Van, akinek egész élete alatt nincs annyi munkája és sikeres projektje, mint Szabó Lászlónak. Már huszonötévesen is vezető volt, a tandíj elleni tüntetések során pedig mindenki megismerhette a nevét, de a mai napig sokat tesz a fiatalokért. Több szervezet vezetője, nélküle a magyar parasport sem tartana ott, ahol. Nincs az az alapzaj, amiből a kommunikációs szakember gondolataival ne tudna kihallatszódni – márpedig csak az hallatszódik ki: Akikre figyelni kell – ez a 888 új sorozata, főszerepben: Szabó László.

FHZs: Felsorolni is nehéz mennyi mindent csinálsz, mennyi mindenen dolgozol. Te fel tudod sorolni, hogy most éppen mi mindenben vagy benne?

SzL: Az egész életem akár útkeresésnek is tekinthető, ám annak is, hogy rengeteg minden érdekel. Hál’istennek eljutottam odáig, hogy az életemet képes vagyok rendszernek tekinteni. Ennek a rendszernek az egyik részét képezik a közéleti elfoglaltságok, több civil szervezet irányítása. Ezek közül talán a legismertebb a Magyar Paralimpiai Bizottság. Van két másik sportszövetség is, amit vezetek, a Magyar Sakkszövetség, és a Fogyatékosok Országos Diák-, Verseny és Szabadidősport Szövetsége, amely szintén a fogyatékos sporttal foglalkozik. És idetartozik a Magyar Teátrumi Társaság titkári teendőinek az ellátása, ez Magyarország legnagyobb színházi, előadóművészeti érdekképviseleti szervezete. És akkor még ott van a Zenei Menedzserek Egyesülete is, melyet szintén én elnöklök. Emellett működnek az üzleti tevékenységeim, üzletemberként több cégnek vagyok a tulajdonosa, vezetője, ezek döntően a kommunikáció, a rendezvényszervezés és a pályázatírás területén tevékenykednek. És legfrissebb, ha ezt még lehet fokozni, az a színházi produceri tevékenységem, amit a tavalyi évben egy zenés színdarab, a Puskás, a musical létrehozatalával indítottunk el Szente Vajk barátommal és amit folytatni fogunk az elkövetkezendő években is, mert nagy terveink vannak a zenés színházi produkciók területén.

FHZs: Játsszunk egy játékot! Mivel kommunikációs szakember vagy, kommunikációs játékra gondoltam. Egy perced van összefoglalni, hogy mi mindent csináltál, dolgoztál már az életed során, amióta a nagypályán vagy – kezdőpontnak adjuk meg mondjuk a tandíj elleni tüntetés szervezését. Mehet, mérem az időt.

SzL: Ha saját magammal gúnyolódnék, akkor megfordítanám a kérdést: mi mindent nem (nevet). Talán azért összefoglalható: sikerre vittem egy rakat kreatív projektet producereként, álmodóként – ezekre egytől-egyig nagyon büszke vagyok. Sikerrel vezettem és vezetek jónéhány olyan civil szervezetet, amelyek megbíznak bennem és amelyek tagsága időről időre azt szerette volna vagy éppen még mindig szeretné, hogy továbbra is én vezessem őket. Sikeresen tudok irányítani – és ezáltal megélhetést tudok adni egy csomó embernek és családjaiknak – üzleti vállalkozásokat. És ezek mind összeérnek és egymást erősítik, egyfajta hálót alakítanak ki – mindez pedig engem elégedetté tesz, a mindennapokban pedig szórakoztat.

FHZs: Egy percen belül maradtál.

SzL: Negyvenhét másodperc volt, azt hiszem.

FHZs: Mondhatjuk, hogy reneszánsz ember vagy. Hogy lehet ez és miért?

