HJGY: Megnyugtató és egyben felkavaró volt látni a Nincs kegyelmet...

Matúz Gábor: Megnyugtató? Mostanra már viszonylag sok véleményt hallottam a filmmel kapcsolatban, de a megnyugtató nem volt ezek között.

HJGY: Megnyugtató azért, mert egy nagyon szép és igényes filmet kaptunk, ami a téma kapcsán igencsak ritka volt eddig idehaza, egyfajta korán jött karácsonyi ajándék azoknak, akik szívükben őrzik '56 emlékét.

Matúz Gábor: Érdekes megközelítés...

HJGY: Lehet... Szokatlan a film stílusa. Biztosan nem dokumentumfilm – bár vannak benne dokumentarista elemek –, de nem is játékfilm, miközben az arányok erősen az utóbbi felé billentik az alkotást. Miért ezt a hibrid formátumot választotta?

Matúz: A dokumentarista eszközök használata, főleg az egykori túlélőkkel készített interjúk jelentik a film aranyfedezetének egy részét. Sikerült még megszólaltatnunk ma már idős, egykor az eseményekben személyesen részt vevő embereket, akiknek az elmondásából a szemtanú hitelességével rajzolódik meg egy sok tekintetben példa nélkül álló huszadik századi tragédia. A történészek és a levéltárosok által elmondottak ugyanakkor az események tudományos hátterét vázolják fel. A játékfilmes eszközökkel megalkotott jelenetek pedig, reményeim szerint, abban segítenek, hogy ily módon, ezzel a megközelítéssel talán jobban fogyaszthatóvá válik a film az elsődlegesen megcélzott korosztály, a nagyobb kamaszok és a fiatalabb felnőttek számára, akik az úgynevezett „beszélőfejes” dokumentumfilmeket talán nem annyira kedvelik.

HJGY: Miért a salgótarjáni sortűzből készített filmet? Milyen személyes viszony fűzi a történethez?

Matúz: Ötvenhatban rengeteg sortűz dördült el az országban, elvileg bármelyiket választhattam volna. A salgótarjáni azonban kiemelkedik a többi közül, hiszen itt volt a legtöbb áldozat a megtorlások során. Döntésemben minden bizonnyal szerepet játszottak szubjektív megfontolások is. Egyrészt Nógrád megyei, balassagyarmati születésű vagyok, és már gyerekkoromban hallottam a tarjáni sortűzről, mégpedig édesapám elbeszéléséből, aki egy Salgótarján közelében fekvő kis faluban, Etesen látta meg a napvilágot, ott is nevelkedett.

A film elkészítéséhez a személyes kötődésen túl a másik motiváció az a kétezres évek elején jött felismerés lehetett, hogy milyen keveset tudnak még a rendszerváltás tájékán vagy az utána születettek – kicsit leegyszerűsítve az Y és Z generációk tagjai – is az ötvenhatos forradalomról és szabadságharcról. Hozzáteszem, ez elsősorban nem rajtuk múlott/múlik, sokkal inkább az oktatáson, vagy talán még inkább a nevelésen. A megtorlásokról, illetve az 1956. december 6-tól 1957. január 11-ig, a csepeli lövöldözésig elhúzódó sortűzhullámról pedig még hiányosabb a tudásunk, és nem igazán sikerült átélhetővé sem tenni azokat a heteket, hónapokat a 21. századi fiatalok számára. Nem azért, mintha a történetkutatás számára fehér folt lenne a szóban forgó időszak, egyáltalán nem az – azt hiszem, elég csak Kahler Frigyes vagy M. Kiss Sándor nevét említenem, akik sziszifuszi munkával dolgozták fel a megtorlásokat, a sortüzeket, de mások is sokat tettek a tények feltárásáért –, csak éppen az elért eredmények, a rendelkezésre álló óriási ismeretanyag valahogy nem került át a köztudatba. A forradalomról már több jó film is készült, de úgy látszik, még nem elég. Remélem, valamit segíthet a Nincs kegyelem is abban, hogy árnyaltabban lássuk 1956-ot.

HJGY: Milyen érzés, élmény volt megismerni a túlélőket? Mit jelent az áldozatok öröksége?

Matúz: Különleges lehetőségként tekintek minden interjúra, amit egykori túlélőkkel készíthettem. Mindegyik egy-egy közvetlen, személyes találkozás volt a történelemmel. És hogy mit jelent az áldozatok öröksége? A kérdés hallatán – több áttételen keresztül – Krisztus jut az eszembe, aki a mi megváltásunkért szenvedett kereszthalált. A tarjániak halála, bár jelenlegi ismereteink szerint egyik sem volt tudatosan vállalt, senki nem meghalni ment az utcára, azt a reményt engedi megfogalmazni, hogy áldozatuk talán nem volt teljesen hiábavaló. És ha nem is a megváltásunkhoz járul hozzá, de ahhoz a felismeréshez talán igen, hogy a gonosz bármikor és bármire képes.

HJGY: A film több szálon fut. Nézőként én a pufajkás tiszt története mentén látom haladni a történetet. Direkt nagyobb hangsúlyt fektet az úgymond „bűnös” megismerésére?

