Nem tudom, hogy vannak vele, de ha ez az ember kedveskedő, jóemberkedő arcát mutatja, s a szeretet hangján szólal meg, akkor föláll a hátamon a szőr. Rodolfo jut róla eszembe, aki mindig azt mondta: „Figyeljék a kezemet, mert csalok!” És tényleg csalt, azaz bemutatta a trükköt. Persze nem vettünk észre belőle semmit, s éppen nagyszerű „csalásai” miatt tapsolt neki ország és világ.

Amikor Gyurcsány a szeretet húrjai pengeti, ugyanaz jut eszembe róla, mint Rodolfóról: csal, hülyít, nem mond igazat. Ez azonban nem tapsra okot adó mutatvány. Ellenkezőleg!

Ezt a hangot legfeljebb csak azok veszik be, akik koruknál fogva talán nem tudhatják, hogy Gyurcsány igazi arca mindenhez kötődik, csak a szeretethez nem. Hazugságok sorához éjjel meg este, szemkilövetéshez, kardlapoztatáshoz, az ország eladósításához, a magyarok megsarcolásához, terheinek folyamatos növeléséhez. Ez az igazi Gyurcsány, nem az, aki őszintén szépeket mond. Neki a szeretet hangoztatására mindig csak politikai érdekből van szüksége. Őt szívből soha nem szeretheti a legtöbb magyar, mert lényének természetes kisugárzása eddig csak negatívumokat hordozott magában.

Mai bejegyzésében Karikó Katalinnal, a koronavírus-vakcina egyik magyar feltalálójával, a világhírű magyar kutatóval foglalkozik, akiről a Time magazin ír e heti számában. „Mindannyian büszkék lehetünk rá. A neve hallatán jó érzés magyarnak lenni” – írja. „Kár, hogy ehhez az eredményhez neki is el kellett hagynia az országot” – teszi hozzá Gyurcsány.

Hát igen, itt nyílik ki az ember zsebében a bicska. Azt érzékelteti ugyanis, mintha Magyarország jelenlegi viszonyai miatt kellett volna a családnak elmennie. Nem mondja ki, de sugallatának könnyen az lehet a következménye, hogy ezért is Orbán a hibás. Azért fogalmaz ilyen aljas áthallással, hogy ez ragadjon meg sokak agyában.

Pedig erről szó sincs. Karikó Katalint, a többszörös népköztársasági ösztöndíjas szegedi egyetemistát 1985 táján tették utcára a Szegedi Biológiai Központban lévő kutatói állásából, amikor Gyurcsány Ferenc már a KISZ Pécsi Városi Bizottságának titkára volt. Felkapaszkodóban azon a létrán, amelynek – az ellenzéki „összefogással” s annak vezetésével – most éppen a legfelső fokára hágott fel. Annak a kommunista világnak volt már akkor is a fogaskereke, amelyben úgy bántak a tehetségekkel, mint Szegeden Karikó Katalinnal. Ahol ez a nyilvánvalóan kiemelkedő képességű fiatal kutató még állást sem kapott. Pedig szeretett Magyarországon élni, ahogy mondja, boldog volt otthon. Akkor sokan vágytak külföldre dolgozni, de mint utalt rá: „én nem tartoztam közéjük”. Őt azok az elnyomó kommunista körülmények kényszerítették erre a lépésre, amelyeknek Gyurcsány ma már kevély örököse. „El lehet menni Magyarországról. Itt lehet bennünket hagyni. Tessék!” – mondta hetykén miniszterelnökként. A határon túli magyarokról ma is úgy beszél, hogy az emberben fölmegy a pumpa, pedig már Karikó Katalin is közéjük tartozik. Sőt, határon túli honfitársaink magyar állampolgárságának megszerzése ellen egyenesen kampányt folytatott.

1985-ben azonban már népnyúzó elődei kényszerítették arra Karikó Katalint és családját, hogy kiváltsák a nyugati utazásért akkoriban háromévente járó ötven-ötven dollárt, meg eladják a Ladájukat, hogy az érte kapott pénzt belegyömöszöljék a kétéves lányuk plüssmacijába. Hogy legyen mihez nyúlniuk, ha kiérnek. Milyen megalázó, kimondhatatlan.

És most Gyurcsány vele akar büszkélkedni. Azzal, akit elődei elűztek a hazájából.

Gyurcsány persze most sem a tudós asszonyt kedveli, hanem saját magát tünteti föl úgy, hogy a világhírűvé lett kutatóról ragadjon rá valami a sokak által felé sugárzott szeretetből. Hátha bejön a választásokon. Undorító.

Lényeg a lényeg, nagyon erős gyomor kell ahhoz, hogy Gyurcsány „szeretetbeszédeit” rókázás nélkül hallgassa végig az ember.