Nagy Gábor: A Századvég Alapítvány Project 28 kutatása kapcsán mit mondhatunk az Európai Unióról (EU)? Szeretik az emberek? Mi a véleményük a közösségről?

Faragó Csaba: A Project 28 keretében a Századvég Alapítvány több témát is lemért az EU 28 tagállamában. Fontos azonban elmondanunk, hogy hiába Project 28 a kutatás elnevezése, ezúttal 35 országban végeztünk felméréseket, ami azt jelenti, hogy most bevontuk a nyugat-balkáni térség országait, illetve Ukrajnát is. Fontos előrelépésnek gondolom ezt, mert így már azt is látjuk, hogy a közvetlen környezetünkben hogyan gondolkodnak.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Az első kérdés általában mindig az úgynevezett konjunktúraérzetre irányul, hogy mennek az illető környezetében, országában a dolgok. Itt az figyelhető meg, hogy a 2004 után EU-tagállamokká váló országokban emelkedettebb a hangulat, illetve egészen meglepő módon egy euforikus jelen- és jövőkép van a fejletlenebb, még csatlakozás előtt álló országokban. Ez mindenképpen érdekes fejlemény még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy ezeknek az országoknak – minden korábbi hangzatos ígéretet ellenére – egyáltalán nem biztos az EU-tagsága. A közhangulat a nyugati és a déli országokban viszont egyáltalán nem jó, nagy az általános elégedetlenség. Mondhatni: apátia van az EU-val kapcsolatban.

Nagy: Melyik országban van a legnagyobb eufória, hol a legkisebb a lelkesedés az EU iránt?

Faragó: Általánosságban véve elmondható, hogy amíg az EU keleti felét optimizmus jellemzi a jövőt illetően, addig a nyugati válaszadók több mint fele szerint gyermekeik rosszabbul fognak élni, mint ahogyan ma ők élnek. A legpesszimistábbak a franciák, az olaszok, az osztrákok és a belgák. Négyötödük szerint a most felnövő nemzedék életkilátásai ugyanolyanok vagy rosszabbak, mint az övék.

Nagy: Sokak szerint Brüsszel egyik legnagyobb hibája, hogy eltávolodott a választóktól.

Faragó: A Századvég Alapítvány Project 28 kutatásában azt is megkérdeztük az emberektől, hogy mit gondolnak, vajon képviselik a véleményüket Brüsszelben? A válaszadók túlnyomó többsége szerint (70 százalék) az EU vezetői, tisztségviselői nem hallják a választópolgárok hangját, tehát a brüsszeli intézményrendszer nem működik megfelelően.

Nagy: Hogyan vélekednek Nyugat-, illetve Közép-Európában a kereszténységről?

Faragó: A kutatás erre vonatkozó kérdése úgy szólt, hogy érdemes-e megtartani a keresztény kultúrkört, vagy meg kellene haladni azt. Itt is egy érdekes törésvonal rajzolódott ki: a visegrádi országokon belül például 70 és 80 százalék között mozgott azoknak az aránya, akik a keresztény kultúrkör megtartása mellett álltak ki. Még a viszonylag kevésbé vallásos államokban, sőt a nagyrészt ateista Csehországban is a válaszadók 80 százaléka mondta azt, hogy nekik fontos a keresztény értékek megtartása.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Az is beszédes, hogy Európa keleti felében például egyértelműen a hagyományos családmodellt, a házasság intézményét preferálják a választók. Ehhez képest sokkoló azt látni, hogy Portugáliában alig 50 százaléknak, Spanyolországban pedig a válaszadók 45 százalékának fontos a keresztény kultúrkör, valamint nagyon sokan mondják azt is, hogy elérkezett az idő arra, hogy elengedjék ezt a kétezer éves történelmi hagyományt. Erre rímelhet például, hogy Spanyolországban a melegházasság intézményének nagyon magas a támogatottsága.

