A főszerkesztőm jó ötletnek tartotta, hogy én írjak ajánlót a spanyol-portugál meccsről. Én, aki elfut a felé guruló labda elől és Angliának akart szurkolni Beckham miatt. Aztán felvilágosítottak, hogy le vagyok maradva pár évvel. Talán a focin kívül nincs is más, ami jobban hidegen hagyna, és szent meggyőződésem, hogy a focisták hátán a szám egyenlő az IQ-jukkal, de mégis: hadd legyen egy jó napjuk a „Zsófikát ne engedjétek ki a sötét szobából se”-t skandáló rajongóimnak.

Az idei Eb, vébé (ezt mindig összekeverem) egyik pénteki meccse tehát a spanyoloké és portugáloké. A portugál csapatról annyit tudok, hogy ott játszott Luís Figo, akibe szerelmes voltam általános iskolás koromban, a spanyolokról meg semmit. Ezért nyilván előbbinek „szurkolok”. Most amúgy nincs köztük egy figyelemre méltó férfi sem, C. Ronaldo bár állítólag a világ egyik legjobb játékosa (ezt mi alapján döntik el amúgy?), túl nyálas. Viszont azért nem tetováltat, hogy ez ne akadályozza a véradásban, ez azért eléggé szimpatikus. Messi a második és utolsó név, akit ismerek a csapatban, ő meg gyerekkori szerelmét vette feleségül, ez szép, bár lehetne ennyire konzervatív adófizetés terén is.

A másfél órán át (amúgy sokkal többnek tűnik) egy labdát rugdosó kiabáló, köpködő fiúkon kívül számomra izgalmasabb, miért is szurkolunk, miért alakul ki a királyi többes, ha a kedvenc csapatunkról beszélünk, és miért van az, hogy a közös szurkolás során könnyebb félretenni politikai hovatartozásunkat, egy csapatként tudunk közösen örülni. Ennek oka a társas identitás. Hogy egy csapatnak szurkolunk, együtt örülünk a góloknak, ezzel egy csoport tagjaként határozzuk meg saját magunkat is, az „én”-ből „mi” lesz, az egyéni érdekeknél pedig nagyobb súlyúvá válnak a csoportérdekek. Így lehetett, hogy két éve az Eb-n még én is piros-fehér-zöld zászlóban szurkoltam a csapatunknak, miközben azt sem tudtam, mi történik a pályán. Ebből a szempontból tényleg érdemes támogatni a focit, ha már ez a nemzeti sport, mert láthatóan mindennél jobban összekovácsolja az egész országot.

Mivel a vébén a magyar csapat hiányzik, az én ingerküszöbömet már nem éri el egyik meccs sem, marad az „eyecandy” faktor mint motívum, meg persze az elnyomás, mert ilyenkor a férfiak stoppolják le a távirányítót. Szóval így nézne egy nő focivébét. Persze, vannak valódi szurkoló-hozzáértők is, akik most kiakadnak a sztereotipizáló őszinteségen, de azért valószínű többen vagyunk, akik pinterestezünk vagy instagramozunk közben meg vitatkozunk, hogy miért nem lehet legalább az egyik félidőre átkapcsolni valami sorozatra.

Amúgy valaki magyarázza már el: Mi az a les?

Spanyolország–Portugália: 2–3