Matúz: A filmnek nincs kimondott főszereplője, három szereplőcsoport, vagyis a gyilkosok, az áldozatok és a „segítők” (orvosok, nővérek, civilek) megmutatásával gondoltuk érzékeltetni, milyen lehetett testközelből az a bizonyos december 8-ai délelőtt Salgótarjánban. Ám, ha némelyekben az az érzés marad meg, hogy a pufajkás parancsnok valamiképpen mégiscsak főszereplője a történetnek, nem feltétlenül jár rossz úton, az egyik központi figura valóban ő.

HJGY: A sortűz történelmi emlékének bemutatása mellett miért fontos még, hogy az emberek megismerjék 1956. december 8-át?

Matúz: A helyszín és a dátum ismerete önmagában is fontos, mert az emberi aljasságnak egy olyan, időben és térben jól behatárolható pontját jelölik, ami viszonyítási alap lehet és okulásul szolgálhat bármely következő nemzedék számára.

HJGY: Miközben bontja ki a szálakat, a filmben sok erotika is szembejön. Hangsúlyosan a film fókuszába kerül. Mit akart ezzel jelezni?

Matúz: Kétségtelenül a hús-vér ember, az érzelmek és az érdekek által mozgatott test áll a film fókuszában. Mielőtt a film a nagyközönség elé került volna, tartottunk néhány tesztvetítést tizenegyedikes középiskolások és a kísérőtanáraik számára. Egyik alkalommal egy fiatalember valahogy úgy fogalmazott: a meghittebb együttléteket, a testi szerelmet ábrázoló képsorokat a tömeggyilkosságot és a bántalmazásokat mutató jelenetek ellentétpárjaként látta (a test, amit szeretnek, és akár ugyanaz a test, amit aztán bántanak, megölnek). Másvalaki úgy fogalmazott, hogy a film története szerelemből és halálból szövődik.

HJGY: 1956 igazságtalanságait magában hordozza a film. Nemcsak az ártatlanok halála miatt, de a végső üzenet, az utolsó jelenet, amikor a pufajkásnak gyermeke születik. Mire akart utalni ezzel? Az élet igazságtalanságára, vagy pedig a megváltásra, a feloldozásra?

Matúz: Messzire vezetne, jócskán túl egy interjú keretein, komolyabban boncolgatni azt a kérdést, hogy az élet mennyiben igazságos vagy igazságtalan. Hasonló a helyzet a megváltással és a feloldozással is. A bűnbánat és a megbocsátás sokkal inkább emberi kategóriák.

HJGY: A film nagy hangsúlyt fektet a karhatalmisták, a „kádár-kutyák” zavaros és elborult világának megismertetésére. Alkoholizmus, prostituáltak, erőszak, gyilkosság. Létezik feloldozás ebből az állapotból? A nemzet ellen elkövetett bűnnél létezik-e nagyobb bűn, és meg lehet-e valaha bocsájtani azoknak, akik azt elkövették? Hogy lehet elégtételt venni rajtuk?

Matúz: A kérdéscsokor jól mutatja, hogy a rendszerváltás óta eltelt majd' három évtized alatt milyen keveset sikerült tenni azért, hogy ötvenhat a helyére kerüljön. Bűn, megbocsátás, elégtétel – és ne hagyjuk ki a felsorolásból a bűnbánatot se –, ezekről 2016-ban legalább részlegesen már múlt időben kellene beszélnünk, ehelyett még mindig arról folyik az egyre elhalóbb, persze időnként azért még fel-fellobbanó diskurzus, hogy mit is kellene tenni ezzel az egész forradalommal. Sokan bíznak abban, hogy az idő előbb vagy utóbb úgyis megoldja, a még köztünk lévő túlélők elmennek.

HJGY: A film nézése közben azt éreztem, hogy a magyar és magyar között feszülő ellentétre is próbál koncentrálni. Miért fontos ezt kiemelni? Mit gondol, mi a helyzet ezen a területen 2016-ban? Összetartóbbak lettünk, vagy távolodunk egymástól?

Matúz: Nem valószínű, hogy létezik az a talán nem is igazán ideális állapot, amikor mindenki mindenben egyetért. Legyen ez egy ország közössége, vagy akár csak egy család. Igaz, a viták, az ellentétek termékenyítőleg hathatnak, de az persze nem rossz, ha legalább néhány dologban azonos véleményen vagyunk. Amennyire képes vagyok megítélni a helyzetet ebből a szemszögből, úgy látom, nem vált homogénné a magyar társadalom, nem jött el a „világbéke”, akadnak ellentétek szép számmal, de úgy tűnik, hogy van egy nagyon jelentős réteg – a szavazás lehetőségével élők többsége –, amelynek a tagjai egy irányba húznak, ők összetartóbbak lettek az elmúlt másfél évtizedben, míg a többiek valahogy szétforgácsolódtak.

HJGY: Ha már a 2016-os évnél tartunk, mit gondol, rendesen megemlékeztünk a 60. évfordulóról?

