Horváth Tamás: Már készítettünk veled interjút idén a klímaváltozás kapcsán, majd a Covid-19 pandémia szomorú apropóján is. Az Egyesült Államokban zajló események is ilyen horderejűek?

Dr. Tóth Máté: Még nem vagyunk az év felénél, mégis annyi rendkívüli esemény rázott meg minket, hogy nem túlzó a kijelentés: 2020 már most meghatározó évnek bizonyul a jövőnk szempontjából. Először az éghajlatváltozás hatásai, majd a világjárvány, végül az USA-ban zajló események három olyan csapás, melyek külön-külön is átfogó társadalmi következményekkel járnak. Ezeknek a következményeknek a jelentős része azonban kikerülhetetlenül jogi-normatív is. Mi a jog feladata, helyes fókusza a károsanyag-kibocsátás és szennyezők kényszerítése kapcsán? Hol a rendkívüli jogrend határa világjárvány idején? Végül miért félreértés egy 8 ezer kilométerre meghalt bűnöző miatt utcára menniük Magyarországon azoknak, akiket Trianon századik évfordulója vagy a Deák téri késelés áldozatai nem csaltak utcára? Ezek mind a helyes fókuszra kérdeznek rá, mely a jognak és a világnézetnek egyaránt az alapvető kérdése.

Horváth: Ezeknek az igen eltérő jelenségeknek tehát vannak közös tanulságaik?

Tóth: Meg vagyok győződve erről. Ez pedig elsősorban éppen a helyes fókusz, a közeli-távoli iránti természetes érzék kérdése. Globálisnak mondott megoldások a helyi felelősséggel szemben, egyetemes emberiség a saját közösséggel szemben: ez ugyanis nem a természeti léptéke. Tihanyból nem az éghajlat egészét tudjuk megváltoztatni, de a Balaton kényes ökoszisztémáját igen, ami legalább annyira veszélyben van. Egy Vuhanból indult, kínai ingázók meg utazgató világpolgárok által széthurcolt világjárványra nem világkonferenciák, hanem lezárt határok, a házi karantén és rendkívüli jogrend a természetes fókuszú válasz. Ahogy végül Magyarországon nem a világ másik felén kétes körülmények közt elhunyt Floyd miatt kellene utcára vonulni akkor, amikor a Deák téren magyar fiatalokat késelnek. Nyilvánvaló módon, akinek nem értékesebb a saját, mint az idegen, a közeli, mint a távoli, az egyszerűen a természetit, a természet léptékét tagadja. Ez a természeti lépték pedig egyszerre a jog, az állam és a természeti létezés legalapvetőbb zsinórmértéke is. Az e természeti léptéket elvétő fókusztévesztés azt a mélységes zavart mutatja, ami a világnézet és egyúttal a jog válságát is előidézi. Egyszerre világnézeti és jogi következmény ugyanis, ha a jog, a főváros a Deák téri megemlékezőket vegzálja, vagy a brit kormány azokat, akik az anarchistákkal szemben éppen a rendet meg a köztéri szobrokat védik Londonban. Amerikában, Nyugat-Európában a rendőröket, sőt képletesen az egész jogrendszert térdepeltetik, miközben a bűnözőket, a fosztogatókat, a nyíltan jog- és civilizációellenes erőket bátorítják.

Horváth: A fókusztévesztés tehát a jog válsága, de egyúttal egy súlyos világnézeti válság is?

Tóth: Pontosan, ez az első számú tanulsága az Antifa-csoportok által a Nyugaton, de a Nyugat ellen szított állam- jogrend- és civilizációellenes lázadásnak, aminek Floyd halála nem az oka, hanem az apropója. Működő jogrendszerben ugyanis az egész Floyd-ügy annyi lenne, amennyinek indult: a rendőröket letartóztatják, az ügyet kivizsgálják, és ha az intézkedő rendőr bűnös, elítélik, vagyis nekünk nem is lenne miről beszélgetni. Ezzel szemben Amerika-szerte most egész rendőrőrsöket fegyvereznek le, aláznak meg, és hagyják, hogy fosztogató hordák prédálják fel a városokat büntetlenül, immár Európában is.

Azonban ezen túlmenően is vannak fontos tanulságai a Floydra mint ürügyre hivatkozással szított amerikai és nyugat-európai eseményeknek mind a jogra, mind a világnézetre nézve. Ilyen az úgynevezett „szisztematikus rasszizmus” kérdése, melyet a rá hivatkozók szerint a jogrendszer és az államigazgatás zsigereiben, rejtett zugaiban hordoz.