SzL: Nem gondolom, hogy reneszánsz ember lennék. Úgy érzem inkább, hogy a szüleim, a családom, a környezetem, a tanáraim rengeteg felé nyitották meg a fejemet, a gondolkodásomat és egyszerűen szeretek ezzel a sok mindennel foglalkozni. Ráadásul mindig hajlamos voltam arra, hogy új dolgokba vágjak bele, még akkor is, ha nem feltétlen fejeztem be az előzőeket. Miután úgy tanítottak, hogy a gondolkodó és alkotó emberhez hozzátartozik, hogy foglalkozik a világ dolgaival, sőt, véleménye is van azokról, ezért próbálom úgy élni az életemet, hogy ez így legyen. Nem hiszem, hogy ez reneszánszság lenne, sokkal inkább kétezres évek-beliség.

FHZs: Mi történne akkor, ha kevesebb feladatod lenne?

SzL: Nem tudom, még sosem próbáltam ki (nevet). Fontos része az életemnek és a munkámnak, hogy nagyon jó emberekkel dolgozom együtt és nagyon szeretem a munkatársaimat, megbízom bennük. Ma már nem vagyok kényszeres problémamegoldó, aki mindenhova odaszalad, ahol valami gondot lát. Nagyon hiszek abban, hogy ha az ember jól választja meg a munkatársait, akkor a problémáinak egy jelentős része is megoldódik önmagában azáltal, hogy jó emberekkel dolgozik együtt. Mindig azt mondom a munkatársaimnak, hogy menjenek el a falig, csinálják úgy a dolgukat, ahogy a legjobb tudásuk, hitük és hozzáértésük szerint tennék és csak akkor szóljanak, ha úgy érzik, hogy szükségük van rám. Addig meg dolgozzanak bátran. Ameddig azt érzem, hogy ők nem állnak ki az én hátam mögül, addig én sem állok ki az ő hátuk mögül.

FHZs: Mennyire szól ez a sok feladat személyesen rólad és mennyire arról, hogy hiszel valami absztrakt ügyben, például, hogy a világ jobb hely legyen és ezért neked tenned kell?

SzL: És mentsük meg a pandákat meg hasonlók, hogyne (nevet). Ez fontos kérdés egyébként. Minden olyan embernek, aki valamilyen közéleti szerepet vállal, függetlenül annak méretétől és formájától, érdemes megpróbálnia erről őszintén beszélnie. Szerintem olyanok vállaljanak közéleti szerepet, akik azt gondolják, hogy úgy tudnak hozzátenni valamit a közösségükhöz, hogy közben az része lesz az egyéni önmegvalósításuknak is. Nem akarom eltagadni azt, hogy mindaz, amit én a közéletben csinálok, abban egyszerre van személyes elhivatottság, és, ha úgy tetszik, karrierépítési szelet is. Nyilván nem azért lesz valaki egy sportszövetség vezetője, mert csak és kizárólag az ügy felé van elhivatottsága, hanem azért is, mert azt gondolja, hogy ez személyesen jó neki, hogy mindaz, ami belé szorult: tudás, képesség, ambíció, az meg tud nyilvánulni és ő ki tud abban teljesedni. Így hát megpróbálom ezeket a tevékenységeket a magam kiteljesedése érdekében is végezni és megélni.

FHZs: Itt van például a magyar paralimpiai sport irányítása. Mit ad ez neked és mit adsz te neki?

SzL: Nem hiszem, hogy bármiféle kisebbségi üggyel foglalkozna bárki is úgy, hogy nincsen benne valamilyen személyes érintettsége. Nekem is van. Tizenhat éves voltam, amikor az édesanyám agyvérzést kapott, megműtötték, majd a kómából felébredve magatehetetlenül feküdt egy kórházi ágyon. Az agya tökéletesen működött, a teste meg egyáltalán nem, aztán szegény elhunyt, kicsivel több, mint másfél évvel az agyvérzése után. Tizenhat évesen láttam az édesanyámat egy magatehetetlen testben élni úgy, hogy mindenre emlékezett, mindenkit megismert és közben nem tudott megmozdulni. Nyilván ez is vezetett afelé, hogy amikor megtalált ez a feladat, akkor azt gondoltam, hogy ebből a személyes élményből is táplálkozva talán tudok adni valamit azoknak, akik hasonló – ha messze nem is ennyire végzetes – élethelyzetbe kerültek, mint az édesanyám, azaz valamilyen korlátok között élik az életüket. Ebből a személyes élményből is táplálkozva a saját tudásomat, eszemet, kreativitásomat, kapcsolatrendszeremet latba véve megpróbálom az ő lehetőségeiket bővíteni úgy, hogy az ne a sajnálatból táplálkozzon, hanem a tiszteletről és a megbecsülésről szóljon. Most, 2021 októberében pedig bátran húzhatom ki magam, emelhetem fel a fejemet és mondhatom azt, hogy soha olyan sikeres nem volt a magyar fogyatékos sport, mint most a tokiói paralimpián. Kellő alázattal és mértékletességgel, de azt tudom mondani, hogy azt az ügyet, aminek a képviseletét és vezetését vállaltam, nagy sikerre vittük.

