Nem kell a pátosz, nem kell túllihegni, csupán végiggondolni, ami történt és megköszönni, hogy egy ország jelentős része megdöbbentő erővel ünnepelhet. Rögtön le szeretném szögezni, hogy én nem a színművész Csányi Sándorra, hanem a bankár, MLSZ elnök Csányi Sándorra gondolok. Ezt fontos tisztázni, hogy ne érjen plágium vád, mert látva néhány szurkoló pólóját azért el lehet bizonytalanodni. De komolyságot. Nem viccelünk. 

Hat év telt el, közben azért Csányi Sándor, amikor már beljebb volt, 2011-ben Tusnádfürdőn arról is beszélt, hogy "vért fogunk pisálni", de remélte, hogy a válogatott ott lesz a 2016-os Európa-bajnokságon. Voltak napok, amikor ettől messze, volt amikor mindehhez közelebb került a magyar labdarúgás, de most nem ezt szeretném részletezni. Mert a két meccs után megszerzett 4 pontot követően, úgy gondolom, jár a köszönet.

Persze azt nem hiszem, hogy az MLSZ elnöke rászorul a köszönetemre, de azért pár gondolatban leírom, hogy én mit köszönök. Talán azért is, mert elképzelhető, hogy sokak érzését írom le, amelyek lehet, hogy más történetekkel és környezetben születtek, de lényegüket tekintve hasonlóak.  

1. Köszönöm, hogy a magyar labdarúgó-válogatott újra úgy játszik, hogy a körúton villanypóznára másznak egy öngól miatt az emberek.
2. Köszönöm, hogy a gyerekeim, amikor hazaérek a meccsnézésből, akkor arról mesélnek, hogy az egyik legnagyobb fővárosi bevásárlóközpontban miként ünnepelték egy emberként az egyenlítő magyar találatot a vásárlók.  
3. Azt, hogy újra láthattam együtt örülni magyarok ezreit, hogy az eggyé tartozás érzését újra megismerhettem, tapasztalhattam. Ebbe beletartozik a kerékpáros öregember, aki megáll megkérdezni, hogy mennyi lett a meccs, de a kisgyerek is, aki szurkol a portugáloknak, mert nekünk nem jó, ha győz Ausztria.  
4. Azt is, hogy az elmúlt napok, de lassan hónapok itthon is értelmezhetővé tették, hogy miért a futball a közös nyelv. Mert - miközben rajongok a vízilabdáért és minden egyéb sportágban tisztelem a nagy bajnokainkat - csak a labdarúgás képes arra, hogy olyan erős érzelmeket szabadítson fel, amelyek egy győzelem vagy egy fontos egyenlítő gól után az utcára hívja az embereket közösen ünnepelni.  
5. Sőt, azt is köszönöm, hogy a miniszterelnök és a kormány kiemelkedő támogatását jól hasznosítva eredményesen menedzsel egy - kívülről nézve - korábban szinte halálra ítéltnek látszó közeget.
6. Köszönöm, hogy ezt a támogatást megfejelve sikerült olyan gazdasági szereplőket is a labdarúgás mellé állítania, akik nélkül ez a fejlődés lehetetlen lett volna. 
7. Végül, de nem utolsó sorban: köszönöm az Izland elleni második félidőt, amelyből kiderült, hogy a magyar labdarúgó-válogatott is tud úgy focizni, mint a nagyok. Ugyan hibákkal, de fölényben, beszorítva kapuja elé az ellenfelet. Amely nem is tűnt olyan gyengének egyébként. 

Persze lehetne még sorolni a köszöneteket, mert az edzőképzésről, a bajnokság és a versenyrendszer szerencsés irányú változtatásairól, a különböző programokról, a fociban dolgozó emberek mindennapi munkájáról is lehetne beszélni, de a lényeg itt és most nem a teljességen van, hanem azon, hogy ismerjük el, ha valami sikerült. És sikerült.