Hogy stílszerűek legyünk, az egyik nagy gondolkodó azt mondta, hogy aminek története van, azt nem lehet definiálni. Tekintsünk is el attól, mi lehet az „értelmiségi“ definíciója, nézzük inkább magát az értelmiségit, hiszen a példából fogjuk megérteni.

A másik nagy gondolkodó, aki eszünkbe jutott az értelmiségi kapcsán, a „boldogtalan tudatról“ írt, mert úgy érezzük, ez a boldogtalan tudat jellemzi leginkább az értelmiségit. (Aki eltalálja, ki ez a két gondolkodó, azok között ágyak és asztalok aládúcolására alkalmas, értelmiségiek által írt műveket sorsolunk ki.) Ránéz a világra, nem talál otthonra benne – és itt nem Kölcseyt akarjuk idézni, mert az értelmiségi sehol sem találja otthonát. A szellem emelkedett proletárja ő, aki abból a szférából beszél, ahol a levegő alkalmatlan a belélegzésre. Nem véletlen, hogy amikor az értelmiségi igazán önmaga, és a levegőtlen sztratoszférába képzeli önmagát, ott pont nem találkozik senkivel és semmivel a saját „eszméin“ kívül, amelyekben tükörként pillantja meg saját magát és elégedett lesz a látvánnyal.

Két kiváló példánk akad rögtön: a Történész és a Pszichológus 1., 2. 

A legfontosabb, hogy az értelmiségi mindig kijelöli a pozícióját, pontosabban akkurátusan beállítja saját pózát. A trükk ugyanis az, hogy amikor az értelmiségi látszólag a világ dolgaira reflektál, valójában végig saját magáról beszél. Ezért az értelmiségi első dolga elhelyezni saját magát a világban. Kitüntetett helye lesz. Õ lesz az origó. Ezt az origót valamilyen absztrakcióval írja le (angolszász típusú értékkonzervatív vagy éppen tabudöntögető, rendszerkritikus szabadgondolkodó lélekturkász), aminek valós hivatkozási alapját nem találjuk sehol – persze magán a megnyilatkozón kívül. Érdemes tehát megjegyeznünk, hogy bármilyen szabatos megfogalmazással éljen is, az értelmiségi (és az újságírói, mármint a SZAKMAI) origó mindig ugyanaz: „én, én, én, engem, én, szerintem, én úgy gondolom, én, engem“. Szabadon lebeg, idegen test, örökre kitaszított, természetesen kérlelhetetlen igazmondása, messiási keresztje miatt. Nagy teher, de bátran hurcolja, mert nem minden hős visel köpenyt.

Értelmiségiekkel való beszélgetésekből általában megtudhatjuk, hogy a megnyilatkozó értelmiségi okos ember, továbbá kiváló a szakmájában, hiszen ezt ki is jelenti magáról, és amikor épp nem jelenti ki, erősen utal rá. Ezentúl világlátott, ami nyilvánvalóan kihat arra, ahogy Mucsára tekint. Ezért az értelmiségi elválasztja a búzát az ocsútól, képes – kiválóan éles szemével! – meglátni, mi értékes és mi értéktelen. Az értelmiségit roppantmód zavarja a csatározó politika állandó zaja, alantasnak érzi, és elmondja, milyennek kéne lennie. Olyannak, mint egy angolszász szalonnak: az úriemberek szivaroznak, keménykalapot viselnek, sétapálcával járnak és közben – nagyon választékosan, az irodalmi anglus szókészletével – megvitatják a világ dolgait. És még ha gyökeresen ellentétes nézeteket képviselnek is, minden ellenvetést a megfelelő, illendő modorossággal indítanak, mint például „pardon“, „szavad ne feledd“, „minden tiszteletem mellett“, „már elnézést kedves uram“, s a többi. Az értelmiségi világban nincsenek kereskedelmi háborúk, embargók, konfliktusok, csak az elvekről folyó elfogulatlan vita nyájas hahotázásokkal kísérve.

Persze az angolszász szalon képe is a nosztalgia és a fantázia szüleménye. Aki nem hiszi, látogasson el manapság Londonba, nem éppen az lesz szembeötlő, hogy keménykalapos arisztokraták kopogtatják sétapálcájukkal a macskakövet.

Az értelmiségi olyan kifejezéseket használ, mint „vakvágány“, „zsákutca“ (Bibó, az értelmiségi próféta!), „populizmus“, „dilettánsok“. Ezek a kifejezések arra utalnak, hogy az értelmiségi többet lát, mint a földi halandók, köztük a politikai vezetők. Különleges anyagból van gyúrva. A rövidlátó hétköznapi emberekkel szemben ők madártávlatból néznek rá a dolgokra, különleges tudás birtokosai, kortárs gnosztikusok.

Az értelmiségire jellemző az apokaliptikus víziók imádata: minden tönkrement, megjavítani nem lehet már a dolgokat, majd egy új generáció. Mintha az Exodus újabb, IMAX-esített változatát néznénk. Bizodalmát a „romlatlan újakba“ veti. (Kivéve, ha az „újak“ a mostani garnitúrát jelentik, hiszen ebben az esetben – fejti ki a Pszichológus – az ifjakba vetett bizalom a hanyatló társadalmak jellemzője. Az értelmiségi világ kemény dió, a dolgok összetettek, nem egyszerűek – ahogy a populisták mondják! –, így a konszenzus is nehézkes, hiába.) Elengedhetetlen kellék ebben a műfajban a giccses teatralitás.

