GFG: Hogy áll a kultúrharc? Előrébb tartunk vagy hátrébb?

Demeter: Van kultúrharc? Attól, mert az ellenzék annak nevezi az itthoni folyamatokat, még nem az. Én munkának látom. A kultúrharc fókusza nem itthon van, és nem is jelen idejű. Az a kérdés, hogy száz év múlva milyen nyelven és milyen kulturális kódrendszeren keresztül értik meg vagy nem értik a ma születő remekműveket. Szóval, amikor azt mondom, hogy nem élünk békeidőket, akkor nem az egybites publicisztikák engem gyalázó részeire gondolok, az olyan, mint a lövészárokban rád szálló légy: idegesítő, de nem az a legnagyobb bajod. Azt gondolom, hogy ebben az egyre nagyobb teret hódító identitáspolitikai őrületben nekünk most az a legfontosabb feladatunk, hogy megerősítsük a nemzeti kultúrát. Ha nem tudjuk őrültnek mondani azt, aki azt állítja magáról, hogy ő a természettudományi lexikon hetedik kötete, ehelyett helyeslünk neki, hogy legyél, jogod van hozzá, akkor tényleg itt a vég. És nem állunk ettől olyan messze.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

GFG: Expanzióban van a PIM, most már ügynöksége is van. Mi a cél, melyek lesznek az új csataterek, mire vállalkozik az ügynökség?

Demeter: Az irodalmi infrastruktúrát rakjuk össze. A szerzőcentrikus és az értelmiségi elit önlegitim gyakorlatán nyugvó kultúrpolitika helyett inkább olvasóközpontú és demokratikusabb rendszert próbálunk kialakítani, amelyben nem attól lesz valaki jó író, mert a véleményalkotás monopóliumát kisajátító szűk kör ráüti a pecsétet. Hanem attól, mert vannak olvasói, akik várják az új műveit. Egy rakás projektet indítunk útjára. A fordítástámogatási pályázatunk már él, a külföldi kiadók magyar művek megjelentetésére ötször nagyobb keretre pályázhatnak, mint eddig. Startra kész a kortárs világirodalmat magyarul tolmácsoló műhely is. Az Ifjúsági és Gyermekirodalmi Centrumunk is beindult, egyre nagyobb érdeklődés mellett szervezik a műhelymunkákat. Gőzerővel dolgozunk a Kárpát-medencei ügynökségen, egy strukturált rendszerben bárki – intézmények, irodalmi körök, falunapok szervezői, iskolák stb. – „megrendelheti” azt a magyar szerzőt, akire kíváncsi, mi kiközvetítjük az igényt, kifizetjük az útiköltséget és a felléptidíjat, cserébe csak egy irodalmi naplót kérünk. Reményeink szerint így pár év alatt összeáll a magyar nyelvterület irodalmi térképe. Irodalmi karavánokat fogunk indítani szerte a Kárpát-medencében. Még sorolhatnám. Van munka bőven.

GFG: Mit jelent ma a magyar nyelvű kultúra védelme, nem anakronisztikus ez a gondolat?

Demeter: A minap tartottuk a PIM-ben Csoóri Sándor 90. születésnapi ünnepségét. Előtte sok Csoórit olvastam, engedd meg, hogy a köszöntőbeszédemből idézzek: „...bujkál bennem egy nyomasztó érzés, mint valamifajta lázkezdemény, tudják, az a fajta, amit műszer még nem tud kimutatni, csak érezzük, hogy közeleg a baj. Azt érzem, hogy elkéstünk. És még azt sem tudom megmondani, hogy honnan késtünk el. Ehhez ott kellene lennünk, ahol Csoóri Sándor és más nagyjaink kijelölték a helyünket. De az a nyomasztó, hogy nem tudjuk, ott vagyunk-e, vagy máshol. Csak szurkáljuk azt a ködöt, amiről Csoóri beszél, ami rátelepedik az agyunkra, »ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket«. És mondhat bárki bármit, ebben a ködben nem segít bennünket sem az ész, sem a tudás. Ezt is Csoóritól tanultuk, hogy a vallás és a költészet visszaszorulásával nem az észszerűség növekedett a világban, hanem a zavarodottság”. Ha ma Nyugatra mész, akkor a nagyvárosokban azt érzed, amit az elszakított nemzetrészek éreznek a történelmi magyar városaikban: hogy nem vagyunk már otthon bennük. Erre nem tudok jobb választ, mint az anyanyelvi kultúra védelme és erősítése. Minket a legvadabb Ceausescu-diktatúrában is megtartott. És ha már Csoóri, muszáj még egy hiányérzetemet megosztanom, ezt is elmondtam az ünneplő közönségnek: „...kell nekünk Csoóri Sándor. Nekem nagyon hiányzik. Lassan nem marad olyan nagy öreg, akinek a lábához letelepedhetnénk és meghallgathatnánk ködoszlató gondolatait”.

