Vincze Viktor Attila: Az utóbbi időben egyre többször az európai uniós joggal szembemenve, szándékosan a saját hatáskörét túllépve nyilvánítanak véleményeket vagy hoznak meg döntéseket is az EU intézményei. Most legutóbb például az Európai Parlament felszólította Magyarországot, hogy adja ki Macedóniának Nikola Gruevszki egykori miniszterelnököt. Van-e bármilyen jogalapja egy ilyen tisztán baloldali pártérdekek mentén meghozott politikai döntésnek?

Szánthó Miklós: A tagjelölt országok tekintetében az Európai Bizottság rendszeresen bocsájt ki országjelentéseket, melyeket utána az Európai Parlament megtárgyal és határoz azokról – de ennek nyilván inkább politikai, semmint jogi relevanciája van. Hozzáteszem, a Bizottság többek között egyébként arról is ír, hogy a macedón igazságszolgáltatás politikai befolyásoltsága fennálló probléma. De ahogy ez utóbbinak, úgy az EP „kommentárjának” sincs különösebb jogi következménye, politikai általánosságban lehet, például a Tanács a bizottsági dokumentum alapján nem támogatta a csatlakozási tárgyalások megkezdését. Hogy egy konkrét, tagállami hatóság által jogerősen elbírált és lezárt menekültügyi eljárást hogyan és miért akar az EP „felülírni”, jogászként nem tudom megmondani, de

Vincze Viktor Attila: Az Európai Parlamenten kívül még más szervezetek, például az Európai Bizottság milyen ügyekben és milyen jellegű jogsértéseket, hatáskörtúllépéseket követ el Magyarországgal szemben? Miért nem tartják be az uniós jogot egyre gyakrabban az unió képviselői, vezetői?

Szánthó Miklós: Az általában jogi eszközökkel leplezett, de sokszor nem is titkolt hatáskörtúllépések – például a Bizottság vagy az EP részéről – nem egyedi esetek, hanem rendszerszintű hibák, melyek az egész uniós struktúra alapvető ellentmondásaiból fakadnak. Az európai integrációt ugyanis úgy indították el, hogy abba a folyamatos és fokozatos hatáskörátruházás, tehát az integráció mélyítése kódolva legyen – ezt az egyik „alapító atya”, Jean Monnet után szokták „Monnet-kódnak” is hívni, Dan Brown akár ebből is írhatna egy új könyvet. Ezen „álom” megvalósulásának útjába azonban több, utóbb tévesnek bizonyult illúzió és előre nyilván nem látható történelmi fejlemény is került.

Illúzió volt, hogy létezik-e vagy kialakulhat-e valamiféle „európai nép”, melytől fakadó lojalitás alapvető eleme kellene legyen bármiféle szuverén hatalom legitimitásának. Az, hogy ez illúzió volt, azért még a hatályos tagállami alkotmányos gondolkodást is leképezi, hiszen bármely EU-s ország alkotmányát nézzük, azokban nyilván arról van szó, hogy a szuverén, tehát a főhatalom gyakorlója az adott állam, mely az e főhatalmából fakadó egyes hatásköröket a többi tagállammal közösen, az uniós intézmények útján gyakorol. Ahogy a székely vicc tartja tehát, az EU valóban nem állam, nincs önálló szuverenitása, a tagállamok jóakaratából létezik – és e „jóakaratot”, az átadott hatásköröket bármikor, részben vagy akár teljes egészben vissza lehet venni: ahogy ezt a Brexit példája is mutatja.

