Szegedi vagyok. Nálunk a kézilabda az első számú sport. Nekünk ott van a Pick, ami hosszú idő után végre újra bajnok lett. Ott van még nekünk a Tisza, a vízitelep, és Maty-ér: tehát a kajak-kenu, amiben ugyancsak remekelnek a város fiai és leányai. Jók vagyunk még sakkban, vízilabdában, női rögbiben, amerikai fociban és brazil dzsiudzsicuban.

Nekünk a foci sosem volt első számú sport. Nekünk mindig ott volt az újszegedi sportcsarnok és a Tisza.

Ezért van az, hogy sokakkal ellentétben nekem nincs magyar klubcsapatom. Nincs olyan fociklub, akinek teljes szívvel tudnék szurkolni. A budapestieknek könnyű, ők noszogatnak mindig, hogy "na, gyere ki Fradi/Újpest/MTK/Honvéd-meccsre". De ha kimennék, az nem lenne őszinte. Nem vagyok budapesti, és nem is akarok az lenni, bár már öt éve Pesten élek.

Mivel Szeged nem éppen egy futballparadicsom, ezért már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy az én csapatom a magyar válogatott lesz. Ezt azóta tartom, csak a nemzeti válogatott mérkőzéseire járok ki, csak nekik szurkolok, ha magyar fociról van szó. A nemzetközi klubfutballal természetesen más a helyzet, azt úgy ahogy, de sokáig követtem, mindig voltak csapatok (Fiorentina, Manchester United, Inter, Valencia) és játékosok, akik nyomot hagytak bennem. Valószínűleg ez vezetett oda, hogy Argentína lett a második csapatom és a nagy szerelmem a magyar után.

Nehéz dolga van egy magyarnak, ha valamilyen kontinensviadalon vagy világversenyen kell csapatot választania, akinek szurkolni lehet. Szerencsére 2016-ban nem kellett nagyon gondolkozni, hiszen a magyar válogatott hosszú idő után kijutott az Eb-re. De mihez kezdjünk a '18-as vébén? Valamelyik szomszéd országnak szurkoljunk? Ott vannak a szerbek és a horvátok. A felmenőim közt vannak muraközi horvátok, de valahogy sosem vitt rá a lélek, hogy szláv csapatnak szurkoljak. Persze ott vannak lengyel testvéreink is, de nekik túl kézenfekvő lenne szurkolni. Szurkolok nekik eleget, ha uniós politikáról van szó.

Sokan rajonganak a magyarok közül a németekért és a brazilokért, de engem az öregapám arra tanított, hogy magyar ember nem szurkol se németnek, se brazilnak. Hogy miért? Nagyapám válasza erre mindig egy szám: 1954. Az '54-es vébén rontottak neki a brazilok a magyaroknak az öltözőben üvegszilánkokkal, mert nem tudták megemészteni a vereséget. Ezen a vébén játszottunk döntőt az NSZK ellen, amit a nagyfater szerint kombájnokért eladtunk. A történetírás is arról tesz tanúságot, hogy a nyugatnémeteknek esélye sem lett volna a magyarok ellen, mégis valamilyen csoda folytán legyőztek minket. Van egy legenda egy különleges "vitamininjekcióról" is, ami valószínűleg a kor legjobb doppingszere lehetett, hogy a fritzek képesek voltak lefutni Puskásékat, de hagyjuk is a konteózást. Bárhogy is volt, én az életben nem fogok a németeknek szurkolni, pláne, hogy most már a csapatuk fele török. Valahogy európaiként nem tudok azonosulni egy "Gerkey" (Germany&Turkey) csapattal.

Szerencsére nekem ott vannak az argentinok. És hogy miért? A kézenfekvő magyarázat az lenne, hogy azért, mert a Pick Szeged egyik klasszikus régi-új meze olyan, mint az argentin fociválogatotté, csak szegedi mezen vízszintesek a csíkok. Van azonban egy szentimentálisabb magyarázat is. Öregapám a mai napig nagy reálos, és a mai napig ódákat tudna zengeni a megállíthatatlan Puskás–Di Stéfano párosról. Neki ez a két klasszis volt a gyerekkora, ők voltak a hősei, és valóban a világ két legjobb focistájáról beszélhetünk. Az ő példájuk is mutatja, hogy a magyar-argentin mindig jó párosítás. Én is erre esküszöm.

És akkor nem szeretnék megfeledkezni a saját gyerekkori futballhőseimről sem. Az első külföldi klubmérkőzés, amit láttam egy Fiorentina-meccs volt. Kb 6-7 éves lehettem. Gabriel Batistuta pont születésemkor, 1991-ben igazolt az olasz csapathoz és lett 10 év alatt a kor egyik meghatározó futballzsenije. 333 mérkőzésen 207 gólt lőtt a Fiorentinában, ő volt az első futballista, akiért igazán rajongani tudtam.

2014-ben az argentinok döntőt játszottak a németekkel. Németország általában mumusa Argentínának, de a '14-es vereség bosszúért kiállt. Jaj, de utáltam, az összes német a Don't cry for me Argentina című számot bömböltette.

Az argentinok 2018-ban is a nagy esélyesek között vannak. Bizakodásra ad okot a megfiatalított keret, amelyből a Juventus nagy reménységét, Paulo Dybalát a legérdemesebb kiemelni. És ott vannak a jól ismert nagyok: Agüero, Di María, Higuaín, Mascherano, Biglia, Rojo, Otamendi és természetesen a messiás, Lionel Messi, aki jelenleg a világ legjobb focistája. Érdekes ez a Messi-jelenség, mert a Barcelonát teljes szívemből utálom, de valahogy Messire emiatt sem tudok haragudni. Reméljük, hogy idén nem azt a depresszív, kissé flegma formáját hozza a válogatottban, mint négy évvel ezelőtt.

Az argentinok első ellenfele Izland lesz, egy tiszteletre méltó válogatott. Csoda, hogy egy ilyen kis népességű ország ilyen erős nemzeti focicsapatot ki tud termelni. Az izlandiak passzív antifocija még problémás lehet, érheti Messiéket pár meglepetés, de reméljük az argentin brigád az egész vébén a maximumot hozza majd ki magából. Cél a végső győzelem.

De kezdetnek elég lesz egy 2–0 is Izland ellen. Természetesen a gauchók javára.

Vamos Argentina!

Coronados de gloria vivamos,
o juremos con gloria morir!