FHZs: Mit jelent számodra a siker?

SzL: A sikerek igazolják vissza a tetteket. Végtére is mindannyian arra vágyunk, hogy sikeresek legyünk. Magunkban, a közösségeinkben, a családunkban, mindazokban a csapatokban, közösségekben, amikben élünk és dolgozunk. Nem mondanám, hogy hajszolom a sikert, de folyamatosan keresem. Azért fontos a siker, hogy azt érezzem, hogy volt értelme, hogy elértem azt, amit szerettem volna. Nem szeretem, ha nem tudom megélni a sikert, és azt sem szeretem, ha azok, akikről úgy gondolom, hogy el kellene ismerniük, meg kellene élniük, részesei kellene, hogy legyenek a közös sikerünknek, ők nem élik meg. Keresem, hogy a siker visszaigazolást jelentsen.

FHZs: Összefér a siker a családdal?

SzL: Áldott helyzet, hogy engem a munkám nem fáraszt, hanem szórakoztat és nyilván az lenne jó, ha mindenki így élhetné az életét. Ez nem mindenkinek adatik meg, ám ez alkati kérdés is. A családom rettenetesen fontos a sikerhez. Az, hogy nyugodtság legyen az ember magánéletében, hogy kapjon onnan támogatást, megerősítést, hogy a gyengébb, nehezebb pillanatokban legyen hova fordulni, elengedhetetlen. Nem tudom elképzelni, hogy a támogató családi háttér nélkül igazán sikeressé lehet válni, de kiegyensúlyozottá biztos nem.

FHZs: A paralimpiai sikerek nemzetünk büszkeségei, de ha még a dolgaidról beszélünk, a Puskás, a musical is a nemzeti büszkeségről szól végső soron. Neked mit jelent a nemzeti büszkeség?

SzL: A Puskás, a musical semmi másról nem szól, csakis a nemzeti büszkeségről. Arról szól, hogy miért jó magyarnak lenni. Mert mi, a musical alkotói, azt állítjuk, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Puskás Ferenc története arról szól, hogy lehetnek és lesznek is csavarok mindenkinek az életében, hullámvölgyekkel és -hegyekkel, de az az érzés, hogy tartozom egy közösséghez és az a közösség megbecsül és ennek a közösségnek adni akarok, az a legfelemelőbb érzés a világon. A Puskás, a musical nem a fociról szól. Arról szól, hogy a legfontosabb dolog tartozni valahova, meg az, ha ezt az odatartozást a közösség visszaigazolja. Arról szól, hogy van valami közös bennünk, ami mindenen túl összeköt bennünket. Mi erről akartunk színdarabot írni és sikerült is. És az elkövetkezendő három színdarabunk – egyelőre ennyit tervezünk – mind-mind erről fog szólni: hogy miért jó magyarnak lenni.

FHZs: A fogyatékosságról ma eufemizmusok tömkelegével lehet csak beszélni, azon megy a vita, hogy fogyatékos, fogyatékos személy, vagy fogyatékkal élő személy-e a helyes kifejezés, a tojáshéjon lépkedés uralja a fogyatékos ügyeket, miközben nehéz a lényegről beszélni. Esetleg a parasport, ennek sikerei lendíthet ezen vagy ez az egész a PC miatt halálra van ítélve?

