Amikor a legtöbb ember még csak a reggeli kávéját issza, Istenes László már műsort vezet az ország legnézettebb reggeli műsorában, a TV2 Mokkában. A stúdióból kilépve pedig irány Felcsút! Nyolc hónapja látja el ugyanis a Puskás Akadémia kommunikációs és marketingigazgatói feladatait. Egy folyamatosan megújuló ember, aki rossz szemmel nézi, amikor valaki mindenáron szerepelni akar. Szerinte egyre inkább percemberekkel van tele a média, akik „a semmiből jöttek, mögöttes tartalom nélkül, és a média érthetetlen módon élteti, sztárolja őket”. A pillanat bajnokaira nem tud figyelni, a hosszú távú sikerért szerinte rengeteget kell dolgozni, és meg kell érni rá, így lehet valaki olyan: Akikre figyelni kell – ez a 888 új sorozata, a legújabb rész főszereplője Istenes László.

FHZs: Hatodik éve, hogy reggeli műsort vezetsz, és veled kel a fél ország. Hogy vezetett ide az utad?

Istenes László: Huszonhét éve televíziózom, és ez azt is jelenti, hogy nekem ez szakmailag a második életem. Az elsőben matek szakos tanárként dolgoztam, amit nagyon szerettem, a lelkemben még ma is tanár bácsi vagyok egy kicsit. Tanári éveim alatt – amit Csepelen töltöttem, Budapest egyik legnagyobb általános iskolájában –, kollégáimmal sok szabadidős programot szerveztünk a gyerekeknek. Az egyik ilyen egy egész napos sulinap volt, amelynek csúcspontja egy ún. talkshow volt, amit én vezettem. Az egyik ilyen beszélgetés után ültette a bogarat a fülembe egy újságíró azzal, hogy azt mondta, nekem ezt tévében kellene csinálnom. A kis bogár addig duruzsolt a fülemben, mígnem bekopogtam a csepeli kábeltévéhez, és megkérdeztem, hogy hogyan lehet elkezdeni a tévézést. A válasz jött is azonnal: megkértek, hogy fogjam meg a kameraállványt, és vigyem villámgyorsan a stáb után. Ez volt az első tévés munkám és élményem. Nem szegte a kedvemet. Egyébként nem vagyok az a kopogtatós típus, ezt az egy alkalmat leszámítva mindig hívtak vagy felkértek a feladatokra, munkákra. A statív cipelését követően gyorsan lépkedtem egyre feljebb a média létráján, Szív TV, TV3, MTV, RTL Klub, TV2, közben pedig néhány rádióban is dolgoztam, köztük volt például a Klub, az Infó és a Sláger. Ezen kalandozásaim közben valamennyi nagy országos tévé reggeli műsorában dolgoztam, ami egy külön sziget, egy óriási feladat a tévézésen belül, főleg ami a TV2 reggeli műsorát, a Mokkát illeti. Ez ugyanis itt, nálunk egy háromlábú elegy: közélet, politika, bulvár. Azt gondolom, ahhoz, hogy ezt valaki jól és hitelesen tudja hosszú távon csinálni, több dolognak kell összeállnia. Kell egy nagyfokú élet- és szakmai tapasztalat, és legalább ilyen fontos a mentális háttér, vagyis a család. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, akkor ezt a műfajt lehet ugyan ideig-óráig csinálni, de egy idő után elfogy az ember körül a levegő. Elfárad, kifárad, belefárad, ami hozza magával a szakmai hibákat, a felszínességet, a színtelenséget, a kedvtelenséget, amit a nézők azonnal észrevesznek és büntetnek.

FHZs: Minden kornak megvan a maga lelkiállapota, háborúk után például a depresszió uralkodik. Most a nárcizmus korát éljük, erre van berendezkedve a világ, vele együtt a média, mi, a szereplők és a fogyasztók is. A legtöbben, akik a médiában képzelik el magukat, nem akarják megmászni a szamárlétrát, azonnal képernyőre akarnak kerülni. A szakma elértéktelenedik, de ki kell szolgálni a keresletet – ez egy ördögi kör. Mit gondolsz a gyors érvényesülésről?

