A miniszterelnök így fogalmazott: „Megjelent a járvány, jöttek a pénzügyi befektetők a remek ötletükkel, hazánk egyik legtehetségesebb fiának a kettes számú terve, ahol azt mondta, hogy itt egy örökkötvény, egy örökjáradék, adunk nektek pénzt, tisztelt európaiak, nem is kell visszafizetni a tőkét, elég, ha a kamatot, de azt ne csak ti, hanem tudjátok, a gyerekeitek is meg az unokáitok is még hetedíziglen.” A magyar ember eleve nem szereti a hitelt. Nemzetközi méretekben azonban nem érzékeli a fenyegetést, az adósrabszolgaság lerázhatatlan csapdáját. A szakember számára nyilván többet mond ez a pénzügyi szituáció. Lentner Csaba közgazdászprofesszort kérdeztük. 888-interjú.

Horváth K. József: Ön mit gondol erről?

Lentner Csaba: Egy lejárat nélküli hitel-kötelezettségvállalás teljesen ellentétes a polgári kormány tíz éve követett közpénzügyi gyakorlatával. Orbán Viktor elutasító nyilatkozata e tőről fakad. Az eltelt évtizedben Magyarországon a GDP-hez mért adósságállomány 15 százalékkal csökkent, miközben sikerült egy páratlan növekedési és bérfelzárkóztatási pályát megvalósítanunk. A kormány tíz évvel ezelőtt a túlzott eladósodásban, s a hitelek utáni kamatszolgálatban látta a növekedés és az életszínvonal emelésének gátját. Ezt a harcot azonban sikeresen megvívtuk. Ugyan miért fordulnánk vissza egy olyan útra, amely járhatatlan? Sőt nekünk, magyaroknak talán már ahhoz is gyűlt elég erőnk, hogy az Európai Uniót óvjuk egy ilyen kollektív hitelfelvételtől, hiszen az évszázados hagyományokon nyugvó európai kulturális, emberi jogi értékek helyébe a kamatspekuláció, s az ennek alárendelt kollektív-szociális közösségi értékek rombolása lépne. Egy lejárat nélküli hitelszerződés egyébként nemcsak egy Magyarország léptékű országot, hanem az Európai Unió közösségi vívmányait, viszonylagos pénzügyi stabilitását is romokba döntheti, s benne a nemzeti kormányok, illetve a választásokon bizalmat szerzett európai uniós irányító hatóság is jelentős mértékben elveszítheti a jogkörét, a költségvetési folyamatok fölötti kontrollját, sőt szuverén alakítását.

HKJ: Technikailag mit jelent a lejárat nélküli hitel és milyen következményei lehetnek?

LCs: A hitel, amellyel úgy kalkulálhat a hitelt felvevő, hogy annak tőkeösszegét nem kell visszafizetni, az lényegében belenyugvást jelentene a tehetetlenségbe, a most kedvezőtlen folyamatok megváltoztathatatlanságába. A hitelnek mint pótlólagos tőkének mindig is megvolt az a „klasszikus” természete, hogy a hitelt felvevőt függő, sőt, kiszolgáltatott helyzetbe hozza, míg a hitelt nyújtónak beleszólást, sőt bizonyos irányítást biztosít az adós gazdálkodásába. A vállalatok, családok, illetve a bankok esetében, tehát szimpla kereskedelmihitel-ügyelteknél is megtapasztalható, hogy a pénzintézet nyomon követi az adós gazdálkodását, pótlólagos fedezeti biztosítékokat kér, sőt az adós egyes üzleti döntéseire vonatkozóan még vétójoga is lehet. Aztán ha nem sikerült végképp a hitelt törleszteni, ez esetben a bank a hitelezett vállalat tulajdonosi-menedzsment pozícióit is megszerzi.

HKJ: És az állam esetében?

