Egy kedves, jó szándékú holland kommentelő a Facebookon, kinek nemzeti csapata ki sem jutott az oroszországi világbajnokságra (a fenti képre reagálva) ezt üzente a lengyeleknek: „Először verjétek meg Kolumbiát, Szenegált és Japánt”. Jött is hamar a válasz egy lengyel szurkolótól: „Japán egy kicsit nehezebb lesz, mivel két óceánon keresztül is át kell vezetni a lengyel inváziós csapatokat”. A holland persze nem hagyta annyiban, s visszakérdezett: „Hogyan? Csak el kellene indulnotok a lengyel határtól, s végigmenni egészen Oroszország délkeleti határáig”. „Igaz, de akkor ez Oroszország annektálásával járna” – csapta le nagyon könnyen a labdát a lengyel drukker.

Azt hiszem, ebben a kis „párbeszédben” minden benne van, ami egy vébémeccs előtt kell: A holland, aki nem tud kinek szurkolni, kérdőre vonja a lengyelt, hogy ugyan már, „hátrább az agarakkal”, „maradjunk a realitásoknál”, és a lengyel, kinek történelmi tanulmányaiból két dátum biztos beugrott Oroszország kapcsán: 1610. június 24. és 1918. november 11.

Közös a történelmünk, összeköt minket a barátságunk és az egymás iránti tiszteletünk. De biztos vagyok benne, hogy valahogy ők is így vannak ezzel. Hiába írtam korábban Dániáról, hogy bízom a meglepetés erejében, s okoznak majd meglepetést, hiába jelöltem meg második csapatnak Horvátországot, Lengyelország számomra teljesen más dimenzió.

Van fent egy érdekes dokumentumfilm a YouTube-on, az a címe: A néma visszhang. Arról szól, hogy lengyel barátaink még a legsötétebb diktatúra éveiben, a kádári megtorlás tetőpontján sem fordítottak hátat a magyaroknak. Míg a magyar válogatott az 1958-as svédországi világbajnokságon játszott, addig a Budapest Honvéd „második csapata” Lengyelországba utazott, hogy megmérkőzzön a Ruch Chorzów csapattal. Bár a Honvéd győzött, mégsem ez volt a lényeg, hanem az, hogy 15 ezer lengyel szurkoló állt néma csendben – így emlékezve a néhány nappal korábban kivégzett Nagy Imrére, a forradalmárokra, 1956 hőseire. És ez csak egy eset volt a sok közül.

Egészen 1972-ig, a müncheni olimpia döntőjéig, ha fociról volt szó, mi magyarok voltunk a példakép a lengyelek számára. A magyar szakembereknek hála – többek között Pozsonyi Imrével, Schlosser Imrével, Steiner Jánossal, Kalocsay Gézával, Szusza Ferenccel – mi építettük fel a lengyel labdarúgást! Először 1918 után, majd 1945-öt követően. De amellett sem szabad elmennünk, hogy Lengyelországban sokáig a bőrlabdát „magyar”-nak hívták!

Azóta a lengyel foci egyértelműen sokkal jobb, mint a magyar. Elnézve pedig az utóbbi időszak lengyel csillagait – Robert Lewandowski, Jakub Blaszczykowski, Grzegorz Krychowiak, Arkadiusz Milik –, azt is ki merem jelenteni: fényévekkel vannak előttünk a lengyelek! A lengyelek ott voltak a legutóbbi két Európa-bajnokságon – igaz, a legutóbbin mi is! A franciaországi Eb-n csak a későbbi bajnok portugálok tudták őket búcsúztatni – büntetőkkel! A mostani, oroszországi vb-selejtezős csoportjukat pedig toronymagasan megnyerték – megelőzve a dánokat, a montenegróiakat és a románokat! Utóbbi különösen megmelengeti a szívünket, főleg azért, mert a lengyel ultrák Bukarestben és Varsóban is „ria, ria, Hungáriáztak”.

Lengyelország kedden Moszkvában Szenegál ellen vívja az első mérkőzését. Június 24-én Kolumbiával játszik, négy nappal később pedig Japánt fogadja. Ebből a kvartettből a dél-amerikaiak tűnnek a legnagyobb falatnak, a kieséses szakaszban azonban megkaphatják már akár az angolokat, akár a belgákat – ha a papírformát nézzük!

De száz szónak is egy a vége: