Igaz, DK-s párttársai keményen állták a sarat. Szidták Orbánt, mint a bokrot Gyurcsánytól Dobreven át egészen Molnár Csabáig. Ezzel együtt nem csoda, ha további erősítésre van szükség, mert a vírushelyzet révén nemhogy javult volna, hanem kifejezetten romlott a haladó „demokratikusok” megítélése. Az ellenzéki összefogás minden pártjának csökkent a népszerűsége, miközben a polgárok közel nyolcvan százalékban, öt emberből négyen, köztük tehát bőséggel ellenzékiek is, egyetértenek a kormány járványellenes intézkedéseivel. Szakszerűnek, időben meghozottnak, humanistának tartják azokat, míg a „köztársaságpártiaknak” a Republic együttes dalára hajazó kampánymantráját hallva – „még, még, még, még, még, ennyi nem elég” – csak ingatják a fejüket.

Ez nem is csoda. Az ellenzéki szavazók is elsősorban emberből vannak, nekik is van családjuk, gyerekek, szülők, nagyszülők kerülhetnek veszélybe. S amíg őket nem tudják biztonságban, addig többségüknek eszük ágában sincs öncélúan politizálni.

Csak az örök elégedetlen, évtizedes vesztes ellenzéknek nem fontos a család. Ezért ütötte el nyersen a kormány kezét a többszörösen fölajánlott együttműködésre. Mi is lett volna, ha elfogadja Orbán összefogási javaslatát? Akkor hogy gyalázkodhattak, hogy diktátorozhattak volna? Akkor hogy lett volna módjuk szítani az elégedetlenséget, amihez alig várták a vírus elmélyítette krízishelyzetet természetes szövetségesüknek? Mire föl szidták volna akkor Orbán Viktort, politikai hasznot remélve a hangos konfliktuskereséstől?

Ezen a ponton lehetett szükség újfent a gátlástalanságban akár a fenti nevekkel is eséllyel versenyre kelő Gréczyre, aki családos ember volta ellenére lelkiismeret-furdalás nélkül lengette kalapját a vírus előtt harci táborukban. Többre tartva az esetleg a zavarosban az ölükbe pottyanó hatalmat, mint saját gyerekei létbiztonságát.

Határtalan boldogsága okát – tenyerét dörzsölve – nem is rejtette véka alá, amikor a vírusválságra azt mondja, „most nyílik esély Orbán és rendszere megbuktatására.” (…) „A diktátortörvény elutasításával az ellenzék pártjai megteremtették annak lehetőségét, hogy hitelesen álljanak össze a sorsdöntő harcra.” A DK és a hitelesség? Kac-kac.

Ám a vezéri szerepre nyilvánvalóan továbbra is igény tartó Gréczy úgy véli, elérkezett hát ismét az ő ideje, amikor újfent meglóbálhatja kezében tartott marsallbotját a nyilvánosság előtt. Hátha tovább esik miatta a párt népszerűsége, teszem hozzá kajánul.

Vajon gondolt-e arra e nagyszerű férfi, hogy közben egy ország röhög rajta?