LCs: Az állami költségvetési szektorok hitelfinanszírozásánál sincs másképp. Magyarország az 1970-es évektől kezdődő, majd az 1990-től felerősödő, már új típusú eladósodása során is hasonló folyamatok zajlottak le. A felvett hitelek kezdetben beruházási célokra, majd a rendszerváltozást követően a költségvetés kiegyensúlyozására, jobbára az államműködés és a szociális kiadások folyó finanszírozására lettek folyósítva. Ám mindegyik nagy hitelperiódusnál volt lejárati határidő, vagyis arra vonatkozó megállapodás, s halvány esély, hogy a magyar állam majd vissza is fizeti a hiteleket, tehát nem más pénzéből gazdálkodna örökké, hanem majd egy idő után a sajátjából, a saját gazdaságszervező ereje által előállított értékből, s a hitelező bank vizslató tekintetét, jogköreit kontrolláló, sőt befolyásoló intézkedéseit egy idő után maga mögött hagyhatja. A lejárati határidő nélküli hitel viszont egy üresen aláíratott váltó, amire a hitelező később olyan összeget írhat, amilyet csak akar. A biankó hitelszerződés pedig lényegében már a folyamat elején hozzászoktatja az adós államot a laza költségvetési politikához, s elhiteti vele, hogy kötelezettségei minimálisak, miközben az állam önálló gazdaságpolitikája, költségvetési joga tovaszáll, azok átkerülnek a hitelt folyósítóhoz. A lejárat nélküli hitel csak a bank szempontjából üzlet. A legjobb üzlet. Egyesült államokbeli nyelvhasználattal élve: deal… De az adósnak nem! A bank a pénzét ki tudja helyezni örök időre, s nem kell bajlódnia a megújítással, csak a kamatot kell lekönyvelnie. Az adósnak pedig nyilván fizetni kell, egy életen, sőt azon túlmenően is, úgy, hogy az általa fizikailag vitt termelésbe, gazdálkodásba mind kevesebb beleszólása, ráhatása lesz.

HKJ: Soros György már 1990-ben is kísérletezett Magyarország pénzügyi csapdába csalásával, amikor az államadósságot akarta megvenni. Ennek a mélyére világítva mit mond a szakember az egyszerű polgár számára?

LCs: Magyarország pénzügyi csapdáját már az 1970-es években megvetették. Az 1968-as részleges piacgazdasági nyitást segítő reformokat belső retrográd erők, az akkori szovjet pártvezetéssel egyetértésben évekkel később kifullasztották. A termelékenység és a hatékonyság növelésének, az ezt előmozdító szabályozás rendszerszintű elvetése a magyar vállalatok tömegesedő veszteséges gazdálkodását hozta. A bérek, az életszínvonal emelésének ígérete, sőt a lakosság részéről történő „megkövetelése”, mindezen logikai keretben az akkori politikai vezetés az akkor éppen olcsó nyugati hitelek felvételében látta a megoldást. Tehát voltak akkor is szirénhangok, sőt többségben lettek, akik idegen forrásokkal, idegen tollakkal ékeskedtek, s adósságba terelték az országot. A külföldi hitelek által a hatalmát megőrizni akaró politikai hatalom tehát feláldozta az országot, leterhelte a nemzeti vagyont, s kiszolgáltatott helyzetbe hozta a gazdaságot, az akkori társadalmat, sőt a következő generációkat is.

HKJ: Lehetett volna ez másképp?

LCs: Amennyiben az értelmiség a szakmai tudását a nemzeti érdekekre fókuszálta volna, a reform mindenáron történő végigvitelét erősebben szorgalmazta volna, úgy igen. De volt egy látszólag könnyebb megoldás: a hitel. Aztán a visszafizetetlen hitelek fejében a privatizáció gyors lepörgetése.

HKJ: Erős megfogalmazás…

LCs: Mert nem ez történt valójában?

Fotó Youtube

HKJ: Magyarország már Kádár idején a Nyugat pénzügyi csapdájába került, miután az olajárrobbanást követően előállt gazdasági egyensúlyvesztés révén csatlakozott az IMF-hez. A rendszerváltásig felhalmozott, eltitkolt, óriási államadósságot Németh Miklós jelentette be 1990-ben. Magyarán Magyarország már a '80-as évek eleje óta a nyugati pénzügyi körök kezében volt. Volt ennek jelentősége abban, hogy olyan óriásira nőtt az államadósság, vagy csak a kommunista vezetők hozzá nem értése miatt halmozódott ekkorára?

LCs: Magyarország eladósodása a szocialista tervgazdasági rendszer bigott, normatív gazdaságpolitikájából egyenesen adódott. A teljesítménynövelés és az anyagi érdekeltség háttérbe szorítása a vállalatok veszteségtermelését csak fokozta. Az olcsónak hitt hitelekben (hasonlóan, mint egyes liberális szakértők manapság újra) pedig a vezetés a problémákat áthidalhatónak látta. Megkockáztatom, csak a vezetés egy része, a folyamatok lényegét kevésbé átlátó része. Nyilván, akik az akkor éppen olcsó kamatú hitelek felvételét javasolták, tisztában voltak vele, hogy idővel az árfolyamok ingadozni fognak, a kamatszázalékok pedig megváltoznak. És – nem nehéz a régi időket rekonstruálni – miáltal annyira alacsonyak voltak a kamatok, és olyan sok kihitelezhető szabad pénz volt a piacon, azért a tanultabb része az értelmiségnek azt is tudta, hogy ez idővel változni fog, és csak felfelé mehetnek a kamatok. Mindenesetre Kádáréknak kapóra jött néhány évig az olcsó hitel, hiszen hatalmukat meghosszabbíthatták vele.

