Elnézve a húsvéti hétvége eseményeit a mai magyar labdarúgás terén, csak abban bízhatunk, hogy ez a program eredményes lesz. Még akkor is, ha ennek látható eredményeit csak 10 év múlva láthatjuk, bár Storck azt prognosztizálta, hogy hazánkban talán nem kell ennyi idő, szemben Németországgal.

Szombaton este egy ország örült annak, hogy Horvátországgal 1-1-es döntetlent sikerült elérni a Groupama Arénában. Nem volt tökéletes a játék – főleg az első félidőben – de látszott, hogy Fioláék hajlandóak meghalni a pályán és ezt nagyon jó volt látni. Hallgatva az utca emberét és a szakértőket, olvasva az újságokat többen fanyalogtak – még a játékosok is – a gyengébb első 45 perc miatt.

Nekem sem tetszett teljes mértékben amit akkor láttam, de már akkor éreztem, hogy megszakadnak a fiúk, és ha néha hibáznak is, – mint például Mandzukic gólja előtt - akkor sem törnek, mennek tovább, láthatóan hittel. Nekem az első félidő is tetszett, mert bevallom, hogy ennél picivel rosszabb képre számítottam, mint amit a csapattól kaptam. Attól tartottam, hogy Modricék lefociznak minket és csak nyomozzuk a labdát. Nem ez történt. A beszámolók és a különböző reakciók szerint inkább a horvátok dominálták az első félidőt, de én nem így láttam. Picivel többet volt náluk a labda, de Kleinheislerék többször kerültek helyzetbe.

A lényeg, hogy vélemény szerint egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet a magyar válogatott, amit pedig a második félidőben láthattunk, az maga volt a gyönyör. Megkockáztatom, hogy egy picit nagyobb odafigyeléssel, szerencsével akár meg is fordíthattuk volna a meccset. Benne volt a pakliban.

Hogy ennek mi köze az utánpótláshoz? A hozzáállás, bátorság, küzdeni tudás, alázatosság, fegyelem és megszakadás. Ezt láthattuk szombaton a horvátok ellen.

Sajnos nem ezt láttuk az U21-es válogatott esetében. Csütörtökön EB-selejtezőn, Gyirmóton 0-0-s döntetlent játszottak a fiatalok Izraellel egy bőven nyerhető meccsen úgy, hogy jó 20 percet emberelőnyben voltak. Nem tudtak begyötörni egy gólt, pedig jól tudták, hogy létfontosságú lenne megnyerni a mérkőzést. Mégsem éreztem bennük azt az átütő erőt, amit a nagyoknál lehetett tapasztalni.

Az igazi fekete leves hétfőn jött, amikor a fiataloknak lehetőségük nyílt arra, hogy javítsanak. Dzsudzsákék szombati játéka láttán még plusz motivációt is kaphattak, egy kis bemutatót, hogy kell meghalni a pályán. Ebben az esetben elég mérsékelt volt az első félidő, akár a „nagyok” esetében, de a második játékrésznek sajnos nagyon más volt a forgatókönyve.

Izrael és Albánia ellen is érzékelhető volt, hogy technikailag nincs nagy gond, az említett csapatoknál magasabban állnak a mieink, de a mentalitás?!?… Te jó ég!

A második félidőre úgy jöttek ki az albánok, mintha vért ittak volna, ennek ellenére – hathatós segítséggel – mégis mi szereztük meg a vezetést Gera Dániel góljával. Kezünkben volt a nagy lehetőség, de nem sikerült élni vele. Mintha azt gondolták volna a mieink, hogy elég már csak a csukát kint hagyni a pályán, miközben az albánok szinte átharapták a torkukat, csúsztak-másztak a gyepen, aminek meg is lett az eredménye. Megfordították a meccset, legyőzték a magyar fiatalokat. Bosszantó! A két mérkőzés egyes szakaszait nézve egyenesen lehangoló.

Merthogy közvetlenül ezek azok a futballisták, akikben a jövőt kell látnunk, és ha ez így van, akkor a jövő elég sötét. Ugyanakkor hiszem, hogy talán mégsem annyira borús. A nagy válogatott esetében talán mindenki egyetért velem, hogy az a fajta harcosság, egymásért való küzdés, amit a horvátok ellen is láthattunk, leginkább Dárdai Pál keze alatt kezdett kirajzolódni, Bernd Storcknak pedig sikerült ezt a mentalitást átmenteni, talán tökéletesíteni is. Azaz tanulható, elsajátítható ez a hozzáállás, mert a válogatott magja már elég régóta nyüstöli a labdát, de a Dárdai-éráig nem sokat láttunk tőlük ebből a felfogásból.

Vagyis hihetünk abban, hogy az utánpótlás válogatottak is ”leülnek a bilire” és elgondolkodnak azon, hogy mit kellene máshogy tenni a jövőben. Képességek terén talán nincs nagy gond, de az a fránya mentalitás még hibádzik egy kissé.

Ezen a ponton kanyarodom az alakulóban lévő utánpótlás programhoz, amelyről Bernd Storck beszélt a tévében. Jó lenne, hogy már az egészen fiatalokkal is sikerülne valahogy megértetni azt a szemléletet, amelyet a hamarosan Európa-bajnokságon vitézkedő válogatottunk csak az utóbbi időben kezd felfogni. Magyarán: nem csak magukért, de egy egész csapatért küzdenek a pályán, és a csapaton keresztül egy egész nemzetért. Ha ezt a gondolkodást már egészen fiatalon bele lehetne plántálni a labdát kergető nebulókba, pár év múlva már nem azon kellene sopánkodnunk, hogy a magyar focista nem úgy szakad meg a pályán, mint a mostani eseteket nézve az izraeli, vagy az albán fiatalok (de tartok tőle, sorolhatnék még népeket).

Nem mai keletű a gondolat, Alexandre Dumas regényében – melyet azóta kis milliószor megfilmesítettek – többször olvasható a gondolat: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!”. Talán ez az, ami a legjobban hiányzik a magyar fociból. Remélem, már nem sokáig!