HJGY: Szomszédok, Barátok közt, Billy Elliot –  ezek között kell keresni valamilyen összefüggést vagy sem?

Németh: Felfesthetnék egy pályaívet úgy is, hogy a Családi körtől a West Side Storyig vagy a Karinthy Színháztól az Operáig. Ez ugyanannyira igaz lenne az én esetemben. Ha azt kérdezed, hogy ez egy egyenes pályaív-e, az a válaszom, hogy nem, és én nagyon örülök neki, hogy nem az. Azokban én személy szerint nem is nagyon hiszek, másrészt nagyon unalmasak és kiszámíthatók. Ugyanis szeretem a kiszámíthatatlanságot. Ki hitte volna valaha – ha már a Billy Elliot volt a vége ennek –, hogy prózai színészként valaha felhív az Operaház főigazgatója, hogy menjek próbaéneklésre? A Szomszédok ugyanúgy hozzátartozik az életemhez, mint amennyire remélem, hogy a Billy Elliot is. Bár utóbbit egy emblematikusabb szerepnek tartom, és mint műalkotás is közelebb áll a szívemhez. A Szomszédok idején is felvetették, hogy miképp egyeztethető össze egy tv-sorozat a Ki mit tud? című műsorral, ahol én híres magyar költők verseivel szerepeltem. Nagyon örülök, hogy nekem változatos a pályám. Sok kollégámat láttam már belefásulva abba, ha a pályájuk egy ponton egysíkúvá vált. Akár a szerepek miatt, amiket kaptak, akár az adott színházi társulati élet miatt – nekem ez utóbbi kevésbé is való, azt hiszem.

Ketipisz: Mit gondolsz a darabról egyébként?

Németh: Nekem nagy kedvencem volt korábban is. Londonban már évekkel a magyar bemutató előtt láttam ezt az előadást. Nem fedeztem fel semmit, amitől óvnom kellett volna a gyerekemet. Sőt, oda is elvittem magammal. Szerintem sok embernek kellene látnia. Nekem ez a darab a tehetségről szól, és arról, hogy a Jóisten nem nézi azt, hogy hová ad tehetséget. Egy proli közösségbe, a darabban egy angliai kisváros bányászai közé is tud dobni olyan táncos tehetséget, amit hogyha felfedeznek, és utat engednek neki – ne adj' Isten még támogatják is –, akkor a határ a csillagos ég. Ugyanakkor egy összetartó közösségről is szól ez az előadás. Szerintem nagyon sokat tanulhatnánk ezekből az átvitt üzenetekből. Hogy milyen az, amikor egy közösség összetart és a tehetséget próbálja gondozni, nem pedig azért tart össze, hogy valamit elnyomjon vagy tönkretegyen.

HJGY: Ez a rovat a köré a kérdés köré épül, hogy beszélgessünk arról: van-e jobb- és baloldali kultúra.

Németh: Szerintem nincs. Kultúrák vannak. Az egész világ abból áll, hogy kultúrák élnek egymás mellett és egymással közösen. De hogy politikai vagy eszmerendszer alapján nem lehet különbséget tenni, abban egészen biztos vagyok. Nem gondolom, hogy egy baloldali érzelmű embernek a Sztálin-barokk és a kockaépületek állnak a szívéhez közel, és egy konzervatív érzelmű emberhez pedig az Esterházy-kastély. Azt gondolom, hogy ennél lényegesebben bonyolultabban működik az ember. Én azt szoktam mondani, hogy mi például a Fórum Színházban minden nézőtől meg szoktuk kérdezni, hogy jobb vagy bal oldali. Ezt fontosnak érezzük, mert tudnunk kell, hogy jobbra szól a jegye vagy balra. (nevetés) De ezzel be is fejeztük a közönség szondázását, hiszen közönségben sem hiszem, hogy van jobboldali vagy baloldali. Van minőség, meg minőségnélküliség. Meg van tehetség és van tehetségtelenség. De ezek nem hiszem, hogy jobb- vagy baloldali alapon dőlnének el. Nagyon fontos dolog, hogy mindig zavarban vagyok, amikor Magyarországon erről a jobb- vagy baloldaliságról a mai történelmi helyzetben beszélgetünk. Azt gondolom, hogy ez nálunk zsigeri alapon működik. Ez majdnem olyan, mint hogy valaki milyen vallásban hisz. De ez nem mozgathatja legmélyebb pontig a hétköznapokat. A kultúrát pedig a legkevésbé sem! Sokan mondják azt, hogy én nem gondolkodom jól, tehát van jobboldali meg van baloldali kultúra. Én azért gondolom másként, mert oktatóimon, színházi mestereimen, a sokszínű családom át mindenhol azt tapasztaltam, hogy nem kell mindenben egyetérteni. Csak az álláspontjainkat észérvek mentén, kulturáltan kell képviseljük. Akkor úgy állhatunk fel az asztaltól – vagy épp a közönség soraiból –, hogy jót beszélgettünk. Egyébként engem már becéztek Németh elvtársnak, mert a Klubrádióban volt kulturális-közéleti műsorom, onnan pedig azért rúgtak ki, mert az egykori főszerkesztő szerint Fidesz-bérenc, NER-lovag vagyok.