HKJ: És a társadalom mindezt kénytelen-kelletlen elviselte…

LCs: Sőt… Magyarország eladósodása egy jól felépített össznépi játék volt. A rendszer alaphibájából adódott az eladósodás, amit két módon lehet áthidalni. Vagy úgy, hogy a rendszeren némileg változtatunk, amivel a politikai vezetés is lecserélődött volna előbb-utóbb, vagy áthidaló megoldást, hitelt találunk a hiányok, lyukak betömésére. Miáltal a szovjet típusú tervgazdaság generális célja volt a nyugati életszínvonal meghaladása, ami termelési oldalról egyre kevésbé lett kivitelezhető, így épp a nyugati hitelek – termelékenységet helyettesítő – felvételével folytatódhatott a teljes foglakoztatás, az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás. Tehát mégis csak nőtt az életszínvonal, még a nyolcvanas években is emelkedtek a keresetek. Számottevő ellenvetés a társadalom részéről pedig nem volt, mindaddig, míg a KGST relációjában is eladhatatlanná nem váltak a magyar termékek, s ennek egyik következményeként a nyersanyagpazarló magyar ipar már a világpiaci áron kapta a Szovjetunióból származó olajat. Az olaj a világpiacon kemény termékké vált, s mi egyre kevésbé tudtuk megfelelő minőségű kemény termékekkel ellensúlyozni. Nemcsak a dollár viszonyában maradtak el az exportárbevételek, hanem a rubelpiacon is úrrá lett a jellemzően gyenge minőségű magyar termékek kiiktatása. És ahogy fokozatosan romlott Magyarországon a termelés hatékonysága, nőttek a veszteségek, csökkent az állam bevétele, úgy szinte kimeríthetetlen formában újabb és újabb hitellehetőségek nyíltak meg. A nyugati bankok már a szocialista rendszer összeomlását finanszírozták, igaz, mintegy mellékhatásként, ideig-óráig a kommunista pártvezetés megőrizhette a hatalmát, a munkások pedig a munkahelyeiket. Hogy ez mennyire volt titok? Inkább azt mondanám, hogy ez olyan titok volt, amit mindenki tudott, legfeljebb a következményeibe nem tudott, vagy nem akart belegondolni.

HKJ: Legutóbb Gyurcsányék adósították el az IMF-nek az országot, amit az Orbán-kormány 2013-ban visszafizetett. A pénzügyi kiszolgáltatottságunk újbóli eléréséről azonban a globalisták nyilvánvalóan nem tettek le. Erről ezt mondta április 3-án Orbán Viktor rádióinterjújában: „vannak Magyarországnak ellenfelei, vannak, akik fenik a fogukat erre az országra, szeretnék kifosztani, megszerezni ennek az országnak az erőforrásait. Ennek a hálózatnak az élén Soros György áll.” Gondolom a járvánnyal kapcsolatos kettes számú Soros-terv hitelprojektje mögött is hazánk pénzügyi függőségben kiszolgáltatottságba kényszerítése áll. Ezzel például könnyen lehetne kormányt buktatni, az új kormány révén (Gyurcsány) migránsokat beengedni, s Magyarországot következetesen kivezetni a keresztény kultúrkörből, saját hagyományaiból, előrelépve a nemzetállamoktól mentes Európai Egyesült Államok tervének megvalósítása felé. Hogy lehet ezt kivédeni?

LCs: Gyurcsányék akkor hibáztak, amikor Magyarországot vissza akarták vezetni az MSZMP irányította szocialista tervgazdasági rendszerbe. Gazdaságfilozófiájuk az állam bólogató szerepére épült. A nemzetközi vállalatok és bankok adókedvezményeit fokozták, sőt állami támogatásokkal is bőségesen kitömték őket, miközben a hazai vállalkozások felé meglehetősen visszafogottak voltak. Így magas lett a munkanélküliség, milliós nagyságrendű a szociális segélyezetti és minimálbéren tengődő réteg. Kompenzálásukra pedig nem gazdaságszerkezeti lépéseket, hanem a segélyezési és könnyebb hitelhez jutási lehetőségeket biztosítottak. Az állam működése, a szociális kiadások pedig egyre inkább fedezetlenné váltak. 2002 után el is kezdődött Magyarország újraeladósodása. Az államadósság az előző Fidesz-kormány utolsó évében (2002) tapasztalt 55 százalékos szintjéről 85 százalékra emelkedett a GDP százalékában. Gyurcsányék a gazdaság problémáit, s főleg, ami ebből a társadalomra hárult, hitelekkel fedték el. A gyurcsányi és a kádári gazdaságpolitika között nincs lényegi különbség e téren. Kezeljük a problémákat, de nem oldjuk meg… Bólogatunk, s úgy teszünk, mintha a folyamatokat kézben tartanánk, noha tudjuk, hogy nem. Vagyis nem megoldás a gazdaság bajaira a hitelek korlátlan futamidejű felvétele, nem megoldás a drasztikus népességszám-csökkenés kivédésére a betelepítés. A talpon maradás lényege a saját lábon állás… A világban van egy a külső forrásokat előnyben részesítő gazdaságfilozófia, és vagy egy belső erőket, erőforrásokat koncentráló. Magyarország tíz éve ezen utóbbi erővonalat képviseli. A belső erőforrások koncentrálása, a stratégia ágazatok nemzeti tulajdona, nemzeti érdekkörben tartása, az energia és élelmiszer-biztonság megteremtése, s főleg az eladósodás, legyen az államadósság, vagy családi hitel, a mérséklése, a saját munkából, s annak eredményéből való gyarapodás.