Persze az értelmiségi csak akkor foglalkozik efféle földi hívságokkal, mint a politika mindennapjai, ha valaki rákérdez. Érezzük megtisztelve magunkat. Az értelmiséginek emelkedettebb feladatai vannak. Épp ezért nincs az az isten, hogy bármikor is módosítson nézetein. Az értelmiségi ugyanis rendkívül kritikus és kétkedő a körülötte lévő világgal szemben, önmagával szemben viszont egyáltalán nem. Ez érthető, azért a kritikus, szkeptikus hozzáállásnak és kell találni egy mozdíthatatlan, fix pontot, és ezt az értelmiségi – mit ad Isten – magában találja meg. Egy biztos pont van ebben a szétesett, fogódzók nélküli világban, ez pedig az, hogy az értelmiséginek igaza van, valamint az, hogy ő autonóm. Tudja, mert felülvizsgálta többször a saját igazságát, és minden egyes alkalommal igaznak találta, az ítéletet helybenhagyta.

A sztratoszféra levegőtlen közegében az értelmiségi csak modelleket, ideákat, vagy idealizált képeket ismer. Épp ezért, amikor a mindennapi politikai iszapbirkózás konkrét témáira terelődik a szó, kevésbé biztos a dolgában, mint akkor, amikor ideákról vagy modellekről van szó. Megoldási javaslata nincs, ám a létező megoldásokat helyteleníti. Ezért nyúl történelmi példákhoz is, melyeket analógiaként használ, hiszen Hitlerből, Sztálinból és Mussoliniből minden megmagyarázható.

Az értelmiségi valójában szeret beszélni a politikáról, de csak azért, mert elítélheti azt. A szakértelem és a morál ítélőszéke előtt egyetlen politika sem tud megállni a lábán. Amit előad persze, az nem politika, hanem édes-bús kesergés, jeremiáda, dörgedelem, átkok szórása, nosztalgia és elégia.

Úgy tűnik, az egyetlen dolog, ami az értelmiségi sztratoszférában ritka luxuscikk, az az önálló gondolat. Belélegezhető levegő híján nem csoda. Ezek ugyanis közhelygyűjtemények, ember nem fordul le a kanapéról attól, hogy ezeket elfogyasztja.

Két interjú jelent meg nagyjából egy időben. Látszólag semmi közük egymáshoz, mégis egyik a másik párja, egymás tükörinterjúi. Vekerdy és Gyurgyák, két egyforma karakter, a mindenkinél mindent jobban tudó értelmiségi karakterek önkényes rendszerkritikái.

Gyurgyák minden nap elolvassa az igazi sajtót, Die Zeit, Spiegel, Economist, és ha marad idő, nézi a Channel 4-t és persze a BBC-t. Igazoló érvei kimerülnek a magasztalt médiumok létében. Vekerdy ugyanez pepitában, ő épp teljesen irreleváns szerzőktől idéz, akik felett már rég eljárt az idő. Az értelmiségi érvelésük bár saját maguknak igazat ad, de a valóságban elbukik. Az átlagember ugyanis nem olvas Die Zeitot, és nem ismeri Rudolf Steiner szövegeit vagy a korai pszichológia nagyjait.

A saját maguk legitimációjára hívott felületek így csak pökhendiségükről tesznek tanúbizonyságot. Nem vállalnak közösséget az átlagemberrel, bár itt élnek ebben az általuk katasztrofálisan elbutultnak ábrázolt országban, igazából ők a Nyugathoz tartozónak tekintik magukat. Vekerdy tovább is megy ennél, tudomást sem vesz arról, hogy a valódi Nyugaton milyen a politika vagy az újságírás, helyette idealizál: arról is beszél, hogy a nyugatiak agya egész egyszerűen fejlettebb.

Az értelmiségi betegség súlyos változatát láthatjuk Vekerdy és Gyurgyák esetében. Ez már a végstádium, a magyar valóságtól véglegesen eltávolodtak. Előbbi már láthatatlan magasságból mondja meg a mindig hibás szülőknek, hogyan kellene jól nevelni a gyerekeiket, utóbbi pedig teljesen elszigetelődött, begyógyult a Széchényi Könyvtár köteteibe. Munkájukat, hitvallásukat Orbán és politikája leszólására használják, a politikán kívüli intellektuális súlyukat akarják felhasználni politikai tőkének, hogy kritikájukat hitelessé tegyék. De ez a testtartásukkal együtt csak tovább távolítja őket az emberektől.

A lenézett átlagember ugyanis nem a világot szemlélő történészt, vagy a segíteni akaró pszichológust látja. Hanem két gőgös embert, akik csak fröcskölődni akarnak a jelenlegi viszonyokról, és felháborító megállapításokat tesznek a velük egyet nem értők agyának fejletlenségéről. Vekerdy módszere például könnyen tanulmányozható, mivel az ellenzék tábora még mindig pajzsként használja őt, nagyjából kéthavonta készül vele egy semmi újat nem mondó interjú.

De nem is igazi pajzs ez, inkább csak egy lyukas ernyő: Orbán-ellenes megmondásait becsomagolja két igaz – két felháborítóan káros – és megint két igaz pszichologizáló állítás közé. Amint lecsupaszítjuk a tudományoskodást, nem látszik más, csak egy kiégett gyurcsányista nyugdíjas, akinek politikai érvelése megáll Orbán démonizálásánál.

Érdemes hát puszta valójukban szemlélni őket. Ha látjuk a körön kívüli pszichológust, aki gyereknevelési elveit vegyíti Orbán iránti gyűlöletével, valamint az elszigetelődött történészt, akkor könnyen elszállhat a dühünk.

És helyére valami hozzájuk valóbb léphet. A szánakozás.