Elvitték Lukács György szobrát Budapest XIII. kerületéből, a Szent István parkból kedden. A Fővárosi Közgyűlés január 25-én döntött arról, hogy március 31-éig lebontják a filozófus, kommunista politikus 1985-ben, Varga Imre által készített szobrát a parkban, ahol az államalapító Szent István királyról készült alkotás kap helyet. Beszéljünk a mai baloldal szellemi atyjáról!

Lukács György 1885. április 13-án született Löwinger György Bernát néven egy budapesti bankárcsaládba. 1902-től Budapesten tanult jogot, de Kolozsvárott doktorált Somló Bódognál. 1906-tól nagyrészt Berlinben, 1912-től Heidelbergben élt, ahol a híres társadalomtudós, Max Weber legszűkebb tanítványi köréhez tartozott. 1909-ben bölcsészdoktorátust szerzett. Az első világháborút megelőző években publikált a Nyugat és a Huszadik Század című folyóiratokban, tagja volt a Vasárnapi Körnek és a Galilei Körnek. Első korszakában olyan nagy hatású művei születtek, mint A lélek és a formák és a szellemtörténeti alapvetésű A regény elmélete.

Az első világháború kitörése után, 1916 nyaráig a budapesti levélcenzúrán töltötte le katonai szolgálatát. 1918 végén belépett az akkor megalakult Kommunista Pártba, 1919 februárjától az illegális Központi Bizottság tagja, a Vörös Újság szerkesztője lett. A Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltása után helyettes közoktatási népbiztos, április elejétől népbiztos volt.

Májustól a Vörös Hadsereg hadosztálya politikai biztosának nevezték ki, e minőségében a tiszafüredi vereség után, május elsején Poroszlón saját, hátráló katonái közül nyolc embert főbe lövetett. Néhány héttel korábban, április 5-én a Népszavában így foglalta össze álláspontját a forradalom ellenségeiről:

A bukás után nem sokkal Bécsbe menekült. 1920-ban beválasztották a Bécsben működő Ideiglenes Központi Bizottságba (KB), ahonnan 1921-ben kilépett. 

1930-tól a moszkvai Marx-Engels Intézetben a marxizmus esztétikai rendszerét próbálta megalkotni, de 1931 és 1933 között Berlinben is élt. Mivel a politikától távolságot tartott megúszta a sztálini tisztogatásokat, bár 1941 őszén, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, két hónapra letartóztatták, majd kitelepítették Taskentbe.

Magyarországra 1945. augusztus 1-jén tért haza, de még ezelőtt delegálták képviselőnek az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, majd 1949 és 1951 között, majd 1953-tól ismét parlamenti képviselő volt. A budapesti tudományegyetem esztétikaprofesszora, 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli, később rendes tagja lett. A koalíciós időszak után, az 1949-es "Lukács-vitában" a proletárdiktatúra szükségességét hirdető pártálláspontnak ellentmondó demokráciaelméletét és realizmusfelfogását "jobboldali elhajlásnak" minősítették, ismét önkritikára kényszerült.

A politikai életbe 1956 tavaszán tért vissza, előadást tartott a Petőfi-körben, de nem közeledett az általa program nélkülinek tartott Nagy Imréhez. A forradalom első napjaiban az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségébe választották, október 26-án népművelési miniszterré nevezték ki. Részt vett a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Szervezőbizottságában, de a november 4-i szovjet invázió után ő is a jugoszláv nagykövetségre menekült. November 18-án, amikor elhagyta az épületet, a szovjet hatóságok letartóztatták, Romániába vitték, csak 1957-ben engedték haza.

Az MSZMP-nek - jóllehet kérte felvételét - nem lehetett tagja, 1958-ban nyugdíjazták, a következő években belső emigrációban élt. Csak 1967-ben ismerték el visszamenőlegesen párttagságát, szavai szerint "visszazárta a párt".

Utolsó éveiben A társadalmi lét ontológiájához című összefoglaló művén dolgozott.

Lukács György, aki 1948-ban és 1955-ben kapott Kossuth-díjat, és akiről a legenda szerint Thomas Mann a Varázshegy Naphtáját mintázta, 1971. június 4-én halt meg.

Hatalmas életművét ma már kevesen olvassák, a filozófia és az esztétika történetéből mégsem hagyható ki. Elméleti és gyakorlati részvételéért a Tanácsköztársaság kommunista terrorjában kétségtelen felelősség terheli. A második világháború után a szellemi élet "homogenizálásáért", a kommunista párt irányvonalának nem megfelelő írók, gondolkodók kiszorításáért, elhallgattatásáért, emigrációba kényszerítéséért is felelősség terheli.

A fenti személy mellett Demszky és a DK is kiállt.