Ezt nem mint negatívumot, hanem mint politikai tényt mondom. Ebből aztán persze lényegi, a demokratikus működés alapjait érintő gondok fakadnak: az uniós központok ugyanis viszont kötik az ebet a karóhoz, továbbra is „folyamatos mozgásban” akarják tartani az intézményrendszert, a cél elérése érdekében pedig – kellő legitimáció vagy szerződéses felhatalmazás híján – álcázott, leplezett eszközökhöz folyamodnak. Ha valamilyen „mélyítés” egy adott területen vagy eszközzel nem sikerült, akkor próbálkozni kell ugyanazzal máshol – vagy annyira bonyolulttá és átláthatatlanná kell tenni a döntéshozatalt, hogy az érintett kívülállók valójában fel sem fogják, hogy mi történik – pl. uniós ügyészség létrehozatala –, és mire észbe kapnak, hogy hát itt hatásköröket vontak el, az uniós tisztviselők felteszik a kezüket: ehhez ti is hozzájárultatok, most már nincs visszafordulás, nincs itt semmi látnivaló! Ezt a „trükköt” egyébként majdnem így mesélte el Jean-Claude Juncker, mint eurozóna-elnök a 2000-es évek elején.

Az ilyen típusú, lopakodó hatáskörelvonás – ami végül is formálisan magának az uniós jognak a megsértése – mellett további probléma, hogy Unió, pontosabban a „régi tagállamok” egész egyszerűen szellemileg nem voltak felkészülve a közép- és kelet-európai országok csatlakozása által kiváltott hatásokra. Az Unió és jogelődei valójában egy nyugati luxusklubként tekintettek magukra, ahol a tagok szegről-végről rokonok, családtagok, közeli ismerősök, közel állnak egymáshoz, tehát bizonyos dolgokat nem is kell megbeszélni, azokat úgyis mindenki tudja és osztja. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem teregették ki a családi szennyest, a problémákat, lényegi kérdéseket – például mit értünk demokrácia alatt, mi a viszonyunk a nemzeti identitáshoz, szuverenitáshoz – szőnyeg alá seperték. A klubba belépő nagyon távoli rokonok, „ismerős ismerősének az ismerősei” azonban alapvetően más demokrácia- és szuverenitásélménnyel rendelkeztek és rendelkeznek, mint a „régiek” és politikai kultúra tekintetében távolabb is állnak a „gazdag nyugati nagybácsiktól”. Ez szerintem egyáltalán nem baj – sőt, elnézve a Nyugaton sámántáncot járó politikai korrektség szellemiségét, még talán szerencse is –, de szintén tény. Azonban Brüsszel és a nyugat-európai elitek úgy gondolják, hogy például egyedül az ő demokrácia-értelmezésük releváns: csak a „liberális” demokrácia a nagybetűs Demokrácia és amely ország nem osztja e liberális kánont, az ezzel ki is írja magát a demokratikus országok köréből. Pontosabban szólva, ha ilyen „torzulások” tapasztalhatóak, azzal szemben azonnal fel kell lépni – lásd a különböző kelet- és közép európai országok ellen megindított vagy megindítani szándékozott „jogállamiság-eljárásokat” –, akár úgy is, hogy az adott uniós szerv túllép hatáskörén és olyan dolgokba akar beleszólni, melyet a tagállamok soha, semmilyen körülmények között nem ruháztak át az EU-ra.

Ebből a Monnet-kódból fakadó „folyamatos mozgásban tartási vágyból”, a legitimitás-hiányból fakadó „kerülőutas” jogalkotási szándékokból, valamint a „régi” és az „új” tagállamok között (is) meglévő, alapvetően világnézeti különbségekből fakadnak tehát a folyamatos hatáskörtúllépések. Ez igazából valamiféle eltévesztett alapokon nyugvó „morális kényszerítés”, azt is mondhatnánk – már ha ilyenre lehetőséget adna az uniós jog –, hogy éppen a mindebben élen járó Európai Parlamenttel és Bizottsággal szemben lenne helye jogállamiság-eljárásoknak.

Vincze Viktor Attila: Az EU-ban van-e kettős mérce a döntéshozatalok és az intézmények működése során a Magyarországgal és a keleti tagállamokkal, illetve a régebbi nyugati tagállamokkal összefüggő ügymenetekben, fellépésekben és szankcionálásokban?

