A hétvégén rendezték a Magyar Kupa főtáblájának első körét, azaz a legjobb 64 közé jutásért küzdöttek meg egymással a csapatok. Ilyenkor szoktak előfordulni az olyan szórakoztató, futballünnepet idéző mérkőzések, amikor az Újpest, az FTC, a Honvéd vagy valamelyik nagyobb vidéki csapat ellátogat falura. Idén az első körben ez csak hellyel-közzel történt meg, főleg NB III-as csapatokkal kerültek össze az említést érdemlő NB I-esek, a Kisvárda vagy a Felcsút vendégjátéka meg nyilván nem vonz annyi nézőt, hiába NB I-es klubokról van szó.

Miután a III. kerületi TVE utazható távon belül kapott ellenfelet, igazán erős alternatívája pedig nem volt annak a mérkőzésnek, végül Bogácsra látogattam el a kupahétvégén.

Bogács Mezőkövesd mellett, a Bükk lábánál fekszik. Túlzás lenne azt állítani, hogy festői környezet, de azért szép környék, a pálya fekvése pedig egészen jó azzal, hogy északról egy domb javítja az akusztikát. A bogácsi focicsapat egyébként soha nem járt a negyedosztálynál magasabban, és arról sem találtam adatot, hogy a Magyar Kupában valaha bejutottak volna akárcsak a 64 közé. Magyarán kiugró sikerek nélküli, igazi falusi klubról van szó Borsod megye déli határán.

Szűk félórával a kezdés előtt sikerült megérkeznünk a helyszínre, kicsit csalódottan konstatáltuk, hogy még ötvenen sincsenek. Nagyjából a tizedik percre azért összejött durván 100 néző, ami amúgy egy ilyen komolyabb futballhagyományokkal nem rendelkező faluban nem rossz, de a szívem mélyén azt reméltem, hogy a III. kerületi TVE ennél több embert vonz. Sajnos már bőven elmúltak azok az idők, amikor így lehetett...

A fogadtatás ettől még remek volt! Először két cigány gyerek köszöntött minket azzal, hogy „ti a pestieknek szurkoltok?”, majd hozzátette az idősebbik, hogy ők átálltak, ugyanis a bogácsiak kutyák. Később sem tudtuk velük megértetni, hogy a Kerület az nem pesti, nagyon esetleg budai, de sokkal inkább óbudai klub. Nem baj, ettől még a meccs nagyját velünk szurkolták a srácok, a segítség pedig elkélt, hiszen hárman voltunk a „vendégtáborban”.

Az 500 forintos beugró megfizetése után a biztonsági emberek odajöttek hozzánk lejattolni, és méltatták a Kerületkét, sőt, miután közöltük velük, hogy mi bizony az NB II-ben reménykedünk, helyeselt is a vezetőjük, hogy érjük el a Vasas szintjét. Imádom!

A kupameccshez és a belépőhöz büfé is dukált, ami egy nagyobb kombi csomagtartója volt. Ezzel (és a rettenetesen rossz talajú pályával) vált tökéletessé a falusi meccs idillikus körítése, most már csak nyerni kellett. Az viszont szomorú volt, hogy a büfé sörkínálatában csak Rákóczi és Borsodi volt 300, illetve 350 forintért, magyarul iható sör nem volt. Az útközben megivott két sör, a hangulat és a jó idő arra sarkallt viszont, hogy megszegjem a kispesti Bozsik Stadion utolsó tétmeccse után tett fogadalmamat, és ittam olyan sört, amit a Borsodi készített. Most legalább nem lettem tőle rosszul...

A feladat nem ment olyan könnyedén az első félidőben, a Bogács betömörült, a Kerület pedig csak nehézkesen alakított ki igazán nagy ziccereket. Végül a 35. percben megtört a jég: Petneházi egy visszagurított labdát a 16-osról a kapuba lőtt, 0–1.

A szünetre maradt az egygólos előny, de aggodalomra nem volt semmi ok, láthatólag nem volt elég erejük a hazaiaknak a támadáshoz. Közben a félidőben Jeszenszky, a Kerület – sérülésből visszatérő, de ezen a napon még padozó – kapusa letesztelte az adományát, amit még a meccs előtt adott a hozzánk átpártolt egyik kölöknek. A kapuskesztyűt nagy becsben őrizte a srác, amikor elszalad egy labdáért, meg is jegyezte a „kollégájának”, hogy

A szünetbeli jótékonykodás rövidre zárult, ahogy maga a szünet is, nem csak érzésre...

Jeszi és az adományozás

A második játékrészben egyértelművé vált, hogy a bogácsiak egy félidőt bírtak tisztes helytállással. Az 50. percben Kapronczai talált be, majd a 72. minutumban Rajczi lőtt éles szögből irgalmatlanul nagy gól. A végén még a csereként beállt Czvitkovics is megszerezte első óbudai gólját, végül Rajczi tette fel a pontot az i-re, könnyed játékkal 5–0-ra nyert a Kerület.

A Bogács olyan értelemben azért tisztességgel helytállt, hogy komolyabb szabálytalanság, kakaskodás vagy bármi sportszerűtlenség nem volt részükről (sem), és láthatóan a közönséget sem viselte meg különösebben a vereség. Nagyobb szurkolást nem tapasztaltunk egyébként a hazaiaktól, így még hárman (öten) is hangosabbak voltunk, de időnként egy-egy „Hajrá, Bogács!” azért elhangzott.

A szünetben éppen egyfős volt a vendég, amíg én fotóztam, más meg sörért állt sorba...

Külön kiemelést érdemel az a csoport, ami egy Passattal érkezett nagyjából a félidőben, tőlünk tudták meg az állást is. Később a csereként beálló Karacs Alfonzt éltették, végül a Diósgyőr éltetésével távoztak, de azt még halhatták, hogy erre nem túl barátian reagáltunk. Meglepett volna, ha egy borsodi meccsen senki nem élteti legalább egyszer a DVTK-t.

A magabiztos győzelem után a helyi Anna presszó érintésével tértünk haza abban a reményben, hogy a kupa következő fordulójában egy hasonlóan jó élményekkel teli, falura utazós túrában lehet részünk. Ha nem, akkor legalább egy NB I-es élcsapat jöjjön Óbudára...

A Magyar Kupa hétvégi meccseinek eredményeit EBBEN a Facebook-posztban találhatjátok meg.