Nagy: Mi állhat ennek a hátterében? Mi az a politikai vagy társadalmi tényező, ami miatt kialakulhatott ez a törésvonal?

Faragó: Az okok országonként különbözőek. Azt azonban mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy Spanyolországban Francisco Franco diktatúrájának bukása után egyértelmű balratolódás tapasztalható a közhangulatban; ennek egyik eleme, hogy a Magyarországon is jól ismert balliberális véleménydiktatúra miatt sokan szégyellik megvallani jobboldaliságukat. Egészen elképesztő módon a megkérdezettek között a magukat jobboldalinak vallók aránya nem érte el a 18 százalékot, sok válaszadó középre (33 százalék), illetve balra (41 százalék) pozicionálta magát.

Nagy: Furcsa ezt hallani, hiszen nem is olyan rég még az elviekben jobboldali értékeket valló Néppárt (Partido Popular – PP) volt hatalmon Spanyolországban.

Faragó: Érdekes kérdés, hogy milyen nézőpontból nézzük ezt. Spanyol szemszögből nézve azt lehetett látni, hogy Mariano Rajoy volt pártelnök és miniszterelnök (ki bő hatéves kormányzása alatt, de még az azt megelőző ellenzéki éveiben is számos kritikát kapott) az elődjének, José María Aznarnak az elveihez képest túlságosan középre pozicionálta a Néppártot, amely ezzel egy jelentős választói réteg szemében értéket vesztett. De amint látjuk, míg mielőtt a kisebbségi kormányát egy bizalmatlansági indítvánnyal sikeresen megbuktatták a bevándorláspárti baloldaliak, addig azon a politikai palettán Rajoy egy sikeres vezető volt. A spanyolok pedig most ezt a bizalmatlansági indítványt legitimálták olyan formában, hogy a legutóbbi, április végi parlamenti választáson a baloldal kezébe adták az irányítást. És ez akkor is így van, ha a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) nem kapott egyértelmű felhatalmazást a kormányzásra, hiszen még a szélsőbaloldali párttal, az Unidas Podemos nevű mozgalommal sincsen többségük az új parlamentben. De most a katalán szeparatistákkal egy olyan forgatókönyv állt elő, hogy velük együtt a PSOE kormányra tud kerülni, és a törvényhozásban is meg tudnak majd egyezni, illetve a baszk pártok között is van olyan, amely hajlandóságot mutat arra, hogy kívülről támogassa ezt a formálódó kisebbségi kormányt.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Nagy: Hová tűnt eközben a jobboldal?

Faragó: A spanyol jobboldal megosztottá vált, a Néppárt hegemóniája megtört. Már az előző törvényhozásba is bekerült egy abszolút centrista, de magát jobbközépnek tartó mozgalom, a Ciudadanos (Polgárok), amely most további szavazatokat szívott el a PP-től. Az elmúlt fél évben pedig a Néppárt Pablo Casado vezetésével megpróbált visszatalálni az aznari értelemben vett jobboldali értékekhez, de ebben nem volt túlságosan sikeres, mert a politikai palettán megjelent egy ultrajobboldali párt, a VOX. Így az új néppárti vezetés akármennyire is jobbra pozicionálta magát, nem tudta megelőzni, a Santiago Abascal által vezetett, nacionalista hangokat is megpendítő VOX-ot.

Nagy: Pedro Sánchez, a PSOE főtitkára, spanyol miniszterelnök tavaly, szinte rögtön a beiktatása után találkozott, sőt egyeztetett is Soros Györggyel. Most, hogy április végén Sánchez pártja gyűjtötte be a legtöbb szavazatot, milyen forgatókönyvet írt a szocialistáknak a bevándorláspárti milliárdos?