IL: Akikről említést tettél, azokat úgy nevezik a mi szakmánkban, hogy percemberek. Én azt gondolom, hogy megfelelő háttér nélkül egy ilyen jellegű hivatást – mert én ezt annak tekintem – nem lehet, nem szabad csinálni. Minősíti azt is, aki csinálja, mert azt gondolja magáról, hogy megy neki, és azt is, aki felkéri őt egy olyan feladatra, amire egyértelműen alkalmatlan. Arra, hogy valaki odaüljön egy kamera elé, és annak segítségével ott legyen a családok nappalijában, bizony érettnek kell lenni, és ez nem életkort jelent az én felfogásom szerint, hanem szellemi és érzelmi érettséget. Alázatot, szakmaiságot és hatalmas tiszteletet a szakma irányába. Tőlem például meg szokták kérdezni, hogy mennyit készülök egy-egy műsorra. Nos, erre igazából nem is tudok normálisan válaszolni, ugyanis egy ilyen műsorra, mint a Mokka, nem lehet perceket, órákat készülni. Egy ilyen műsorra nem előző este kell elkezdeni készülni. Egy ilyen feladatra évtizedeket kell készülni! Csak így lehetsz igazán jó! Eszméletlenül nyitottnak kell lenni mindenre, ami a világban történik, és folyamatosan tanulni, olvasni, képezni kell magad. Folyamatosan képben kell lenni a nemzetközi és a hazai politikától kezdve a közéleti történéseken át egészen a celebvilág apró rezdüléséig. Egy ilyen műsor az én megítélésem szerint mindenképpen a szakma egyik csúcsa.

Ugyanakkor sajnos a világ tempójából adódóan ez a szakma is hígul, mint mindegyik másik, ez egy megállíthatatlan folyamat. Bevallom, engem ez meglehetősen zavar. Nem tetszik például, hogy percemberekkel van tele a média. Azt szoktam mondani, hogy ők azok, akik a semmiből jöttek, mögöttes tartalom nélkül, és a média érthetetlen módon élteti, sztárolja őket. Nincs termék, nincs teljesítmény, nincs valódi elvégzett munka, nincs semmi, aminek igazi értéke lenne, amiért igazán tisztelnünk kellene őket. Van viszont követő, lájkoló, sztori, poszt, tetkó, rendezvények, bájvigyor és szelfi. Az én generációm tagjai ilyen értelemben lehet, hogy az utolsó mohikánok. Mi még nagyon keményen megdolgoztunk azért, hogy ott lehessünk, hogy odaülhessünk. Amikor a televíziózást elkezdtem harmincévesen, akkor ebben a szakmában Vitray Tamás, Dombóvári Gábor, Bayer Ilona, Feledy Péter, Nagy György, Knézy Jenő és kortársaik voltak a meghatározó személyiségek. Ilyenek ma már nincsenek, és sajnos azt kell mondjam, hogy nem is nagyon lesznek. És ez fáj. Az öröm számomra ebben az iménti mondatban csupán annyi, hogy én még dolgoztam velük együtt.

FHZs: Él és virul az a sztereotípia, hogy előnyt jelent a képernyőre kerülésnél, ha valaki húszas, dekoratív, lehetőleg nagy mellű nő, a percemberek egy része erre is jó példa. Te viszont egyik sem vagy a felsoroltak közül, mégis fenntartod a figyelmet. Szerinted mi miatt figyelnek rád az emberek, miért nem kapcsolnak el rólad?

IL: Az első és legfontosabb a hitelesség. A nézők kegyetlenül őszintén ítélkeznek, gyorsan hozzáteszem, nagyon helyesen, hiszen nekik ez a dolguk. A hitelesség mezsgyéjén folytatva szerintem jó, ha az ember végigjárja a ranglétrát. Én nagyon alulról kezdtem, vittem a statívot a stáb után a csepeli kábeltévénél. Az már egy másik dolog, hogy ott már az elején láttak bennem fantáziát, és egy-két hét múlva képernyőn voltam, majd jött a többi, ahogy azt az imént mondtam. Voltam technikus, gyártásvezető, riporter, szerkesztő, felelős szerkesztő, producer, tudok vágni, alapfokon értek a rendezéshez, tudom, hogy hol kell bekapcsolni a kamerát, hogy kell rajta élességet állítani, gyakorlatilag tisztában vagyok a televíziós műsorkészítés minden egyes területével, ha nem is olyan szinten, mint annak a legnagyobb tudói. Becsapni, megvezetni nem igazán lehet ebben a szakmában. Huszonhét éve gyártok televíziós magazinműsort, amivel tizenkét embernek adok munkát. Ebben a kis stábomban például tökéletesen tudom, hogy melyik terület képviselőjétől mit kérhetek, mi az, ami teljesíthető, és mi az, ami nem. A televíziózás egy furcsa, imádnivaló narkotikum. Szerintem kb. a 20 százaléka megtanulható iskolában, 40 százaléka adottság, képesség, 20 százaléka tapasztalat és 20 százaléka szerencse, ami viszont nem kopogtat, azért is tenni kell. Nincs olyan, hogy ingyenreggeli! Nekem ebből a 100-ból kb. 80 megvan, viszont 60 alatt nincs értelme belevágni. Mindezeken túl fontos, hogy az ember legyen valamilyen.