Kétségkívül súlyos vád a jogrendszerrel szemben, azért komoly károkat is okoz benne. Ez hatásos költészet, a megtévesztettek tömegeit mozgósító varázsszó, ám semmilyen statisztika nem támasztja alá egy olyan „keverékországban”, ahol nem mellesleg emberöltők óta megszüntettek minden rasszon alapuló különbségtételt, ahol az egyetemi felvételin pluszpont a nem európai származás, ahol a fekete zene és színészek megkülönböztetett figyelmet élveznek, ahol volt már fekete elnök, vagy ahol sok rendőr is fekete. Végül ahol feketék feketéket, feketék fehéreket és egyáltalán: mindenféle színű mindenféle színűt sokszoros gyakorisággal öl, mint fehér feketét. A Journal of the American Medical Association szerint Kaliforniában az erőszakos bűncselekmények 15 és 24 év közötti férfi elkövetői közt huszonkétszer (!) több fekete elkövető van, mint fehér, míg az Atlantic Monthly publikációja szerint a feketék hetven százalékát 35 éves kora előtt letartóztatják, és 85%-a ellen indul bűncselekmény elkövetése miatt eljárás az élete során. Mindezek aligha magyarázhatók ezzel a jogrendszert súlyosan sértő, ám alaptalan „szisztematikus rasszizmus” váddal. A számok tükrében érezzük a költészet és a valóság közötti súlyos ellentmondást.

Horváth: Rendben, na de mi a helyzet a rabszolgasággal? Ez nem egy valós, jogos indok?

Tóth: Hadd kérdezzek vissza. Az ma engem vajon feljogosít a jogellenes cselekedetekre, akár a mostani államellenes rombolásra, akár a fenti bűnügyi statisztikákra, hogy egykor, 89 éven keresztül (1776-1865) az amerikaiak néhány százaléka, pár ezer ember az őseimet rabszolgaként tartotta, ami lassan 160 éve véget ért? Nyilván nem, hiszen értelmét veszti a jog és a felelősség a mában. Ráadásul történetileg is ordító a fókusztévesztés. Csak összehasonlításképp: Magyarországon 150 évig volt az újkor hajnalán rabszolgatartó társadalom, 1526-tól 1699-ig (török hódoltság), tehát nem sokkal a kérdéses időszak, az amerikai rabszolgaság előtt! Mi több, idehaza a röghöz kötés 1848-ig, a zsellérség, szegényparasztság vagy a cselédség egészen 1945-ig létezett, az 1950-es években pedig származásuk vagy osztályhelyzetük alapján családok ezreit internálták a Hortobágyra a kommunisták. Mi akkor vajon miért nem bűnözünk? Értünk vajon miért nem tüntetnek a derék kis antifák?

A szándékos fókusztévesztés persze másban is tetten érhető. A rabszolgaság maga is csak a mai nyugati retorika szerint valami égbekiáltó, visszavetítve azonban mindez rögtön csalóka képet mutat. Már eleve valószínűleg előbb volt erőforrás az emberi történelemben a jog nélküli idegen ember (= rabszolga), mint a háziasított állat. Ez ugyan blaszfémiának tűnhet a túlérzékeny nyugati fülünknek, ám egy történelmi tény és – valószínűleg – egy természetes állapotot rögzít. A demokrácia őseinek tartott antik athéniak rabszolgatartó társadalom voltak, igaz ők az ókorban. Fekete-Afrika törzsei azonban rabszolgatartó társadalmak voltak egészen a legújabb korig, amit éppen a fehér imperializmusok szüntettek meg a legtöbb helyen! Az Újvilágba szállító nemzetközi rabszolga-kereskedők sem maguk fogdosták össze az afrikaiakat, hanem az afrikai törzsfőnökök adták el a saját rabszolgáikat nekik. A visszavetítés is fókusztévesztés.

Horváth: Ha a visszavetítés is fókusztévesztés, mi a helyzet azzal a kettős mércével, ami valahogy máshogy kezeli a nyugati civilizáció letéteményeseit, mint mindenki mást?