Faragó: Spanyolországban viszonylag magas a munkanélküliség (a fiatalok körében ez hatványozottan igaz) még akkor is, ha a Rajoy vezette Néppárt tudta ezt érdemben csökkenteni. A szocialisták „természetesen” mindig mindent meg szoktak ígérni: például, hogy megreformálják az országot. Ez azonban náluk hitelfelvételek formájában szokott történni, melynek tudjuk, hogy jól bejáratott forgatókönyvei vannak, és aminek egyik szülőatyja (már csak életkorából és anyagi helyzetéből adódóan) Soros György. Félő tehát, hogy Spanyolország megint arra a pályára állt, amiről egyébként a korábbi baloldali kormányfő, José Luis Rodríguez Zapatero leszakította őket.

Nagy: Aggódhatunk?

Faragó: Ha belegondolunk, hogy az olasz bankrendszer még mindig nem konszolidálódott, hogy egy tíz és fél milliós Görögországot milyen áldozatok árán sikerült valamelyest elmozdítani a holtpontról, akkor ha feltesszük azt a kérdést, hogy egy negyvenhatmilliós országnak még hiányzik az EU-ból egy újabb pénzügyi válság, hogy előidéződjön, akkor azt mondom, van miért aggódnunk. Ez a baloldal tényleg ahhoz az európai baloldalhoz tartozik, amely ezer szállal kötődik Soroshoz.

Fotó: Kozma Zsuzsi

De furcsa az is, hogy ez a bukott párt, a PSOE nem tudott eltűnni, most pedig visszatértek a politikai élvonalba. Volt például egy olyan felmérés a választások után, amiben megkérdezték a spanyolokat, miért szavaztak a bevándorláspárti baloldalra, mire a nálunk is ismert és „jól bevált” szélsőjobboldali veszély pufogtatása, illetve a Sánchez-kormány által bevezetett női kvóta volt a spanyolok válasza. (A 20 fős kormányból 12 női minisztere volt az első Sánchez-kormánynak.) Vagyis olyan politikai termékeket állítottak elő a spanyol közéletben, melyek úgy váltottak ki szavazatokat, hogy valódi politikai teljesítmény nem állt mögöttük.

Nagy: Az elmúlt években több európai uniós tagállamban is tartottak parlamenti választásokat. Vannak országok, ahol a bevándorlásellenes erők megerősödtek. Vannak tagállamok, ahol ezek az új erők be is kerültek a kormányba. És voltak olyan választások is, ahol nem történt átrendeződés. Mi lehet ennek az oka?

Faragó: Fontos leszögezni, hogy országonként eltérő a politikai kultúra, ami a Project 28 kutatás eredményeiből is kitűnt. Ami biztosan látszik, hogy a 2008-2009-es pénzügyi válság, illetve a 2015-ös migrációs krízis után volt egy egyfajta átrendeződés Európában. Ez azt jelenti, hogy az elitellenes erők valamilyen formában megerősödtek, mind jobboldalról, mind baloldalról erőre kaptak. Sőt, ezek az erők fenn is tudtak maradni, és huzamosabb ideig politikai tényezővé is tudtak válni a nemzeti parlamentekben.

Nagy: Északon is megtörhet a jég?

Faragó: Az északi országokat ebből a szempontból én teljesen reménytelennek érzem. Az Európai Néppárton (EPP) belül is azt látjuk, hogy ezek a jobboldali skandináv pártok liberális, bevándorláspárti politikát visznek, és ha ne adj’ isten előkerül egy antimainstream mozgalom – mondjuk Finnországban a Finnek Pártja vagy Svédországban a Svéd Demokraták –, akkor azonnal karanténba akarják őket helyezni. Inkább jobb-bal összetételű „életidegen” kormányok jöjjenek létre, mint hogy szóba álljanak velük. Ez is azt mutatja, hogy a hagyományos pártrendszer Skandináviában is megbukott. Sőt, lehet, hogy ezek a rendszerek az elkövetkező évtizedekben a múlt enyészetévé fognak válni.

