Bár sem a magyar ellenzék, sem a hazánkat Brüsszelben előszeretettel csesztető „libernyák” fősodor nem megy a szomszédba egy-egy keresetlen szóért, ha Magyarországot vagy a magyar kormányt „kellene” támadni, nagyon úgy tűnik, hogy Orbán Viktor kormányának legújabb lépése megakadt a balliberális gigákon. A magyar kormányzat évek óta határozottan, de egy hülye gyereket tanító pedagógus türelmével hárítja el azokat a támadásokat, amelyeket Brüsszel indít hazánk ellen a „jogállamiság” zászlaja alól, de valójában a migránssimogató politika és a magyarországi csatlóshad szorgalmazása okán.

Eddig kicsit úgy viselkedett a magyar kormány, mint egy hűséges házőrző eb, akit azzal bíztak meg, hogy védje a portát, de ha a veszélyre figyelmeztetve ugatni kezd, ütlegelni kezdik, mégsem harap a „gazdi” kezébe. Persze nem is indokolt rögtön rámarni a bántalmazó kézre, de azért egy figyelmeztető odamorrantásnak itt volt az ideje.

Magyarország valóban rengeteget profitál abból, hogy az Európai Unió tagállama, az ország az uniós támogatással és a pénzügyi stabilitással felvértezett magyar gazdaságnak köszönhetően fejlődik és szépül, még ha szegénységről és pusztulásról is óbégatnak azok, akik ezt politikavezérelt gondolkodásuk miatt nem akarják észrevenni. De az unió nem ingyenkonyha. A valamikor gazdasági együttműködésre létrehozott szövetségben a felzárkózó országok támogatást, az erős gazdaságok pedig cserébe piacot és olcsóbb munkaerőt kapnak.

Quid pro quo – valamit valamiért.

Csakhogy az unió vezetésének valahogy egy ideje az lett a pszichózisa, hogy a tagállamoknak saját identitásukkal kellene megfizetniük a tagdíjat. És ennek az elvárásnak az egykori gyarmattartó államokban kialakult multikulti országok nem akarnak gátat szabni. Pontosan látszik Európában, hogy kik örökölték a szabadságot, és kik azok, akik vérrel-könnyel harcoltak meg érte saját hazájukban.

És ez az a vita, amelynek nyomán az elmúlt 6-7 évben Lengyelország és Magyarország rendre a libernyák brüsszeliták célkeresztjében találja magát. Na, persze az is látszik, hogy a nyugati demokráciák jogállamisági harsonáit szinte soha nem követi valódi dobpergés, majd az akasztófa-ácsolás kalapácsmuzsikája. Gazdaságilag valójában mindenkinek úgy jó, ahogy van, ha az unió működéséről lehántjuk a „jogállamiság” aktuális trendjét, akkor mindenki elégedett azzal, ahogy Magyarország és Lengyelország megnyitotta piacait, támogatja a külföldi befektetőket, akik inkább ezekben az országokban létesítenek gyárat, szorgalmas, szakképzett magyar és lengyel munkásokat verbuválva, mintsem valahol a Ruhr-vidéken töltsenek meg üzemcsarnokokat félanalfabéta közel-keleti és afrikai bevándorlókkal.

Nem véletlen, hogy amíg a szájkarate szintjén zajlott a csata, addig a jogállamisági hadszíntéren a felek percek alatt reagáltak arra, ha a másik mondott vagy tett valamit. Most viszont, hogy a magyar kormányfő Vera Jourová alelnök lemondatására szólította fel Von der Leyent, teljes a csend. Sem Brüsszel, sem az Európai Parlamentben saját otthonuk ellen áskálódó baloldali hazaárulók nem tudnak megmukkanni. Nincs egy poszt Gyurcsánytól vagy Gyurcsánynétól, nem reagál a Momentum „botmixeres” sivalkodógépe, Cseh Katalin, nem óbégat a mindent saját sikereként tálaló Újhelyi István, és az újdonsült MSZP-társelnök Kunhalmi Ágnes sem mondott még semmi átgondolatlan hülyeséget, ami miatt aztán párttársainak hosszasan kellene magyarázkodniuk.

Teljes a csend.

Persze nem meglepő, vélhetően azt hitték, hogy a magyar kormányt és az őket 10 éve támogató csendes, de meghatározó kétharmadot az örökkévalóságig lehet cseszegetni. Most viszont kiderült: nem, nem lehet. Ízlelgetik odaát a békát, nem tetszik nekik, de sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják. A torkukon akadt. Jól is van ez így, még ha nyílt hadüzenetként is értékelhető a hazánkat sértegető Jourová lemondatására vonatkozó felhívás. Persze olyan hadüzenet ez, amelyet jobb, ha nem követ valódi háború, mert a harc csak áldozatokat követel, nem békét teremt. Olyan ez inkább, mint egy utolsó diplomáciai jegyzék, amely azt mondja: elég volt. Eddig, és ne tovább! Annak pedig már tényleg ideje volt.