HKJ: A világ, s benne Magyarország a járványügyi helyzet kapcsán számos gazdasági problémával szembesül. Ez hogyan hat a kormány tíz éve tartó törekvéseire?

LCs: A magyar gazdaság 2020 elején stabil alapokon állt, ám a járvány okozta gazdasági problémák viszont súlyosak lesznek. Hiába a kormány és a jegybank jó irányú védekezési mechanizmusa, de bizony a gazdasági visszaesés és a költségvetési hiány nem a kincstári optimizmus szerint alakul majd. Nemcsak az állami kiadások nőnek az egészségügyi és vállalkozásokat segítő intézkedések végett, hanem az állami bevételek is vészesen apadnak, hiszen a termelés meglehetősen visszaesett, és így is maradhat az év végéig. Ebben a helyzetben számolnunk kell társadalmi feszültségekkel, s főleg azzal, hogy a kormányt megbuktatni szándékozó politikai és pénzügyi körök még erősebben fognak aktivizálódni.

HKJ: És Orbán Viktor gazdaság- és társadalomvédelmi intézkedéseit mennyire látja kivitelezhetőnek, különösen a világjárvány és a migráció hullámában, s legfőképpen Soros György végtelen lejáratú hitelajánlata alapján? A jelenlegi európai vonalhoz mindez hogyan illeszkedik? Magyarul, mik az esélyeink?

LCs: A korlátlan lejáratú hitelfelvétel lehetőségével előbb-utóbb az Európai Unió gyenge költségvetési pozícióval bíró államai élni fognak, sőt maga az unió is. Az államcsődtől való megmenekülésüket látják a hitelben. A görögök, spanyolok, franciák, olaszok tehát tárt karokkal fogják fogadni Soros György javaslatát. Mint miniszterelnök úr nyilatkozatából kitűnik, a magyar kormány nem. Sokan vagyunk ezzel gazdasági szakértők, akik a miniszterelnök úr koncepciójával egyetértünk. De nem elegen. Ahhoz a magyar kormány korlátlan futamidejű hiteleket elutasító magatartása mögé tömegesedés keletkezzen, hogy megértse a társadalom ennek veszélyét, s összefüggését a migrációval és más egyéb liberális filozófiával, bizony lenne bőven teendő. Fő problémának látom, hogy kormány mögött álló polgári értelmiség aktivizáló ereje legyengített állapotban van. Sajnos! Az elmúlt tíz évben nem teremtődött olyan értelmiségi feeling, olyan egységes oktatási rendszer, amely a nemzetépítés, a felelős nemzeti gazdaságpolitika lényegét a felsőoktatásban megvalósítaná. A látványos gazdasági eredményeink ellenére, lefojtott állapotban vannak azok a polgári értelmiségiek, akik például a külföldi hitelfüggőség veszélyeiről érdemben, hitelesen szólhatnának. A Kádár-rendszer eladósodásától kezdve levezettem Magyarország „adósságdinamikáját”, s annak veszélyeit. Nincs Magyarországon egyetem, ahol ezt érdemben taníthatnánk a fiataloknak.

És legyünk őszinték, ez nem a meggyengült liberális értelmiség érdeme. Nem azt állítom, hogy csak ezt kellene tanítani, a hozzá illeszkedő ideológiákkal és felfogással, hanem azt állítom, hogy a nemzeti erkölcsű gazdaság és társadalomtan még alternatív szinten sincsen bent az felsőoktatási tananyagban. A kormány gazdaság- és társadalompolitikai szemléletétől eltérő az oktatási kataszter, hiába az erőfeszítések, egyéni küzdelmek. Egyetértők, követők, támogatók, képviselők pedig csak úgy lehetnek, ha a rendszer lényegét megismerik, elfogadják, s a maguk szintjén közvetíteni képesek. Magyarország sorsát pedig ez fogja eldönteni, az újabb adósságcsapdát, tartós gazdasági visszaesést csak így kerülhetjük el.