SzL: Mindannyian fogyatékosok vagyunk. Nincs tökéletes ember – hál’ istennek – mindannyiunknak vannak gyengébb képességei, nyilván van, akinél ez látszik, van, akinél nem és van, akinek ez az életét döntően befolyásolja. Mindenki, aki azt hiszi magáról, hogy ő nem fogyatékos ember, az súlyosan téved. Az én krédóm rém egyszerű ezügyben: ne pusztán azért segítsük, támogassuk a fogyatékos embereket, mert ők egy kisebbség, hanem azért, mert megbecsüljük azt a teljesítményt, amit a maguk lehetőségei és képességei között létrehoznak. Fontos, hogy megértsük: mindenki teljesítményét a saját maga képességeihez kell mérni. Ezért vagyok rettenetesen rosszul az általad PC-nek nevezett kisebbségi elképzeléstől, politikától, mert abban pont ennek az ellenkezője valósul meg. Mégpedig, hogy önmagában az, ha valamilyen kisebbséghez tartozó vagyok, mondjuk egy szexuális kisebbséghez, az önmagában előnyt kell, hogy jelentsen. Szerintem ez súlyos tévedés és tragikusan rossz irányba viszi a közös gondolkodásunkat, akár az egész emberiség, akár annak kisebb közösségeit tekintve. Én azt próbálom megvalósítani a magam szerény eszközeivel és a magyar parasportolók közösségével együtt, hogy ez ne így legyen. Ne azért szeressük és becsüljük meg őket, mert fogyatékosok. Ez egy puszta tény, a sok tény közül az egyik, nem lényegtelen, de csak egy puszta tény. Azért becsüljük meg őket, mert teljesítményt mutatnak fel, a maguk körülményei és lehetőségei között. És ezért elismerés jár. Ez a „kisebbségügy” statútuma, ezen a kövön állunk, innen nézünk a világra.

FHZs: Miközben a PC miatt lassan semmit nem nevezhetünk a nevén, egyre több szavunk használódik el, a világ pedig afelé halad, hogy a képek uralnak mindent. Van még erejük a szavaknak vagy erről már letehetünk?

SzL: Egy dalszövegnek ne lenne ereje? Egy versnek ne volna? Egy szlogennek ne volna? Egy százvalahány karakteres twitter üzenetnek ne lenne ereje? Hogyne lenne. Az már más kérdés, hogy valóban töményedett a világunk a szavak tekintetében. Nem olvasunk és talán nem is akarunk annyit olvasni, nem is fogadunk be annyi szót, mint amennyit korábban. De ettől még van erejük a szavaknak, legalábbis én szeretnék hinni benne. Van igazság abban is, hogy a szavak elhasználódnak, és ebben a közbeszéd súlyosan vétkes. Abban viszont nagy ereje van, ahogyan meg tud erősíteni szavakat. Minden idők legerősebb szlogenje, szókapcsolata szerintem a II. János Pál-féle „Ne féljetek!”. Két egyszerű szó, egy egyszerű szókapcsolat erőt, bátorságot, nyugalmat és közösséget nyújt emberek százmillióinak.

FHZs: Amikor egy családba SNI-s gyerek születik, akkor általában az utolsó gondolata sem az a családnak, hogy majd lehet belőle parasportoló. Míg egy szerzett fogyatékosság esetében sokkal inkább felmerülhet, mint erőforrás lehetősége, hogy a sportokban lehet sikere az egyénnek. Mi a tapasztalat, kinek van több esélye parasport versenyzőnek lenni, megmaradni a parasort világában és sikereket elérni, egy veleszületett vagy szerzett fogyatékossággal élőnek?

