A Líbia irányításáért versengő kormányok együttműködését próbálja elérni John Kerry amerikai és Paolo Gentiloni olasz külügyminiszter Rómában. A vasárnapi tárgyaláson az ENSZ líbiai nagykövete és 17 ország ENSZ-megbízottja is jelen van. A nemzetközi közösség közvetít a tripoli és a tobruki kormányok között, hogy korábbi vállalásuknak megfelelően december 16-ig megállapodjanak az egységkormány felállításának feltételeiben. Jelenlétük azonban több mint szimbolikus. Az Iszlám Állam líbiai előretörésével szemben a rivális líbiai érdekcsoportok egyenként túl gyengék, a bizonytalan erőviszonyok pedig a nemzetközi beavatkozást is lehetetlenné teszik.

Az Egyesült Államoknak és Olaszországnak kiemelt érdeke a megállapodás: az amerikai kormány hiúsági kérdést csinált Líbiából, ahol a szavahihetőségét akarja visszaszerezni a Da'es terjeszkedésének megállításával, Olaszország pedig helyesen ismerte fel, hogy Líbia az utolsó ország, ahol még megállíthatja az Iszlám Állam észak-afrikai terjeszkedését.
Az USA kormánya egy hónapja azon dolgozik, hogy Barack Obama november 12-iki megjegyzését, miszerint

korrigálja. Az elnök kijelentését ugyanis kevesebb mint 24 órán belül a párizsi merényletek cáfolták, a Da'es terroristái pedig alig több mint két hónap alatt még huszonegyszer bizonyították az ellenkezőjét. A szélsőségesek most egy olyan országból kanyarintanak ki növekvő területet, ahol Barack Obama parancsára az amerikai légierő 2011-ben még bombázott, a demokraták üdvöskéje, Hillary Clinton 2012-ben pedig emberéletekbe kerülő biztonsági hibát  vétett. A bengázi amerikai követség elleni támadás visszatérő eleme a Clinton elleni lejárató kampánynak, Obamának pedig joggal lehet felróni, hogy a hadsereget sem bevetni, sem kivonni nem tudja hatékonyan.

Olaszország számára sokkal húsba vágóbb a probléma: a Da'es helyi szervezetei már eddig is sokat tettek a Maghreb destabilizálásáért. Líbia mellett Tunéziában, Algériában, Marokkóban és Egyiptomban is aktívak. Legjobb esetben csak az észak-afrikai turizmust teszik tönkre, ezzel még mélyebb gazdasági válságokat idézve elő a térségben, legrosszabb esetben a jelenleg Szíriában és Irakban harcoló kb. 10-12 ezer, többségében tunéziai és líbiai dzsihadista visszatér Észak-Afrikába, és a most 3000-5000 körülire becsült szirti hadtestet kiegészítve leszámol – először – a rivalizáló líbiai kormányokkal, – majd – sorra a többivel. Bárhogy is lesz, Olaszországnak egyre súlyosabb migrációs nyomással, és folyamatos terrorfenyegetettséggel kell számolnia.

Kérdés, hogy a tripoli és a tobruki kormányok líbiai támogatottsága mennyire csorbul, ha elfogadják az ENSZ javaslatát. Az amerikaiak és az olaszok politikai és katonai támogatást igérnek az egységkormánynak, cserébe egy kétkamarás parlamentet akarnak, ahol mindkét "kormány" képviselői helyet kapnának. Ám ha nem sikerül a politikai erőket támogató milíciáknak tetsző érdekképviseletet kialakítani, a nemzetközi beavatkozás kudarcra lesz ítélve. A nyugat elsősorban támogató beavatkozást fontolgat – többre sem felhatalmazása, sem erőforrásai nincsenek –, így az erőfeszítés java a jelenleg csak nyomokban létező líbiai hadseregre hárulna. Ha a milíciák közt megmarad a széthúzás, a Kalifátus terjedését nem tudják megállítani, az észak-afrikai front még a megnyitása előtt elveszik.