Szánthó Miklós: Természetesen van, a klub régi tagjai egymással szemben sokkal elnézőbbek, mint a „gyüttmentekkel” szemben. De itt valójában nem is vagy nem csak a kettős mérce bukik ki, hanem hogy a sokat hangoztatott „uniós elvek”, „értékek” valójában politikai lángpallosként funkcionálnak: azokat ott és akkor hozzák fel és kérik számon, amikor egy tagállami kormányzat viselkedése nem illik bele a progresszív fősodorba.

Ami nem csak, hogy nonszensz, mert azok egyéb történelmi és erkölcsi okokból járnak nekünk, de mutatja az egész helyzet szürrealitását és abszurditását: az „új” piacok megnyitásával és az ide áramló támogatásokkal ugyanis nagyon is jól járnak a régióval kereskedő vagy itt működő nyugati cégek.

Vincze Viktor Attila: A legfrissebb hírek szerint a Magyarországot politikai elfogultság alapján elítélő európai parlamenti Sargentini-jelentés kierőszakolója, Judith Sargentini holland zöld párti képviselő most épp azt követeli, hogy az uniós tagországok kormányait tömörítő Európai Tanács minél hamarabb vegye napirendre vegye az alapszerződés hetes cikke szerinti, Magyarországgal szemben megindított eljárást. Beleszólhat még jogszerűen Sargentini az általa készített jelentésnek az utóéletébe?

Szánthó Miklós: Nyilvánvalóan nem – pontosabban azt kell mondjam, elvileg nem, mert ez az egész eljárás annyi jogi kérdést vet fel, hogy az azokat körülölelő bizonytalanság éppen, hogy az uniós intézményrendszer instabilitását fogja tovább fokozni. A jelentés EP-beli megszavazásának körülményeitől elkezdve az egyeztetések időtartamán, menetén és az EP további szerepének megítélésén át a Tanács eljárásáig számtalan, a vonatkozó szerződéses rendelkezések által nem tisztázott, homályban hagyott „részlet” van – és ezek napról napra fel fognak merülni, ahogy halad előre az eljárás. Bár Sargentini, illetve az EP többsége azt állítja, hogy az általuk támogatott procedúra azt szolgálja, hogy helyreállítja a „kizökkent időt”, azaz a Magyarország által állítólagosan megbomlasztott „uniós értékek” egységességét, valójában csak arra mutat rá az egész, hogy egy elvileg kiemelten fontos, joginak maszkírozott eljárást mennyire is hatják át az egyéb motivációk és mennyire kétértélműek az eljárás szabályai. Egyébként az osztrák elnökség vezetésével lesz még egy miniszteri tanácsülés decemberben, ahol szerepelhet napirenden a „magyar ügy”, de nem hiszem, hogy itt döntés születne – jövő januárban pedig kezdődik a román elnökség és az a történelmileg valóban kivételes helyzet állhat elő, hogy most a románok a mi oldalunkra állnak. Mivel ellenük is szeretne az EP egy hasonló eljárást megindítani, nem hiszem, hogy élen járnának Magyarország elítélésében. Persze van történelmi tapasztalat arra nézve, hogy Románia átáll és hátbaszúr…

Vincze Viktor Attila: Maga a Sargentini-jelentés alapján elindított hetedik cikkely szerinti eljárás és a jelentés elfogadásának a körülményei mennyire jogszerűek?