Matúz: Nem tudom, nincs olyasféle rálátásom az emlékévre, hogy ebben a kérdésben állást foglaljak, minősítsem az évfordulós eseményeket. Az biztos, hogy szerte az országban, sőt a jelenlegi országhatárokon túl is sok helyen, megemlékeztek 1956-ról, és tették ezt a legkülönfélébb formában. A központi büdzsé tizenöt milliárd forint körüli összeget biztosított erre. Voltak grandiózus és kisebb rendezvények, van, ahol kevesebb, és van, ahol több jutott az egykori események megidézésére, az emlékek ápolására. Lehet kritikával illetni mindent és mindenkit, hiszen egy ekkora volumenű projektnél előfordulhatnak tévedések, mellényúlások, de nem tartom valószínűnek, hogy szándékos károkozásra bárki tudna példát hozni.

HJGY: Orbán Viktor azt nyilatkozta nemrég, hogy 2017 a lázadás éve lesz. Ön, hogy látja? Lázadó nép a magyar? Hová helyezné Magyarországot most a nagyvilágban?

Matúz: A magyarok sokfélék. Lázadók is. De mielőtt lázadnának, tűrnek. Akár egészen hosszú ideig. Néhány évvel ezelőtt Magyarországon okosan, szisztematikusan megkezdődött valami rossznak a lebontása, s egyben valami egészen újnak a felépítése. A megmaradás útjára léptünk a választás lehetőségével élők többségének akaratából, és úgy tűnik, ez az út szimpatikus több más nemzet és állam számára is, miközben óriási erők mozognak annak érdekében, hogy a pusztulás felé taszítsanak bennünket. Ezeket az erőket könnyelműség lenne lekicsinyelni, pláne figyelmen kívül hagyni. Óriási felelősséget viselnek mindazok, akiknek meghatározó szerepük van a folyamatok elindításában és irányításában.

HJGY: 1956 emléke nemcsak október 23. és november 4. között merül fel, hanem karácsonykor is. Márai írja: „Népek Krisztusa, Magyarország”. Érvényes ez az állítás 2016 karácsonyán is?

Matúz: Hogy „más lóg a fán, nem cukorkák”? Csak remélni merem, hogy nem érvényes. Magyarország, ha esetleg megpróbálták is az elmúlt években bármikor keresztfára szögezni, szerintem nem igazán sikerült, vagy ha mégis, akkor mostanában mintha a feltámadás időszakában lenne. Remélem, senki számára nem tűnik blaszfémiának ez a rövidke eszmefuttatás. Maradva a szóban forgó Márai-versnél: „Földrészek népe nézi, nézi, // Egyik érti, másik nem érti.” Olyasmi kezdeményezői, részesei vagyunk, amit sokan ma még csak néznek, néha és néhol értetlenkedve, de egyre többen látják be, teszik magukévá a felismerést, hogy érdemes lehet követni bennünket.

HJGY: Békésen teltek az ünnepek, vagy még mindig sok a tennivaló a film kapcsán? Mik a visszajelzések? Mi lesz a Nincs kegyelem sorsa?

Matúz: Az ünnepek közeledtével nem tűnnek el egy csapásra a gondok és a bajok, de ilyenkor mintha más szemüveggel nézné a világot az ember, s így mondhatjuk, békében teltek ezek a napok. A film fogadtatása alapvetően pozitív, abban az értelemben legalábbis mindenképpen, hogy aki látta, az így, vagy úgy, de a hatása alá került. A filmet egy darabig még játsszák a mozik, aztán lehet, hogy DVD-n is megjelenik, lesz egy-két televízió, amelyik bemutatja, és szeretnénk majd online, az interneten keresztül is hozzáférhetővé tenni.

HJGY: Milyen projektjei vannak kilátásban az újévben? Marad '56-nál és a történelemnél, vagy másban gondolkozik?

Matúz: Többféle ötletet érlelgetek, hogy aztán melyikbe kezdek bele, az még a jövő zenéje. Nem kizárt, hogy a Nincs kegyelem egy ötvenhatos tetralógia egyik darabja, s követi még másik három film ebben a témában. De az is lehet, hogy egy egészen más jellegű produkcióba kezdünk bele.

HJGY: Melyik az a történelmi esemény, amiről megérné filmet készíteni, akár egész estés mozit? Ön miről forgatna legszívesebben?

Matúz: Csak az utóbbi ezer évünk tele van olyan eseményekkel, jeles személyiségekkel, amik és akik filmvászonra kívánkoznak. Kezdődhetne a sor például nagy királyainkkal, közben, oldva az esetleges monotóniát, egy-egy Toldi Miklósról, Kinizsi Pálról szóló alkotás is terítékre kerülhetne. Darabonként néhány milliárd forintból lélegzetelállító produkciók születhetnének, akár évente, amik akár világsikerre is esélyesek lehetnének, bár talán fontosabb volna először a hazai nézőket megnyerni a magyar filmek számára.

HJGY: Mit üzen a 888.hu olvasóinak az újévre?

Matúz: Jómagam azok közé tartozom, akik szinte rendíthetetlenül bíznak abban, hogy a világ egyre többek számára lesz egyre jobb hely.