Ketipisz: Szerinted miért olvasnak az emberek, vagy miért járnak el színházba?

Németh: Szokták azt mondani, hogy a színház templom. Thália temploma. A keresztapám szerint, aki református lelkipásztor, a templom egyik alapfunkciója abban rejlik, hogy közössége van. Hogy ott együtt vagyunk, együtt vannak az emberek, és ennek a megtartó és teremtő ereje más, mint amit az egyén képes létrehozni. De egyrészt nagyon sokféle színház van, másrészt ez a kultúrának csak egyetlenegy szelete, hiszen a zenéről, a képzőművészetről, az irodalomról, stb. még nem is beszéltünk. A színházban az emberi alaptörténeteket jó végignézni, és jó azokból tanulságokat levonni. Azokra közösen reagálni, és hagyni őket, hogy átmossák a lelkünket. A színházban alapvetően három dolog körül történik a konfliktus: ez a szerelemféltés, a hatalom vagy a pénz. Semmilyen más motiváció nincs egy jó színdarabban. Ezen három valamelyike, vagy ezek kombinációja. Ezekben gyökerezik a cselekmény. És aztán ezek körül is zajlik. Közösségben megélni az élményt, megélni az alaptörténeteket és szórakozni – szerintem ez a három dolog az, amiért az ember alapvetően színházba jár. És amikor a közönségből egy társaság közösséggé válik, akárcsak egy estére is, akkor ott megtörténik a csoda. Ezekért a kis csodakeresésekért vagy csodavárásokért megy az ember színházba. Azt szokták mondani, hogy kultúra nélkül is lehet élni, csak nem érdemes. Egy normális társadalomhoz hozzátartozik az, hogy a legkülönbözőbb kulturális termékek elérhetők legyenek. Ezen belül én nagyon kiemelném a könyveket. Valóban úgy gondolom, hogy ha az ember minden áldott nap olvas közéletet meg szépirodalmat, akkor egyre nehezebben válik becsaphatóvá.

HJGY: Ennek a sorozatnak az első részében Szarvas József azt mondta, hogy a kultúra szerinte a munka, az élet, valamint a nép. E három fogalom köré fűzte fel, hogy mi a kultúra. Ha most megkérlek arra, hogy pár szóval te is foglald össze, akkor mit mondanál: számodra mi a kultúra?

Németh: Nekem a kultúra nagyon hasonló fogalom, mint a hazaszeretet. És itt Márai Sándort tudnám idézni, aki a hazáról mondja, hogy „A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.” (Füveskönyv – a szerk.) Az, amit az ember a pillanatban hozzá tud tenni – nevezzük úgy, hogy – a kultúrához, hiszen a kultúrába beletartozik a közlekedéskultúra, a gasztrokultúra, a színházi kultúra és nagyon sok minden. Minden ember megegyezik a saját maga történetével vagy történelmével, vagyis azok vagyunk, amik megtörténtek velünk, és ilyen értelemben mi magunk is egy pici szelete vagyunk a kultúrának, és a kultúra egy pici szeletünk nekünk is, embereknek. Valahol itt látom az analógiát a Márai által megfogalmazott hazával. Egyébként ugyanígy Márai hívja fel a figyelmet arra, hogy az ember akár hazáról, akár kultúráról, akár hazaszeretetről, akár kultúraszeretetről beszél, azt ne keverje össze az államszeretettel, mert az egészen más. Tudniillik a kultúra meg a haza olyan dolgok, amik ugye azért szépek, mert érdek nélkül szeretjük. Sem a kultúrától, sem a hazától nem lehet semmit sem várni. Nem lehet tőle fizetést várni, sem Jászai-díjat, sem Kossuth-díjat, sem színházigazgatói kinevezést, sem üzemanyag-térítést – azt csak az államtól lehet várni.

HJGY: És színművészként a színészkedésen kívül hogyan tudsz hozzátenni a kultúrához?