Én azt gondolom, hogy valamilyen vagyok, ami nem biztos, hogy mindenkinek tetszik, sőt, de a valamilyenségnek ez a velejárója, ez az ára. Nekem sincs már bizonyos dolgokhoz türelmem, nagyon válogatós vagyok az élet minden területén. Megválogatom, hogy kivel, mikor és mit. Nem pazarolom az időmet érdektelen, buta, rosszindulatú emberekre, szeretem viszont a vidám, pozitív, ambiciózus, kreatív embereket. A tévézés az egyik olyan dolog az életemben, ami fiatalon tart, ami szükségessé teszi a folyamatos éberséget.

FHZs: A percemberek, a pillanat bajnokai nem ismerik ezt a receptet, amit te igen: önmagában a szereplés nem elég, mindennap fel kell kelni, el kell végezni a munkát.

IL: Én egy maximalista ember vagyok, csakis az elvégzett munkában, az értékteremtésben hiszek. Erről szól az egész életem. Ennek mentén azokra az emberekre figyelek, akik a saját hivatásukban megdolgoztak azért, ahol éppen tartanak, hajlandók azért tanulni, többet tenni, hogy előrébb jussanak, és saját szakmájuknak ezáltal válnak a tudóivá, mestereivé. Van egy másik mondás, ami úgy hangzik, hogy „az élet ajándékai akadályba vannak csomagolva, és minél nagyobb az akadály, annál nagyobb az ajándék”. Ezek a bizonyos akadályok, amelyeket az élet gördít elénk, leküzdhetők, azért vannak, hogy tanítsanak, hogy általuk érettebbek, bölcsebbek, jobb emberek legyünk. Nekem sok akadály volt az életemben, de nem vagyok az a térdre eső típus. Van, amit ezek közül komoly jelként kezeltem, hiszen nyílván okkal történtek. Az első feladat – amit nem is olyan könnyű megoldani – felismerni, hogy miért. Miért akkor, miért velem, és egyáltalán MIÉRT? A többi már gyerekjáték.

FHZs: Az egyik gyermekedet is a képernyőről ismerhetjük. Szoktatok versengeni? Figyelitek, hogy melyikőtöket figyelik jobban?

IL: Nyilván őt jobban figyelik, fiatalságából adódóan összehasonlíthatatlanul nagyobb tábora van. A médián belül más vizeken hajózunk, más hangszeren játszunk. Ő egy moderátor, szórakoztat, mert ahhoz ért a legjobban, én pedig beszélgetek, műsort vezetek. Szakmailag egyébként nagyon jókat beszélgetünk, még jóízű vitáink is szoktak lenni Bencussal, ez a viszonyunk, azt gondolom, tökéletesen működik. A rivalizálásról pedig szó sem lehet, olyan büszke vagyok rá, hogy az szavakkal nem kifejezhető. Annál jobb érzés nem lehet egy apa számára, mint hogy látom magam előtt azt a kisfiút, aki annak idején a TV3-ban a kamera mögé állt, és azt játszotta, hogy az apukáját veszi kamerával, most pedig az ország egyik legismertebb médiaszereplője. Nagyon sokat tanultam tőle, általa, és bízom benne, hogy ez fordítva is így van.

FHZs: Mi miatt kelsz fel minden hajnalban? Mi az, ami hajt, ami miatt azt gondolod, érdemes csinálni?

IL: Folyamatosan megújuló ember vagyok, folyamatosan keresem az új kihívásokat. Mindig nyitott vagyok az új feladatokra. Ez éltet, ez hajt! Azt gondolom, hogy ez látszik az életutamon is. Végül is már kétszeres, háromszoros pályaelhagyó vagyok. Közlekedésgépész az alapképesítésem, ebben a szakmában mondjuk egy percet nem dolgoztam, aztán jött a tanári pálya, majd a média. A Puskás Akadémia igazgatói széke is ilyen, bár nekem ez igazi hazai pálya, de mégis egy új kihívás. Ebben a feladatkörben a sport és a kommunikáció találkozik, ráadásul a labdarúgásról van szó, amit gyerekkorom óta imádok és versenyszerűen űzök. Focipályákon szocializálódtam, beszélem ennek a sportnak, ennek a közegnek a nyelvét, ismerem minden rezdülését. Mégis ez egy olyan feladat, ami nagyon izgat, és mindennap újat hoz ki belőlem. Most már nyolc hónapja vagyok itt, és minden percét imádom. Nem vagyok az a munkájába, jelenlegi helyzetébe belekényelmesedő ember, sőt azt mondom, hogy nekem szükségem is van arra, hogy bizonyos időközönként jöjjön valami új impulzus az életembe, és valami újat kelljen csinálni, ami lehetőség szerint nagyobb, több, mint amit addig csináltam. Ez is egy ilyen lépcső.