GFG: Megy a cirkusz a Térey-ösztöndíj körül, már megint mi a baj? Kinek és mi?

Demeter: Ha jól értem a cirkusz mögöttesét, akkor egészen egyszerűen az a baj, hogy az az oldal, aki megszokta, hogy az elmúlt évtizedekben egyoldalúan megmondhatta, mi a teljesítmény, ki a jó szerző és ki nem az, hirtelen egy nagyobb focipályán találta magát, ahol más is labdába rúghatott, a bírót sem ők adták, ráadásul a szabályokat sem ők állapították meg. Vagyis a véleménydiktátorokat rászorítottuk a demokratikus döntéshozatalra, és ez nagyon nem tetszik nekik. Másfelől van ez a szakmaiság álcája, ugye. Azt mondtam, oké, gyerekek, akkor szakmázzunk, nézzük meg, milyen, ha tényleg a szakma teljes spektruma kerül döntési helyzetbe, és nem csak a kiváltságosok fújhatják a passzátszelet. Ráadásul még azt is megengedtem magamnak, hogy egyszemélyi felelősséget vállalva kikerekítettem a szakmai döntést anélkül, hogy engedélyt kértem volna erre tőlük. Skandalum! Tanulságos folyamat volt. Elképesztő, mennyire le tudtak aljasodni egyesek. Én ezt ugyan sejtettem, de muszáj volt kihozni a napfényre, hogy mindenki láthassa, mi rejlik az úgynevezett szakmaiság és a mindenkinél mindent jobban tudó független értelmiség álcája mögött.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

GFG: A jobboldalon is rendre kritikák fogalmazódnak meg, ha egy PIM-vezető díjazza a másik oldal íróit, költőit, van igazsága a kritikának?

Demeter: Akik a jobboldalról ilyesmiket vetnek a szememre, azok tulajdonképpen ugyanazt akarják csinálni, mint az általuk joggal kárhoztatott ellenoldal. De kérdem én: ha ugyanazt csináljuk, mint ők, akkor mitől lennénk mi jobbak? Ez egy. Kettő: az egyoldalú, egylábú kultúra gyenge. Kibillenthető. Egy nemzeti kultúra attól lesz erős, ha sokszínű, sok lábon áll. Ki lehet nyírni a másként gondolkodókat, éltünk már ilyen rendszert is, kommunizmusnak nevezték. És ezt én legalábbis még egyszer nem szeretném átélni. Három: az olvasó nem az ideológiákra, vagy aktuálpolitikai szájkaratéra vevő. Ha kezedbe veszel egy irodalmi művet, akkor túl akarsz lépni a mai kocsmán. Egyébként az ideológiai töltetű irodalmat is próbáltuk már, agitpropnak hívták. Annyira azért nem jó. Az olvasó, vagy legalábbis én mint olvasó az izgalmas, érdekes és engem megérintő irodalomra vagyok kíváncsi. Nem olyan bonyolult az alapképlet, de beszűkült tudatállapotban nehéz ezt fölmérni. Mondok egy példát: álltunk a főigazgatói irodámban, az ablakból a PIM udvarán zajló Margó Fesztivál sok száz fős közönségét néztük egy magát nemzetinek tartó íróbarátommal, aki megkérdezte tőlem: Szilárd, hogy engedhetsz be ide ennyi libit? Mire én azt válaszoltam neki: De hülye vagy, barátom, ezek nem libik, hanem azok, akiket még egyáltalán érdekel az irodalom, vagyis az olvasóid. Ha jó irodalmat művelsz, ők fogják elolvasni, és leszarják, hogy egyébként kire szavazol. Én például felnőtt fejjel tudtam meg – „hála” a csúcsértelmiségi munkáimnak –, hogy a kedvenc világirodalmi szerzőim egy része, akikre rengeteg napot és éjszakát áldoztam megboldogult ifjúkoromban, mert egyszerűen jó volt olvasni a műveiket, balos volt. De ez a tudás az olvasmányélményeimet már nem tudta felülírni.