Németh: A színész a nap 24 órájának nagyobb részében nem színész. Szerintem sokkal fontosabb rész az, amit nem a színpadon töltünk. Hogy hogyan viselkedünk. Hogy milyen példát mutatunk, persze a példa lehet negatív is. A mi szakmánk is olyan – bármilyen furcsa is ez a megközelítés –, hogy emberekkel foglalkozunk. Foglalkozunk egymással, mint kollégákkal, de legfőképpen a mélyen tisztelt közönséggel. Valamifajta terápiás célt is igyekszünk szolgálni a rohanó világban. Ez is még bőven a kultúra kérdésköréhez tartozik egyébként. A kultúra ugyanis terápia is. Ha egy szórakoztató előadás eléri, hogy a nézői 2-3 órára kint hagyják a napi feszültségeket, gondokat, akkor már teljesült egy küldetés. Tehát emberekkel foglalkozunk a mindennapokban és nagyon nem mindegy, hogy ezekre az emberekre milyen hatást gyakorlunk a szakmánkkal vagy a szakmánkon kívül. Legalább annyira fontos az embernek kiállnia a mindennapi kis igazságaiért, melyektől szerinte jobb lesz a világ, mint nagy magasztos dolgokért. Bennem például sajnos van egy ilyen népművelő jelleg, hogy ha például rosszul állnak sorba az emberek a postán, akkor én elmondom, hogy szerintem hogy kellene. Szerintem ezekben még van hová fejlődni, ezért is teszem szóvá. Aki jár rendszeresen – bármilyen irányba – külföldre, látja a különbségeket sorban állás tekintetében. Arról beszélek konkrétan, hogy sokkal hatékonyabb, ha egy sorban állunk és az üresedő pénztárhoz mindig a soron következő jut, nem pedig nyolc sorban állunk öt kasszához. Nyilván még sorolhatnám, most ezt az egy példát ragadtam ki, hogy az ember hogyan tud a társadalmi kultúrához hozzátenni. Én tudom, hogy rendkívül idegesítő ez, és sokak számára nagyon nagyképűnek tűnik, de én próbálom a mindennapokban picit jobbá tenni a saját környezetemet és a világot is, akár ezekkel az apró példákkal. De a legfontosabb természetesen a gyerekem. 11 éves lesz a fiam, Lőrinc, és nekem az mindig egy nagyon fontos alapmérce, hogy milyennek lát engem és vajon mit tanul ebből.

Ketipisz: Amikor eligazgatod az embereket például a postán, arra hogyan reagálnak? Sikeres ez a beleszólási projekt?

Németh: Talán nagyképűségnek hangzik, de mégis alaphelyzet, hogy ha bemegyek valahová, akkor megismernek. Ilyen a posta is. Én azt a kis szenzoraimmal megpróbálom leszűrni, hogy milyen a közhangulat, milyen állapotban van a várakozó tömeg. Először mindig megpróbálok egy szövetségesre lelni, ha megtalálom őt, ketten már meg tudjuk mutatni, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem így, hanem úgy állnánk fel egy sorba. Valami kis kedvességgel, a hölgyeket előreengedve, mindig máshogy. De volt olyan is, hogy amikor nem volt sor, átpakoltam a bójákat, ez mondjuk a közértben történt. Azóta egyébként a sarki nagyboltban már racionalizálódott a helyzet…

Ketipisz: Tehát nem kioktatással vagy felháborodással mész oda?

Németh: Nem, az öngyilkos út (nevet), ott már tudom a következő mondatot, amelyben felmenőim különböző kontextusokban szerepelnének, és ezt szerintem felesleges kiprovokálni. Meg kell próbálni épeszűen, higgadtan. Hozzá kell tennem, hogy sokkal jobb a helyzet, mint 10 éve. 10 éve még a saller is benne volt, hogy ha nagyon elkezdtem volna “sorba állásra tanítani az embereket”. Úgy gondolom, hogy ebben is komoly fejlődés történt. Most ha van a közösségben egy ember, aki szóvá teszi, hogy hogyan állhatnánk máshogy sorba, akkor ma 10 emberből 7-en mondják azt, hogy tényleg. Tehát befogadók, és egyből beugrik nekik, hogy „tényleg, így gyorsabban haladhatnánk”. Kellenek olyanok, akik felvállalják azt, hogy szólnak. Néha bele kell állni helyzetekbe. Ha nem is azonnal, de meg lehet, meglesz a haszna. A sok „hogyan állunk sorba” kiteszi a napjaink nagy részét: itt nem jól állunk sorba, ott rosszul parkolunk, amott nem figyelünk, hogy piros-e a lámpa. Ilyen apróságokból állnak össze a mindennapjaink, ezért fontosak ezek a kérdések.

HJGY: Főszerkesztőnk szerint a fizimiskáddal el tudnád játszani Horthy Miklóst is. Ha lenne rá lehetőséged, eljátszanád?

Németh: Az a kérdés, hogy milyen feldolgozásban, milyen megvilágításban, milyen rendezővel, milyen minőségben. Hála Istennek a színházi pályámon játszhattam nagyon sok jó embert, de sok gazembert is. Nem szeretnék abba belemenni, hogy Horthyról ki hogyan gondolkodik, általában mondhatom, hogy színészként sokkal kedvezőbb feladat nem pozitív vagy vitatott hőst választani.