FHZs: Miért éppen Felcsút?

IL: Egyszerű történet: megcsörrent a telefonom, és kaptam egy felkérést erre a feladatra. Azt azért el kell mondanom, hogy erre elég erősen mantráztam. Nem konkrétan arra, hogy a felcsúti Puskás Akadémia kommunikációs és marketingigazgatója legyek, hanem arra, hogy egy első osztályú labdarúgó-egyesület ilyen vagy ehhez hasonló pozícióját megkapjam. Bevallom, erre az elmúlt években nagyon sokszor gondoltam, és nagyon szerettem volna, mivel a foci végigkísérte az egész életemet, a kommunikációval padig immáron 30 éve foglalkozom. Szóval a felkérést követően túl sokat nem kellett gondolkodnom. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ez itt nemcsak egy labdarúgó-egyesület, de Magyarország első számú utánpótlásképző bázisa is.

FHZs: Mikor lesz a Felcsút magyar bajnok?

IL: (Nevet.) Ez itt, ahogy mindenhol ki is van írva, egy akadémia. Itt a legfontosabb feladat az, hogy tehetséges fiatalokat neveljünk a magyar labdarúgás számára vagy urambocsá’ a külföldi labdarúgás számára. Az, hogy itt közben egy első osztályú labdarúgócsapat is lett, amely ráadásul meglehetősen sikeresen szerepel a bajnokságban, csupán pozitív hozománya ennek a munkának, mert ezek a gyerekek többé-kevésbé itt nevelkednek. Jelenleg is van öt-hat saját nevelésű játékosunk a kezdő csapatban és további 3-4 a kispadon. Hogy mikor lesz bajnok? Hmm! Ez egy jó kérdés, és nem szeretném megkerülni. Voltunk harmadikok, tavaly másodikok, ugye ilyenkor adja magát a folytatás, hogy akkor nyilván ebben az idényben elsőnek kellene lennünk, de azért ez nem ilyen egyszerű. Viszont nagyon bízunk benne, és ezért is dolgozunk, hogy előbb-utóbb egy aranyérmet is a fiúk nyakába tudjunk akasztani, de még egyszer hozzáteszem, itt az akadémián nem ez az elsődleges cél.

FHZs: Azt szokták mondani, hogy az ember nem mond rosszat a főnökéről. Akkor te most mondj egy jó mondatot.

IL: Az első gondolatom vele kapcsolatban az, hogy megadja a lehetőséget az önálló munkára, ennek minden felelősségével, magyarul enged önállóan dolgozni, döntéseket hozni, számít rám, és teret enged a kreativitásomnak. Számomra ez nagyon fontos.

FHZs: Játsszunk asszociációs játékot. Ha azt mondom... foci?

IL: Gyerekkor!

FHZs: ...család?

IL: Legfontosabb.

FHZs: ...Felcsút?

IL: Puskás.

FHZs: ...kisvasút?

IL: Kirándulás.

FHZs: ...matematika?

IL: Szép emlékek.

FHZs: ...kutya?

IL: Jobb emberré tett.

FHZs: Négy hónap van a választásokig. Kinek vagy minek szurkolsz?

IL: Tetszik a sporthasonlat, bár az, ami akkor lesz, egy másfajta meccs. Számomra a legfontosabb dolog az életben a család és a családom biztonsága. Ebben, azt gondolom, minden benne van, amire egy embernek szüksége van.

Ha a család biztonságban van, akkor annak szereplői tudnak dolgozni, tanulni, családot építeni, tervezni és békében élni. Számomra ez a legfontosabb. Legyen egy olyan bázis, ahonnan elindulunk, és ahová hazaérkezünk. Nekem mindig ezt jelentette a család. Ha ez nem lenne, nem tudnék teljesíteni. Hála Istennek van, és ezért mindennap hálás vagyok!