Tóth: Pontosan az a valódi félrevezetés – és a valódi fókusztévesztés. Különösen csalárd, sőt rosszhiszemű jelenség ez akkor, ha nem csak a jelenleg kizárólag gyűlölettel illetett európai történelmet nézzük. Amerika őslakói közül a maják és az aztékok ugyanúgy irtották és igázták le a környező népeket, ahogy később őket a spanyolok. Ez nem menti fel a spanyolokat, de nem teszi a világ egyedüli bűnös civilizációjává sem az európait. A maják és az aztékok egyébként rabszolgatartó, zsarnoki társadalom voltak, és egészen a spanyolok érkezéséig emberáldozatokat végeztek! Afrikában a fekete zuluk csak a XIX. század első felében kétmillió más őslakos fekete haláláért felelősek. Tanulságos az is, hogy Fekete-Afrika jelentős részének eleve nem is a mai fekete-afrikaiak az őslakosai. Ez utóbbiak, a bantuk ugyanis hosszú évszázadok alatt irtották ki a más őslakos afrikaiakat, elsősorban a busmanokat és pigmeusokat, akiknek a maradékait ma is alárendeltnek tekintik. Jól látható tehát az európai ember elleni egyoldalú történelmi fókusztévesztés.

Térjünk vissza azonban a jelenbe. Mérhetetlen ostobának, netán rosszhiszeműnek, esetleg a kettőnek egyszerre kell lenni ahhoz, hogy valaki szerint

Az rasszizmus, ha a Deák téri gyilkosok származása szóba kerül, de az rendben van, ha a jövő Deák téri gyilkosai a „parasztok” (a magyarokat hívják így) meggyilkolására hívnak fel helyesírási hibáktól hemzsegő Facebook-posztjaikban. Ahogy rasszizmus, hogy európaiak hozták létre és tették naggyá először az európai civilizációt, államokat, majd az Egyesült Államokat, de az persze nem rasszizmus, ha fekete faji-ideológiai („antifa”) tanácsköztársaságot hoznak létre Seattle központjában, egyfajta államellenes államot, sőt politikai diktatúrát. Ez mind-mind már nem csupán történelmi fókusztévesztés, hanem a jelen fókusztévesztése: ennek tétje pedig már nem a történelmi emlékezet, esetleg az identitás félresiklása, hanem a jog, az állam és a rend válsága. Márpedig még mindig van lejjebb. Rasszizmus az Elfújta a szél meg a Waczak szálló, de nem rasszizmus, hogy válogatás nélkül ledöntik azok szobrait, akiknek egyetlen közös nevezőjük, hogy fehérek voltak – sőt, egyetlen bűnük is, hiszen sokan közülük kifejezett antirasszisták. A fasizmus ellen küzdő Churchill összefirkált szobra óriási szimbólum.

Horváth: Mit jelent ez a szimbólum a jogra, a szabályozásra, az államra és a civilizációra nézve?

Tóth: Ahol egy visszaeső, nők elleni erőszakos bűnöző éppen bedrogozva, bűncselekmény közben tetten érve bárhogy hős, sőt mártír lehet, míg egy Gandhi vagy egy Lee tábornok szobrát ledöntik, az súlyos szimbólum. Nem csupán a hanyatlás, de egy antiszelekció szimbóluma. Nemcsak a civilizáció elleni, de kimondottan minden magasabb rendű érték elleni lázadás, a legalantasabb nevében. Az állam, a jog, a civilizáció ugyanis a rend és a szervezettség legmagasabb rendű termékei. Sőt, már azok is magas rendű termékek, amelyek kitermelik! A lét axiomatikus (természeti) elemei közül a történelem által igazoltan három dolog emelkedik ki, ezek egyúttal a rend, a szervezettség, végül a jog, állam és civilizáció eredői is. Az egyik a rátermettségben, a személyiség elvében, a természetes egyenlőtlenségben gyökerező, hierarchikus gondolkodás szülte viszonyrendszer, vagyis az uralom. A másik a közösségre irányuló altruizmus, ami szerint az ember nem atomizált, felelősség nélküli individuum, hanem felelősség és kötelékek által definiált közösségi lény, aki mindig többre értékeli a közelit, mint a távolit. A harmadik pedig a kényelem és a jelen szűk horizontján túlmutató lélektan, mely alapján végső soron kellemetlen dolgokat is szívesen teszünk meg, ami idealizmus.

