Emberi mivoltunknak van egy olyan aspektusa, amiről keveset beszélünk, mégis alapjaiban meghatározza, hogyan éljük le az életünket: a halálfélelem. Az öntudat nélkül aligha érthetnénk meg, mi teszi az embert emberré. A saját halandóságunk tudata ugyan árnyékként rávetül mindnyájunk életére, de a túlélés ösztöne nem hagyja eluralkodni. Ha állandóan a halálfélelem járna a fejünkben, egész egyszerűen megbénulnánk és cselekvésképtelenné válnánk.

A párizsi tragédiához hasonló sokkoló pillanatok a történelem során mindig bénítóan hatottak az emberiségre, a gyász megdermeszt. Az élet mégsem áll meg, ennél sokkal erősebb bennünk az életösztön: az emberi lélek úgy van megalkotva, hogy képes legyen feldolgozni a legnagyobb veszteségeket is, megvédje önmagát a bénító szorongással szemben.

A legfontosabb dolog, ami megerősíti az emberi lelket, az önbecsülés. Ha hiszek önmagamban, értelmesnek és értékesnek tartom az életemet, az olyan pszichés energiát ad, ami segít feldolgozni a legerősebb megrázkódtatásokat is. Ha hiszek egy értelmes világban, egy kulturális közösség részeként tekintek magamra, akkor van előttem egy minta: így kell helyesen élni. Egyenes gerinccel járhatok, ha megfelelek a saját és a közösségem értékeinek.

A minket körülvevő világ tele van fájdalommal, érthetetlen brutalitással. Ahhoz, hogy eligazodjunk ebben a tomboló káoszban, szükségünk van azonosulási pontokra. A világnézetünk, a politikai és vallási normáink rendet teremtenek és szabályokat adnak az összevisszaságban. Politika és vallás: egyaránt megpróbálnak egy átfogó magyarázatot adni a világ eseményeire.

Az emberek olyan világnézetek mellett szeretnek elköteleződni, ami valamilyen módon megadja a halhatatlanság érzését:

• akár a vallásos hit által: van feltámadás és van élet a halál után
• akár átvitt értelemben: vannak gyermekeim, akik továbbviszik a számomra fontos értékeket, egy maradandó alkotás megőrzi az emlékemet, egy hősies cselekedettel hírnevet és dicsőséget szerzek, tartozom valahova, része vagyok egy értelmes egésznek, egy nagyobb közösségnek, családnak, nemzetnek

Ha támadás éri az általunk elfogadott világképet, és az élet folyamatosan a halandóságra, az emberi lét törékenységére emlékeztet, felértékelődik a közösségek szerepe. Az emberek ilyen élethelyzetekben aktívan keresik a saját nézeteiket támogató eszméket, a politikai és nemzeti közösségek pedig kiemelkedően fontos szerepet játszanak ebben.

A szociálpszichológusok a szeptember 11-i terrortámadást követően rengeteget foglalkoztak ezzel a folyamattal: hogyan alakult át az amerikai társadalom, hogyan vált kiemelkedően fontossá a nemzethez tartozás, a patriotizmus.

George Bush nem véletlenül volt elképesztően népszerű a 9/11 utáni időszakban: olyan víziót tudott felmutatni az amerikai népnek, ami értelmet és célt adott egy megrendült nemzetnek. A terrorizmus elleni háborúban minden amerikai számára ott volt a lehetőség, hogy egy hősies küzdelem részesévé váljon, melyben a jó győzedelmeskedik a gonosz felett. Csak egy példa az amerikai patriotizmus megerősödésére: korábban átlagosan két millió amerikai zászlót vásároltak egy év alatt, a 9/11 utáni években ez a szám 25-35 millióra emelkedett.

Fenyegetés hatására az emberek elkötelezettebbé válnak már meglevő meggyőződéseik mellett. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ilyenkor fontosabb lesz, hogy igazunk legyen. Mindenképpen hinni akarunk saját világnézetünk igazában, ami alapján berendeztük az életünket, és értelmet adunk a hétköznapjainknak. Ha valaki más értékeket tart fontosnak, és azok alapján éli az életét, az egyfajta kihívást jelent: mi van, ha mégis neki van igaza? Mi van, ha a tízparancsolat helyett a Korán tanításai szerint lehet helyesen élni?

Krízishelyzetben nem szívesen vonjuk kétségbe a saját meggyőződésünket, ilyenkor sokkal szenvedélyesebben érvelünk nézeteink mellett. Komoly pszichés energiákat mozgósítunk azért, hogy bizonyítsuk igazunkat a rivális világnézetekkel szemben.