Az egykor magát „függetlenobjektív” újságírónak tekintő Kálmán, ami természetesen sohasem volt, most egy baloldali párt jóvoltából elé tolt íróasztal mögül mesél a mai – szerinte észak-koreai mintázatú – hazai sajtóviszonyokról.

Az a furcsa, hogy Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter azon kijelentését van képe bírálni, amelynek egyébiránt minden szava egytől egyig cáfolhatatlan. „A sajtószabadságot a médiatörvény biztosítja.” Pont. Azaz mindenki azt ír, amit akar. A sajtószabadság létezik, virul, sokkal színesebb, mint sok nyugat-európai országban. Mi evvel a baj?

Csak nem az, hogy a sajtószabadság jegyében Kálmán Olga szabadon tehet megjegyzéseket a kormány miniszterének bármiféle megnyilvánulására? Az általa fölemlegetett Észak-Koreában nem biztos, hogy már lenne értelme reagálni bejegyzésére, mert Kim Dzsongun világában – ahol magát a Facebookot is betiltották – nem biztos, hogy véleménynyilvánítása után sokan találkozhattak volna valaha is ezzel a magát nagyszerűnek képzelő amazonnal.

Itt azonban él és virul. És viruljon is, megszólalásonként ékes bizonyítékát adva – saját tartósított ostobasága mellett – a magyarországi sajtó- és véleményszabadság virágzásának.

Az igaz, hogy bánatára napjainkban az olvasók nemcsak a vérliberális balmédiából tájékozódhatnak, hanem az erősödő nemzeti, konzervatív médiumokból is. Lehet, hogy rosszul esik Kálmánnak, hogy a „függetlenobjektív” média sok évtizedes sajtómonopóliuma után még napjainkban is lényeges fölényben lévő ellenzéki sajtó mellett már másutt is vannak hírek. Ez azonban nem jelent mást, mint az állampolgári alapjog, a tájékozódáshoz való jog gyakorlását. Mindenki azt olvas, azt néz, amit akar. Ez a demokrácia lényege.

S Kálmán Olga nyilván nem nézi le annyira az embereket, hogy ha már háromszor kétharmaddal megválasztották a regnáló kormányt, akkor a többség nem arról akar olvasni, hogy Korózs Lajos új tényfeltáró kamuvideón dolgozik, vagy hogy nagy boldogságában Gyurcsány Ferenc kígyóidomárnak állt, mert nem esett fejére a terépcsecső.

Persze, ha az ettől eltérő, valósághű tájékoztatás Kálmán Olgának lefedi a narancsszín összes árnyalatát, attól az még nem nagy baj.

Én persze ezt inkább a félrevezető tájékoztatás megszűnésének gondolom, amikor nem lehet titokban tartani például olyan állampolgárokra nagyon is tartozó sötét adatokat, amelyeket Gyurcsány titkolt el 2006-ban a választások előtt a magyaroktól, és szerezte meg így csalással a győzelmet a választáson.

Ha valami, akkor ez az észak-koreai modell, kedves Olga! Tehát DK-s könyökvédőjében a legjobb helyen ül, hogy továbbfejlessze félretájékoztatásban, titkolózásban, köpönyegforgatásban és persze lázításban már eddig is magas szintű képzettségét.

Ha valaki újságírói pályafutása során a balszéltől a széljobbig képes gátlástalanul kiszolgálni minden politikai érdeket, miközben magát a legnagyobb mértékben „függetlenobjektívnak” hirdeti, az egyéb gazságokra is képes.

Beszélhet akár a narancs árnyalatai közül a vérnarancsról, mint teszi is, utalgathat sunyin arra, hogy szerinte ki a vérvörös, tehát ki a kommunista, a nemzeti oldal vagy a baloldal, nem hagyva kétséget saját kedvenc színének milyensége felől. Mármint hogy ők azok, mi pedig dehogy.

A magyarok ezen már csak röhögnek. Jól tudják, hogy Nyugat-Európában a liberalizmus – amelynek kötelékébe a gyurcsányizmus szervesen beletartozik, s ami Kálmán számára etalon – régen nem a Deák Ferenc-féle nemzeti liberalizmust jelenti, hanem konkrétan és egyszerűen magát a marxizmust. Azért állítanak a németországi Trierben szobrot Marxnak, Gelsenkirchenben meg annak továbbfejlesztőjének, a vérkommunista Leninnek.

A marxizmusról annak kijegecesedett államformája, a kommunizmus helytartóiról pedig eddig a legpontosabb leírást a Nobel-díjas orosz író, Szolzsenyicin adta. Csak egy mondatot idézek belőle: „Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”

Kálmán Olga minden tárgyilagosságot nélkülöző megnyilvánulásával csak azt erősíti az emberekben, hogy Szolzsenyicin megfogalmazása nem tartozik a kedvenc idézetei közé.