Személyiség-közösség-idealizmus, vagy másként uralom-etnosz-mítosz: ezek csak elsőre elvont, csak látszólag absztrakt értékek. A valóságban nagyon is kézzelfogható értékhierarchia bomlik ki a primordializmusukból. A személyiség, az uralom üzenete: légy bátor! Mondj igent a létezésre: törj felfelé! Vagyis: legyél kockára tett. A közösség, az etnosz értelme: Tartozz valahova! Legyen felelősséged a tieid felé, legyél hűséges a tieidhez! Vagyis: integrálódj a közösségedbe. Az idealizmus, a mítosz értelme: legyen önfegyelmed! Legyél kész és képes kellemetlen dolgokat szívesen tenni meg! Vagyis: légy érdemes. Ezek a pszichés prekurzorok a hierarchikus jog, az államiság, a felelősség, a rend, végső soron a magasabb ember és az egész magascivilizáció primordiális eredői.

Horváth: Vagyis a jog, a rend és az államiság mögött ezeket támadják most a fosztogató antifasiszta hordák?

Tóth: Pontosan. A létezés középpontjában, ami harc, kockára tettség, kellemetlen dolgok megtétele, végső soron a kötelesség és a felelősség áll, melyet magasabb értelemben az állam, a jog és a rend intézményesít és járat csúcsra. Felelősség és kötelesség a ránk bízottak iránt (alárendelő viszonyok, rangsor, a természetes egyenlőtlenség), felelősség és kötelesség a közösségünk iránt (az etnosz, kiterjesztett nagycsalád), felelősség és kötelesség, amit az idealizmussal veszünk magunkra. Ettől a kötelességtől és a felelősségtől old el a Nyugat, amikor Floyd ürügyén szemet huny az állam- és jogellenes pusztítás felett.

Ezt a helyzetet azonban igazán súlyossá a nyugati politikai elit árulása teszi, akik pedig épp az állam, a jog, a rend legfőbb haszonélvezői. Azoké a polgármestereké, demokrata politikusoké és más szavazatmaximáló elvtelen politikai prostituáltaké, akik a fosztogató, zavargó, jog- és államellenes csürhe pártjára állnak azokkal szemben, akiknek a boltjait most kirabolják. Ahogy az amerikai polgármesterek vagy épp a hollywoodi sztárok sorra a fosztogató bűnözők mellett foglalnak állást, elárulják a jogkövető, adófizető amerikai családokat. Boris Johnson nem az erőszakos randalírozóktól határolódik el, hanem azoktól, akik ellenállnak nekik; Karácsony nem a Deák téri késelőket ítéli el, hanem azokat, akik megemlékeznek az áldozataikra. Hát miért legyek én akkor jogkövető, dolgozó adófizető, ha a jog és állam elárul engem azokkal szemben, akik nem dolgoznak, segélyekből élnek, most pedig fosztogatnak? Ez sajnos a demokrácia elvtelen logikája: sok szavazat, sok népszerűség, kevés igazság. A politikai elit árulása sajnos még figyelmeztetőbb a jog- és világrend válságára nézve, mint a szobrok szimbolikus ledöntése, hiszen olyan ez, mint amikor a kapitány elhagyja a süllyedő hajót. Vagy ami még rosszabb: a kalózok oldalára áll a saját legénységével szemben.

Pedig a fókusztévesztés, a védett jogi érdekek hibás súlyozása már rég kibillentette a jogot a társadalomban betöltött természetes szerepéből a Nyugaton végigsöprő erőszak vagy a politikai elit árulása nélkül is. Figyelemreméltó, ahogy az egyre zsugorodó nyugati állam és a jog nem véd meg többé az utcán vagy akár az iskolaudvaron, és nem képes megvédeni a gazdát vagy a boltost az élete munkáját dézsmáló tolvajtól sem. Azonban ha a gazda vagy a boltos a javai védelmében néhány ütést mér a tyúkmellű tolvajra, őt már példásan megbünteti a jog. Az írek, baszkok, székelyek mint etnoszok kisebbségi jogai, kollektív érdeke, netán az úzvölgyi temetőben örök álmukat álmodó magyar hősök sírjainak meggyalázása mint kollektív jogsérelem sem éri el a túlérzékeny Európa és a jog ingerküszöbét. Eközben az illegális bevándorló vagy a kollektívát bomlasztó beteg és aberrált, netán bűnöző egyének tapsot, messzemenő tiszteletet, szankciók által védett kritizálhatatlanságot, hisztérikus szimpátiatüntetést érdemelnek. Ez a védett jogi érdekek hibás súlyozása a politikai elit árulásával, az alig burkolt fehérellenes rasszizmussal és az államellenes erőszakhullámmal párosulva a jog és állam felszámolása felé, a jelenlegi nyugati felforgatás és a seattle-i erőszakos anarchia irányába mutat. Seattle központjában antiállamot szerveztek az antifák, az állam és a jog pedig kivonult, térdet hajtott, majd leszerelte a rendőrséget. A politikai elit, a jog és az állam elárulta az övéit, helyén egy egyenlőségelvű (egalitárius), mindenféle másságot, hitványságot ünneplő, abban tobzódó (individualista) és roppant toleráns, roppant túlérzékeny (vagyis mélyen morális) antiállamot hoztak létre.

