A 10 millió szövetségi kapitány országában természetesen mindenkinek van valamilyen válasza erre a kérdésre. Az is jellemző, hogy amikor ezt a kérdést először feltették, Magyarország még a világ futballjának elitjéhez tartozott, az igazi törés 1986-ban jött el, azóta pedig senki sem tudja, mikor, és főleg mitől lesz itt újra jó foci.

A kérdésre sok jó válasz van, ha én ezt tényleg meg tudnám válaszolni, akkor már minden erőmmel azon lennék, hogy jobbá tegyem a focinkat. Egy aspektust viszont mindenképpen érdemes megvizsgálni, az idei focivébé is megerősített ebben. A magyar foci rákfenéje a mentalitás.

A magyar focistákból hiányzik az alázat és az egészséges nacionalizmus. A pályán legalábbis mindenképpen híján vannak ezeknek. Pedig ezek nélkül nem lehet kihozni a maximumot a csapatból. Nagyon jó példa volt erre a közelmúlt. Dárdai Pál valahogy összerázta ezt a válogatottat, Magyarország kijutott az Eb-re, június 14-én pedig megvertük Ausztriát 2–0-ra.

Nem telt el egy év és kikaptunk Andorrától, aminél kínosabb eredményt nehéz elképzelni. A két keret között ugyan volt különbség, de nagyjából a fél csapat ugyanaz volt. Egy év alatt elfelejtettek volna focizni?

Mi kellene ahhoz, hogy elérjük az izlandi válogatott szintjét? Hiszen legyünk őszinték, a cél jelenleg ez lehet, eljutni oda, hogy kijussunk egy Eb-re és egy vébére egymás után, ott pedig ne égjünk le. Pénz? Ugyan, az van bőven.

A pénz okosabb elköltésére lenne szükség. Először is el kell engedni a klubfutball kezét. Láthatjuk, hogy sok száz millió forintokkal teletömve sem ér el semmit a Fradi és a Vidi (bár az idei selejtezők még tartanak...), a többiekről nem is beszélve (természetesen nem a stadionokról beszélek, a körülmények normálissá tétele egy nagyon fontos és nagyon jó lépés volt, az igazolási keretekről, a büdzsékről van itt szó!). De baj ez?

Szerintem egyáltalán nem baj. A Bajnokok Ligája a legújabb átalakítás után egyébként is elérhetetlen, nemcsak nekünk, hanem szinte mindenkinek, aki nem angol, spanyol, olasz, német vagy francia sztárcsapat. Bocsánat, persze, még két orosz, egy-egy portugál, belga, török, cseh és ukrán csapat ott lehet alanyi jogon, ketten pedig selejtezővel. Erre gyúrni teljesen felesleges, de elég csak megnézni, hogyan csinálják ezt a horvátok.

Az elmúlt tíz BL-szezonban egy-egy magyar és horvát csapat jutott be a Bajnokok Ligája csoportkörébe, a Dinamo Zágráb és a Debrecen. A Dinamo négyszer, a Debrecen egyszer. A Loki nulla pontot szerzett, a Dinamo négyet, 7–65-ös gólkülönbségig jutottak négy év alatt. És?

A horvát válogatott ettől még ebben az időszakban végig más szférába tartozott, mint a magyar. Egyáltalán senkit nem érdekel Horvátországban, hogy a Dinamón kívül legfeljebb a Hajduk Split és a Rijeka érdemel említést nemzetközi kupaporondon, de igazából alig-alig érnek el jobb eredményeket a magyar klubcsapatoknál. De kit érdekel ez, ha közben a válogatott minden nagy tornára kijutott ebben az időszakban (kivéve a 2010-es vébét), ráadásul a vébé döntőjéig meneteltek idén.

A horvát és a magyar mentalitás közti különbségre az alábbi cikkben is kitértem.

Izland példája még erősebb. Az izlandi bajnokságnál még az NB I. is jobb (tényleg, az UEFA ranglistája szerint!), azonban vélhetően ez senkit nem zavar azon izlandiak közül, akik hatalmas lelkesedéssel szurkoltak a válogatottnak a 2016-os Eb-n és a 2018-as vébén. Itt jegyezném meg, hogy a bronzérmes belgák bajnoksága a 33. azon a ranglistán, amin a magyar bajnokság 37., az izlandi pedig 42., ennyire nem számít ez.

A klubokra költött pénzt arra kellene fordítani, hogy az utánpótlásban a legkisebbektől az akadémiákon végzős korosztályig egységes, tudatos legyen a nevelés. A szakmai részéhez nyilván nem értek, de azt gondolom, a baj nem is ezzel van Magyarországon, láttuk ezt 2016-ban. Arra kell tehát fordítani az erőforrások zömét, hogy a leendő játékosokba alázatot és nemzettudatot neveljenek. Azt kell elérni, hogy a focistáink úgy lépjenek ki a gyepre, hogy ott küzdjenek az utolsó percig, ahogy tették azt a vébén például a horvátok, vagy akár a jóval szerényebb képességű izlandiak vagy szerbek.

– mondta Grosics Gyula annak idején. Ehhez a mentalitáshoz pedig nem pénz, hanem nevelés kell.

Mészöly Kálmán 1966-ban vállsérüléssel gólpasszt adott és gólt lőtt Brazília ellen, Magyarország 3–1-re nyert.

A magyar játékosok luxusautókkal járnak, elképesztő fizetéseket kapnak, szupermodellekkel randizgatnak. Jó, tegyék, ha tehetik, de meccs közben nem ezeken kellene gondolkozni. A cél nem az, hogy milyen autót vegyenek, hanem az, hogy dicsőséget szerezzenek a nemzetüknek és a csapatuknak. Különösen felháborító a 2015-2016-os menetelés után ez a mentalitás, hiszen akkor láttuk, hogy középszinten azért tudnak focizni az "aranylábúak", csak éppen általában magasról tesznek az egészre. Akkor mire fel ez a hatalmas fizetés?

Eközben egyébként ezen a vébén láttuk azt is, mennyi nemzeti érzés munkálkodott a horvát válogatottban. A horvátok mostani generációja persze eleve sokkal jobb képességű játékosokból áll, de nagyban ők mutatták meg, mennyi pluszt ad a megfelelő mentalitás. Rácáfoltak a statisztikákra és eljutottak a döntőig.

A magyar akadémiákon nemcsak focizni kell megtanítani a gyerekeket, hanem arra is, hogy akarjanak focizni. Ha ez sikerül, talán nem kell majd arról álmodoznunk, hogy elérjük Izland szintjét.