Nagy: Mi történt a visegrádi négyekkel? Mintha itt történt volna egy 180 fokos fordulat.

Faragó: A V4-es országok az utóbbi években azért tudtak kimagaslóan jól együttműködni, mert nem az volt a legfőbb szempont, hogy a vezető politikai erő mögött milyen pártcsalád áll. Persze, a szlovák Smer (Irány – Szociáldemokrácia) hiteles szociáldemokrata párt, a cseh ANO (Elégedetlen Polgárok Akciója) sem véletlenül tartozik a liberális pártcsaládba. A lengyel PiS (Jog és Igazságosság) mozgalom is olyan politikai tömbhöz tartozik, amit az ideológiai beállítottsága indokol, és a Fidesz EPP-s tagsága is történelmi tény. Viszont ezek a kormányzó pártok felismerték a regionális érdekeiket, és mára a visegrádi négyek kibővített szövetsége egy vonzó alternatíva lett olyan közép-európai országoknak, mint Románia, Bulgária, Horvátország, Ausztria és Szlovénia.

Nagy: Európa egy hét múlva választ. Mire számíthatunk május 23-26. között?

Faragó: Először is az EP-választásokat nem lehet például egy amerikai elnökválasztással összevetni. Bár ott is államonként szavaznak – a győztes mindent visz elve alapján – viszont itt, Európában 28 országos választás lesz. A belpolitikai történések tükrében fognak leképeződni ezek a voksok. Itthon 2004-ben még voltak olyan próbálkozások (főleg a megboldogult SZDSZ részéről), hogy beszéljünk inkább arról, mit fogunk csinálni majd Brüsszelben. Azonban az embereket inkább a mindennapi életük, ennek a külső-belső relációi érdeklik jobban, ezért úgy gondolom, hogy minden EU-s tagországban ez egy helyi véleménynyilvánítás lesz, és majd ebből fog összeállni az Európai Parlament.

Véleményem szerint a jobb-bal felosztás idejétmúlttá vált az európai politikában. Bevándorláspárti és bevándorlásellenes erők lesznek. Ez lesz a determinációs törésvonal. Minden más csak ezután fog következni.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Nagy: Van-e arra esély május 26-án, hogy megtörténjen az Orbán Viktor magyar miniszterelnök által bemutatott hétpontos programban felvázolt bevándorlásellenes pólusváltás az európai uniós döntéshozó testületekben?

Faragó: Orbán Viktor hétpontos programja tartalmaz olyan elemeket, amelyekben (a Project 28 mérés alapján) az EU 28 államában egyetértés van. A választók körében konszenzus van annak kapcsán, hogy a határokat hatékonyan kell megvédeni. Egyetértés van abban is, hogy olyan intézményi rendszert kell alkalmazni, mely hatékonyan képviseli az európai állampolgárokat. Azt senki nem akarja látni, ami 2015-ben, a migránsinvázió idején történt. Azonban vannak olyan dolgok is, amik biztos, hogy vitákat fognak generálni. Ilyen a kvótakérdés. Itt gyakorlatilag 50-50 százalékos az arány a kvótapártiak és az azt ellenzők között. Ahol már van egy nagyobb migránsáradat, ott nyilván az az érdek, hogy a bevándorlókat szétosszák. Például azok a németországi tartományok, ahova szétosztottak kezdetben több mint egymillió migránst, már 2016 környékén jelezték a központi kormányzatnak, hogy kezdenek megtelni, ezért folyamatosan napirenden tartják a kvóták ügyét. Viszont a visegrádi négyeknek vagy a kelet-közép-európai országoknak ez nem érdekük. Vagyis arra kell készülni, hogy folyamatosan fenn fog maradni ez a feszültség, és a magyar kormánynak hatalmas felelőssége lesz abban, hogy ezt a jövőben is kezelni tudja, mert a kvótakérdés nem fog lekerülni a napirendről.