SzL: A számok elég egyértelműek, nagyjából fele-fele. Ha megnézem a tokiói olimpián szereplő csapatot, ott is körülbelül ez az arány. A lényeg szerintem nem itt van, hanem abban a mondatban, amit, ha már a szavak erejéről beszélünk, mi is szlogenként szoktunk használni: „Fogyatékosnak lenni nem azt jelenti, vesztesnek lenni”. A parasport csak az egyik módja annak, hogy valaki, aki a fogyatékosok kisebbségéhez tartozik, azt bizonyítsa, hogy kisebbséghez tartozóként nem kell a vesztesek oldalára kerülni, lehet a győztesek oldalán állni. Az más kérdés, hogy a sport speciális szókészlete és működési logikája szerint a „győztesség” könnyebben kifejezhető a bajnoki címmel, az aranyéremmel, dobogó legfelső fokával. A sport objektív dolog: nyertél vagy nem nyertél – végtére is erről szól. Azért használjuk minél többször ezt a szlogent, hogy mindenkinek próbáljunk erőt adni ahhoz, hogy ne fogadja el megváltoztathatatlannak, hogy ő a vesztesek oldalán áll. Mindenki kerülhet a győztesek oldalára, csak legyen elég ereje ahhoz, hogy megtalálja azt, ahol ez valóra válhat. Hiszen győztesek akarunk lenni, azt keresi mindenki, ahol győzni tud, ahol sikeres tud lenni, ahol ki tud teljesedni.

FHZs: A sakkszövetség elnöke is vagy. A sakk elmejáték. Mit gondolsz, azok vihetik többre az életben, akik fejben erősebbek, logikusan gondolkodnak, képesek stratégiailag előre gondolkodni vagy nem ennek áll a világ?

SzL: A csibészség, a vagányság fontos dolog. Puskás Öcsi a legvagányabbak közé tartozott. Kell, hogy legyen az emberben egy kis lazaság, arra való képesség, hogy a körülményeket úgy alakítsa, hogy az neki jó legyen. A sakkban, és szerintem az élet legtöbb területén is az igaz, hogy tanulás, tudás nélkül nem megy semmi. Hatalmas mennyiségű az az alapanyag, amit fel kell szednie egy sakkozónak ahhoz, hogy aztán kijöjjön az esetleg valóban meglévő tehetsége. Az alaptudás elsajátítása nélkül ez nem megy. De ez minden professzióra igaz. Mindig mosolyogva hallgatom a különböző vitákat arról, hogy a magyar oktatási rendszer jó vagy rossz, merre is kellene vinni, de az a helyzet, hogy arra kell vinni, hogy tanulni kell. Tanulás nélkül nem megy. Az oktatás liberalizációjával kapcsolatos megközelítéseket mindig fejcsóválva hallgatom, mert mintha arra futna ki a dolog, hogy tulajdonképpen nem is kell annyit tanulnia a gyereknek, nincs is arra szüksége. Ez egész egyszerűen nem igaz. A helyzet az, hogy tanulás, összeszedett tudás nélkül nem fog menni és nemcsak a sakkozónál, hanem az esztergályosnál, a buszvezetőnél, a tanárnál, a politikusnál sem. A tehetség kell ahhoz, hogy a csúcsra juss, de rengeteg tanulás és gyakorlás nélkül nem megy.

FHZs: Mi azért csinálunk veled interjút, mert azt gondoljuk, rád érdemes figyelni. Te mit gondolsz, kikre érdemes ma figyelni?

SzL: Akikkel a 888 interjút készít (nevet). Akkora az alapzaj, hogy nagyon nehezen hallatszódnak ki belőle azok, akikre érdemes figyelni. De ha kihallod őket, akkor biztos lehetsz benne, hogy érdemes rájuk figyelni. Vannak, akik valahogy mindig megragadják a figyelmedet a szavaikkal, a tetteikkel, vagy éppen a képeikkel. Lehet bármilyen öreg Mick Jagger, ha van egy új Rolling Stones dal, bár sajnos már hosszú ideje nincsen, az megragad. Mostanában hallottam-láttam egy nyolc másodperces előzetest Adele új dalából. Nem tud olyan magas lenni az alapzaj, hogy azt ne halljam meg. Nem tud olyan idős futballista lenni Messi, hogy az a pár másodperc, ami alatt eldönti az egyik legutóbbi BL-csoportmeccset, az ne ragadjon meg. Mindenkinek vannak olyan sportolói, művészei, gondolkodói, közéleti szereplői, akik valahogy mindig beakadnak és muszáj figyelned rájuk, mert valamiért, ott belül, rezonenciát keltenek benned. Ezeket kell meghallani.