Szánthó Miklós: Itt én kettéválasztanám az anyagi és az alaki jogi részt, azaz a jelentés tartalmát, illetve elfogadásának körülményeit és a további eljárási szabályokat. A jelentés tartalmi hibáiról az Alapjogokért Központ is egy elég részletes elemzést közölt, arra most külön nem térnék ki. De azon kívül, hogy Sargentini érzékelhetően nem olvasta el az egyébként általa kritizált magyar jogszabályokat, hogy lényegében egyébként is félinformációkból táplálkozó ENSZ- vagy Európa Tanács-jelentéseket hoz fel hazánkkal kapcsolatban, vagy hogy „az országban kialakult légkörről” beszél egy elvileg jogi dokumentumban… Szóval mindezeken kívül az alapvető probléma az, és itt visszautalnék a fent általánosságban elmondottakra, hogy a jelentés szerint az uniós szerződés vonatkozó 2. cikkében felsorolt, elég homályos és megfoghatatlan „uniós értékek” annyira fontosak, hogy azok védelme Sargentini szerint feljogosítja az Uniót arra, hogy beavatkozzon olyan hatáskörökbe, melyek alapvetően tagállamiak – teszi persze mindezt a Bizottság korábbi jogértelmezésére hivatkozva. Tartalmi értelemben tehát itt bukik meg a dolog, mert még a jelentés is elismeri önmaga illegitimitását – amit azzal oldanak fel, és itt jön be a képbe a világnézeti háttérmotiváltság, hogy a „demokrácia”, a „jogállamiság” vagy az „igazságosság” általuk vallott felfogása annyira univerzális, hogy azon keresztül lényegében bármihez joguk van. Az eljárás igen vitatható körülményeire fent már utaltam, de erről is van egy áttekintő elemzésünk, aki tudni szeretné, hogy az egész procedúra miért megy szembe magával az uniós joggal, az bátran olvassa el.

Számon kérik a „toleranciát” – ami elvileg azt jelenti, hogy az igazság relatív, tehát nincs „egy” igazság, hanem mindenkinek megvan a maga igaza –, de képtelenek tolerálni azt, ha valaki mást vall demokráciáról, nemzeti identitásról vagy multikulturalizmusról, mint ők.

Vincze Viktor Attila: Az EU intézményeinek a működése során tapasztalható anomáliákkal szemben, rövid távon hogyan léphet fel Magyarország és hosszú távon milyen módon lehetne rendezni ezeket a jogi problémákat úgy, hogy az elfogadható legyen nekünk, magyaroknak is?

Szánthó Miklós: Rövid távon az EP-választás nyilván hozhat változásokat, a jelenlegi kétharmaddal bíró migrációpárti többség ebben a formájában megszűnik, kiegyenlítődhetnek a viszonyok, de földcsuszamlásszerű, tektonikus mozgásokra nem számítok. Látszik, hogy a „populista hullámtól” tartva Macron megpróbálja becsatornázni, vagy legalábbis valamilyen ernyő alá terelni saját mozgalmát a liberálisokkal, akik így ellensúlyozhatják a szocialisták gyengülését, és akkor még ott vannak a Nyugaton harcállásaikat tartó zöldek, kommunisták és egyéb balos pártok. Ezzel pedig még egy Timmermans vezette Bizottság és egy Verhofstadt EP-elnökség is összejöhet. A helyzet persze nagyon billeg, közel sem látható, kinek lesz biztos relatív és abszolút többsége, a nagy európai centrumpártok például biztos mandátumcsökkenésre számíthatnak. Éppen ezért minden mandátum számít minden oldalon, nem hiába revolverezik az európai néppárti pártcsaládon belül kiemelkedően népszerű Fideszt és más „populista” pártokat, mert pár képviselői helyen is múlhat a többség, de át is rendeződhetnek az európai pártpolitikai viszonyok a választást követően.

Hosszú távon előbb-utóbb nyilván valahogyan fel kell oldani az Európai Unió kentaur-jellegét, hiszen egy hibrid, se nem állam, se nem szimpla nemzetközi szervezet jött létre, amely szerintem jelenlegi formájában, történelmi léptéket tekintve fenntarthatatlan. Ahogy Jacques Delors egykori bizottsági elnök találóan megjegyezte: az Unió egy „azonosítatlan politikai tárgy”. El kell tehát dönteni, hogy vagy föderatív irányba, az Európai Egyesült Államok felé mozdulunk el vagy leállunk a folyamatos „mélyítéssel”, az „ever closer Union” eszméjével és elfogadjuk, hogy a koherenciát, a békés együttélést és a rendet a szuverén államok együttműködése tudja biztosítani. Az Európai Unió ugyanis számunkra egy jó dolog, de nem cél, hanem eszköz, hogy Magyarország javát szolgálja.