Őszinte leszek: engem nem igazán foglalkoztatott a Debrecen Bajnokok Ligája-csoportköre. Az sem érdekelt különösebben, mikor a Videoton 2012-ben felkerült az UEFA-kupa főtáblájára. Sőt, a Mol Vidi FC tavalyi nemzetközi kupaszereplésére is magasról tojtam. Mert bár ugyan magyar vagyok, de fradista is. A fradizmusból pedig nem vagyok hajlandó engedni. Persze örülök, ha egy magyar klubcsapat kijut a nemzetközi porondra, s ott nem szégyent hoz, hanem hírnevet szerez kicsiny hazánknak, ugyanakkor a disznópásztorokra mindig prüszkölni fogok, a benzinkutasokat meg egész egyszerűen lenézem.

Mi, fradisták évek óta azt hallgattuk a fejesektől, hogy majd „most” meglesz a hőn vágyott nemzetközi szereplés. Nem így lett. Az istenért sem akart összejönni semmi. Idehaza mindent megnyertünk, amit csak lehetett, külföldön viszont égtünk, mint a Reichstag. Dühösek voltunk a játékosokra, az edzőre, a vezetésre, a kárörvendőkre. Kezdtük elveszíteni hitünket. Mindenkit gyűlöltünk. Aztán szűk tizenöt esztendő után ma ismét arra ébredtünk, hogy nemzetközi csoportkörben játszik tétmeccset a Ferencváros. Van tétje, van presztízse, van miért izgulni csütörtök este. Csodálatos érzés, hiszen generációs élménynek lehetünk a részesei. Azonban az ember, mikor végre láthatja kedvenc csapatát az egyik neves kupasorozatban, hajlamos túlgondolni a dolgokat, gyakorta már a legjobb tizenhatról, nyolcról, elődöntőről, netalántán az Európa-liga megnyeréséről álmodozik.

Géczi – Novák, Mátrai, Horváth L. – Juhász, Orosz – Karába, Varga Z., Albert, Rákosi, Fenyvesi – sokaknak ez a fantasztikus kezdő; egy másik generációnak ők jelentették a Ferencvárost: Hajdu – Telek, Kuznyecov, Hrutka – Páling, Nyilas, Albert, Lisztes, Keller – Kuntics, Kopunovics; s persze vannak olyanok is, akik a legutóbbi nemzetközi keretre is emlékeznek: Szűcs – Vukmir, Lipcsei, Gyepes – Rósa, Zavadszky, Kapics, Zováth, Huszti – Bajevszki, Vagner. A hatvanasok kaptak egy történelmi VVK-sikert (Vásárvárosok Kupája), a kilencvenesek egy Grashoppers elleni sikert a BL-ben, a kétezresek pedig egy rotterdami 1–1-et.

A zöld-fehérek most ismét a nemzetközi kupaporondon vitézkednek, és a legnagyobb kérdés az az, hogy mi mit fogunk majd mesélni, ha kérdezik, milyen volt a generációnk csapata? Tizenöt év múlva is fel fogom tudni idézni a neveket a Fradi El-keretéből? Én már a Ludogorec elleni visszavágó után elégedett voltam. A bónusz meg a zágrábi 1–1 volt. Tudom, sosem szabad kishitűnek lenni, de most jön az Espanyol, a CSZKA Moszkva, a bolgárok ellen is újrázunk, szóval mind a pályán, mind a lelátókon, mind pedig a fotelekben „hideg fejekre, józanságra” van szükség, mert a kitűzött célt elértük, a többi már csak jutalomjáték. Amúgy is: szeretem a meglepetéseket, szóval

(Borítókép: Üllői Százhuszonkilenc Facebook-oldal)