Ketipisz: Minden hollywoodizálódik. Fontos még a mai világban az anyanyelv?

Németh: A nemzeti kultúra szempontjából szerintem ez az egyik legfontosabb kérdés, és ezt a személyes érintettség okán is mondom. Nekem és az én szakmámat gyakorlók számára Magyarországon az anyanyelv olyan, mint az oxigén. Ha az anyanyelv sérül, ha az anyanyelv veszélybe kerül, akkor gyakorlatilag a mi szakmánk szűnik meg. Arról nem is beszélve, hogy ha az anyanyelv sérül, veszélybe kerül a kultúra is. Legfőképpen azért csorbulhat az anyanyelvünk, mert egyre kevesebben vagyunk, akik beszéljük. Az összes többi kezelhető kérdés. Ha néhány év múlva csak 3 millióan, aztán 300 ezren beszélik majd a magyar nyelvet, akkor vége. Én azt gondolom, hogy a nyelvünk az egyik legnagyobb nemzeti kincsünk. Egy színház, ha valamiért, akkor ezért nagyon is tud tenni, a nyelv megmaradásáért. Ez részben persze szakmai kérdés is.

HJGY: Azt mondtad, hogy ha elfogyunk, vége. Te aggódsz emiatt? Aggódsz az eljövendő generációkért?

Németh: Egyáltalán nem aggódom. Alapvetően hiányzik belőlem az aggódás. Ez azért is van, mert egy nagyon pozitív és hívő ember vagyok. És azt gondolom, hogy a Jóisten mindig úgy rendezi a dolgokat, ahogy azoknak rendeződniük kell. Tudom, ez egyszerűen hangzik, de úgy gondolom, hogy nekünk azért kell tenni a mindennapokban erőnk, tehetségünk, hatalmunk és legjobb tudásunk szerint, hogy olyan jövőt teremtsünk a gyermekeinknek, hogy később nekik se kelljen aggódniuk. A jövőért való aggódás ott kezdődik, hogy használunk-e PET-palackot és nejlon- vagy papírzacskót választunk-e. Amikor ebből kifejlődik valami, és téma lesz a gyerekeddel, majd ebből egy játék, egy együttgondolkodás születik, az nagyon fontos lépcsőfok. És ez csak egy példa a sok közül. Ezért fontos még, hogy sokat olvassunk, mert az az embert fölkészültebbé, tájékozottabbá teszi, és ez azért fontos, mert az ember így tudhatja meg, hogy a saját életében hogyan tud akár apróságokkal hozzátenni ahhoz, hogy aztán ne kelljen aggódnia a jövőjéért vagy a gyermekeiért. Én azt gondolom, hogy sokkal jobb szándékú a Jóisten, mint hogy nekünk aggódni kelljen a jövő dolgai miatt. Nekem a keresztapám mindig azt mondta, hogy Isten jó szándékú és van humora. Ezt sokan elfelejtik. Ugyanis ha ez így van, akkor nekünk aggodalomra semmi okunk. Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál! Egyik a másik nélkül mit sem ér. Én legfőképpen azt tudom tenni a gyermekemért, azonkívül, hogy szeretem és ott vagyok mellette, hogy gondoskodom arról, hogy tudjon sportolni, nyelvet tanulni és olvasni. Ha ezekre van lehetősége a gyermekednek, akkor majdnem mindent a kezébe adtál, amire szüksége lehet a jövőben.

Ketipisz: Az akarat szabadságáról is beszélsz majd neki?

Németh: Persze! Sőt! Nagyon érdekes dolog ez, hogy református emberként nálunk ugye van egy ilyen ambivalencia, hogy van az eleve elrendeltség és az abban való hit, és az ezzel gyökeresen szembemenő szabad akarat kérdése. Ez egy nagyon érdekes filozófiai vita tud lenni, akár az embernek önmagával is. Nekem éveim vannak ebben (nevetés). Nagyon fontosnak tartom megtanítani a gyerkőcnek azt, hogy egyrészt megkapta azt a lehetőséget, hogy úgy dönthet, ahogy azt helyesnek látja, és ennek a másik oldala, hogy ezekért a döntésekért felelősséggel tartozik. Nem foghatja másra, hogy miként alakul az élete. Én a szabadságot tartom az egyik legfontosabb dolognak. Az ember ugyanis csak magának tud gátakat fölépíteni, azok nem velünk szemben léteznek. És ezek a gátak akkor vannak, ha azt elfogadjuk, hogy ott vannak. Ha azt mondjuk, hogy nincsenek ott, akkor valóban nincsenek is ott. Ezért fontos a szabadság.

Ketipisz: Köszönjük! Az interjú végén kérhetünk egy szelfit?