Szerdán reggel érkezik meg Rio de Janeiróból az Aranygép. Sokan várjuk haza olimpikonjainkat, ezernyi kérdés kavarog bennünk, amelyeket feltennénk sikerrel szereplő sportolóinknak.

Az olimpia előtt én azt tippeltem, hogy 6 aranyéremmel, összesen pedig 15 éremmel gazdagodik a magyar csapat. Innen nézve maradéktalanul elégedett lehetek Hosszú Katinka, Kozák Danuta és társai eredményeivel.

Máshonnan nézve is!

úgy, hogy például a házigazda brazilokat is magunk mögé utasítottuk. Amennyiben a további, mögöttünk kullogó sportnemzeteket nézzük – Spanyolország, Argentína, Svédország, Ukrajna, Szerbia, Lengyelország Románia stb. –, akkor pláne dagad a mellem olimpikonjaink eredményeit látva.

Másik érdekes megközelítés lehet, ha összevetjük egy olyan ország eredményeivel, amely népességét és méretét tekintve is szinte azonos Magyarországgal. Ez az ország nem más, mint Portugália. Sportolóink termése 8 arany-, 3 ezüst- és 4 bronzérem volt ezzel szemben Portugália csupán egy árva bronznak örülhetett cselgáncsos Telma Monteironak köszönhetően.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az olimpiára kijutni is nagy teljesítmény egy sportolótól, jó eredményt elérni pedig fantasztikus tett, még akkor is, ha nem léphetnek a dobogóra. Nézhetjük akár Risztov Éva esetét is, aki címvédőként ment Rióba és csak a 13. helyen csapott a céltáblára. Csak? Dehogy „csak”! Fantasztikus teljesítmény ez tőle, ahogyan ugyanebben a számban Olasz Anna 14. helye is megsüvegelendő. Csupán 3 hetet készülhetett az olimpiára, mert ekkor tudta meg, hogy mégis utazhat, míg ellenfelei az egész évet ennek a célnak szentelték. Csak – és ez tényleg CSAK – tizenhárman előzték meg, köztük egy magyar! Zseniális!

Lehet fanyalogni azon, hogy Gyurta Dániel a döntőbe sem jutott, hogy ötödik lett a férfi vízilabda-válogatott és még sorolhatnám, hogy hányan teljesítettek, nem csak a közvélemény, de saját várakozásuk alatt is, de nem érdemes… Ahogyan fanyalogni sem, mert igazából olyan sportemberekről beszélünk, akik sokat tettek le az asztalra, a világ javát pedig így is megelőzték. Nyilván én is szomorú voltam, amikor Gyurta éppen lecsúszott a döntőről, vagy amikor Benedek Tibor legényei büntetőkkel kaptak ki Montenegrótól, de a másik felem mégis elégedett és büszke volt.

Büszke, mert egy ilyen pici ország, mint a miénk 4 évente az olimpiákon bizonyítani tudja, hogy hatalmas erő rejlik benne. Sportolóink ennek tökéletes példái!

A büszkeség mellett azért hiányérzet is van bennem. Mint említettem, 6 aranyat vártam az olimpia előtt. Az előzetes elképzeléseim alapján a hatban kettő olyan sportoló szerepelt, akik még érmet sem nyertek, pedig a lehetőség bennük volt. Az egyik Karakas Hedvig, aki a cselgáncsozóknál pont egy szerencsétlen napot fogott ki. A másik öttusázónk, Marosi Ádám, aki nem is titkolta, hogy aranyéremért ment Rióba, ám nem sikerült neki. Már az elején, a vívásnál elszállt az arany.

Mindketten le voltak törve a szereplésük miatt. Velük együtt búslakodtam én is, hisz nagyon szurkoltam nekik – ahogy a többieknek is –, hogy minimum éremig jussanak el. Karakas 7., Marosi végül 12. lett. A szememben mégis megmaradnak bajnokoknak, akárcsak az összes magyar induló, mert összességében egy nagyon jó olimpiát tudhat maga mögött az ország!

Félszemmel már Tokió felé kacsinthatunk, bízva abban, hogy sportolóink ott is képesek lesznek kiadni magukból a maximumot, ahogyan tették azt a Corcovado lábánál.