Horváth: Lehetséges egyáltalán az antiállam? Meddig működhet a seattle-i antifa kommün?

Tóth: Ennek a seattle-i antiállamnak a deklarált célja a szabályok eltörlése, a jog, az állam, a rend felszámolása. Jól hangzik, már akinek persze, csakhogy ilyen egyszerűen fogalmilag nem lehetséges. Persze meg lehet dönteni egyes uralmakat, egyes hierarchiákat vagy egy bizonyos jogrendszert, azonban

Az uralmat, a hierarchiát és a jogot, ha megdöntik, nem valami boldog, csudálatos örök Woodstock követi, hanem egy újabb uralom, hierarchia és jog. Azoké, akik megdöntötték az előzőt, ez pedig sokszor nagyságrendekkel rosszabb, mint amit megdöntöttek. Lenin nem eltörölte a zsarnokságot, hanem a saját zsarnokságát építette fel a megdöntött cári uralom helyére. A seattle-i tanácsköztársaság nagy egalitárius utópiája másnapján egy Raz Simone nevű felfegyverzett fekete hadúr vette át a hatalmat a fekáliától bűzlő, nemi erőszakkal terhelt, önellátásra képtelen, élelemből kifogyott antiállamban. Nem választották, hanem átvette az uralmat. Pontosan úgy, ahogy egy tetszőleges budapesti lomtalanításkor a városra törő barbár állapotok pünkösdi királyságával sem valami boldog demokratikus utcafesztivál veszi kezdetét, hanem az erősebb kan uralja a kupacot, az utcát. A természetes állapotok nem demokratikusak és nem is egyenlőségelvűek. Seattle mini-tanácsköztársasága sem egy boldog emberijogos utópia, hanem fehérellenes rasszizmus és erőszakos államellenesség. Íme, ez utóbbiakkal a maguk meztelenségében állnak előttünk azok a vágyott végső állapotok, melyeket a hangzatos emberijogista meg egyenlőségelvű díszjelszavak eddig szemérmesen takartak előlünk.

Horváth: A kiégett, emberi ürüléktől bűzlő Seattle tehát nem egy átmeneti zavar egy csodálatos forradalomban, hanem maga a végtermék?

Tóth: A mocsokba fulladt seattle-i tanácsköztársaság végtermék, egy természetellenes fókusztévesztés végeredménye. Méghozzá egyáltalán nem távoli, idegen, helyhez kötött folyamatoké, hanem egy olyan globális, mindenhol, így nálunk is erőltetett sémáé, ahol a távolabbi fontosabb, mint a közelebbi, az idegen, mint a saját. Ez azoknak a torz látásmódja, akiknek Trianon századik évfordulójára vagy a Deák téri késelésre egy „mit számít ez” a válaszuk, míg egy 8 ezer kilométerre elhunyt bedrogozott bűnöző halálhírére az öklüket rázva vonulnak az utcára. Ők a gyökértelenek, ők azok, akik mindenhol otthon vannak és sehol. Globális a helyivel szemben, egyetemes emberiség a saját közösséggel szemben: ez nem primordiális lépték, hanem fókusztévesztés, ami a jog, a rend és a nyugati világ pusztulása felé mutat.

fordított hierarchiával és fegyveres hadúrral. A fókusztévesztetteket ugyanis ez várja az út végén, nem valami boldog őskommunizmus a rózsaszín szegélyű bárányfelhők alatt. Aki ugyanis letérdel, azt szolgává teszik. Aki lemond, attól el is vesznek. Aki bárány lesz, az talál magának egy farkast, aki megegye.