Stephen Walt, a Harvard nemzetközi kapcsolatok professzora érdekes mérleget vont Putyin és Obama vezetői képességeiről. Kezdésnek módszeresen végigvette Moszkva és Washington hatalmi pozíciójának és szövetségesi hálójának alakulását, gazdasági teljesítményét az elmúlt években.

A gazdaságot tekintve teljesen evidens az amerikai fölény, az elmúlt hat évben az amerikai GDP egy Oroszországnyival bővült, miközben az orosz gazdaság recesszióba süllyedt; erre a szankciók csak rátettek egy lapáttal.

Obamának szövetségesi hálóját is sikerült bővítenie az elmúlt években, például Indiával és Vietnámmal számottevően javultak kapcsolatai, és nemrég sikerült nyélbe ütnie a csendes-óceáni szabadkereskedelmi egyezményt is a térség 11 országával. Putyin inkább elszigetelte Oroszországot; Kínával javultak a kapcsolatai, de ezt azért túlzás lenne szövetségnek nevezni. Az ukrajnai húzással pedig az európai kapcsolatain is sikerült rombolni.

Ezek alapján azt várnánk, hogy Obama mekkora király – vagy mégsem? Bush hiperaktív külpolitikája után Obama visszafogott tempója gyengeségnek tűnik, Oroszország viszont a kilencvenes években a nulláról indult, ehhez képest csak erősödni lehetett.

Putyin egy dolgot biztosan jól csinált: országa képességeihez mérten elérhető és egyszerű célokat tűzött ki. Első példa: Ukrajna. A cél: megakadályozni, hogy az ukránok csatlakozzanak az EU-hoz és a NATO-hoz. Ehhez nem kellett nagy erőket mozgósítani, bőven elég volt egy „befagyott konfliktus”. Putyin különösebb erőfeszítések nélkül tudott egy olyan helyzetet generálni, amire a többiek csak rossz válaszokat adhattak.

Második példa: Szíria. Az orosz elnök itt is egy reális és teljesíthető célt tűzött ki magának: hatalmon tartani az Asszád-rezsimet, hogy megmaradjon az orosz befolyás a régióban. A séma is ugyanaz: az orosz légi támogatás ahhoz pont elég, hogy Asszádot ne tudják legyőzni, de ahhoz már kevés, hogy ő kerekedhessen felül a szíriai polgárháborúban.

Az amerikai kormány ehhez képest hajlamos ábrándokba ringatni magát és a demokrácia élharcosának szerepében tetszelegni. Az USA erőforrásai, alapvető geográfiai biztonsága lehetővé teszi, hogy vezetői ambiciózus célokat tűzzenek ki, de maga a célkitűzés sokszor fontosabb a megvalósulásnál. Az amerikai diplomácia időnként saját korlátai ellenére is sikeres (pl. Irán, TTP), de sokszor keveredik olyan konfliktusokba, amiket se megnyerni, se félbehagyni nem lehet.

Obama: van realitásérzéke. Megértette, hogy az amerikai érdekek sok helyen korlátozottak. Felesleges társadalmi mérnökösködésbe bonyolódnia teljesen eltérő hátterű társadalmakban. A nemzetépítés drága, nagyon nehéz, és legnagyobb része teljesen szükségtelen. Viszont egy olyan külpolitikai apparátust kell navigálnia, amely szerelmes Amerika globális vezetői szerepébe.

Putyin: szűkösebb erőforrásokkal rendelkezik, de azokkal sokkal jobban gazdálkodik, ez a jó stratéga ismérve. Reális célokat jelöl ki, ezek viszont csak rövid távúak, védekező jellegűek és Oroszország helyzenének további gyengülését hivatottak megelőzni, ahelyett, hogy az ország hosszú távú megerősítését szolgálnák.

Walt szerint az igazi vesztesek az ukránok, a szírek, és a nagyhatalmi szkandernek áldozatul eső népek szerte a világban. Ezzel az értékeléssel nehéz lenne vitatkozni.

(Foreign Policy)