GFG: Vannak-e jó tollú jobboldali írók? Hol késik a nagy mű? Mikor lesz egy jó kis jobboldali családregény, amire mindenki felkapja a fejét?

Demeter: Vannak jó tollú írók, akik nemzetben gondolkodnak, szeretik a szülőföldjüket, az anyanyelvük az éltető közegük, és tartalommal bír a haza fogalma számukra. Ha őket nevezzük jobboldali íróknak, akkor sok ilyet ismerek. A nagy műnek rendelt ideje vagyon, nincs mihez mérni, tehát nem késhet, ha megszületik, onnantól él és hat. Nem tudom, mikor lesz jobboldali családregény, szerintem már van, csak még nem verte ki a pályáját. Mert a jó irodalom az olyan, előbb-utóbb megtalálja a közönségét. A Sorstalanságról jó sokáig egy szűk körön kívül a kutya sem tudott. Mégis Nobel-díjat ért. Értem én a türelmetlenségedet, én is szeretnék remekműveket olvasni, de azt se parancsra, se pénzért nem írt még senki. Kiforrja magát, akárki is legyen kormányon. Itt tévednek a balliberálisok, és itt tévednek az engem ekéző jobberek is. Azt hiszik, hogy az alkotóművészet és a napi politika összefügg. Még a jólléttel, vagy a pénzzel kiváltható idővel sem függ szorosan össze: egy rakás remekíró segédkönyvtáros, kétkezi munkás, vagy éppen könyvelő volt, oszt mégis megformálták, ami kiszakadt belőlük. Valamelyest anyagi biztonságban könnyebb az alkotásra koncentrálni, ez igaz, ezért is hoztuk létre a Térey-ösztöndíjat – de ez csak lehetőségfeltétel, a pénztől még senki nem lett tehetségesebb.

GFG: Elindult egy projekt, a Hajónapló. Itt is rögtön cirkusz volt. Mi a cél? Van-e ennyi biztosíték, mint amennyit kivágsz?

Demeter: A Hajónapló kísérleti fázisban van, egyelőre a terheléses stresszpróbán vagyunk túl, és a platformnak csak egy kis szeletét raktuk össze. A biztosítékot a keménymagosok vágták ki, de nekik szokásuk. Én legfeljebb azzal, hogy megrendelőként nem voltam hajlandó a szerkesztőségi autonómiát felülírni. Ha jár az Indexnek, akkor jár a Hajónaplónak is. Ez tényleg botrányos. Ezzel is úgy vagyok: a felnőtt emberek vállalják a felelősséget a saját szavaikért, ennek tudatában mondhatnak bármit. Ezt nevezik szabadságnak. Ezt akartuk, ezért küzdünk harminc esztendeje.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

GFG: Hogy érzi magát ma Demeter Szilárd, állja-e az ütéseket?

Demeter: Éltem én ennél durvább időket is, akkor se ijedtem be. Továbbra is tartom magam a főnöki utasításhoz: nem elég bírni a támadásokat, élvezni is kell azokat. Sajnos, a támadások minősége sokat romlott az utóbbi időkben, az engem gyalázó megaszondások legtöbbjét már el sem tudom olvasni, annyira laposak és unalmasak. Egyszerűen sajnálom rájuk az időt. És nem látom, hogy mitől javulna az „ellenemoldal”, mégsem gyalogolhatok bele minden tehetséges íróba csak azért, hogy minőségileg jobb szövegeket olvashassak. Tamási Áron íróasztala mögött ülve ezért néha visszavágyom elmúlt korokba, amikor egy író nem csak írt, hanem élt is. Ezért ha tehetem, kivonulok a családdal egy elöregedő zsákfalu zsákutcája végében található falusi házunkba, dagasztom a sarat a fiammal, és nézem, hogy tud örülni például egy csigának vagy egy virágnak. Ettől értelmet kap az egész. Ha ő ugyanabban az anyanyelvi kultúrában fog felnőni, ami az én helyemet is kijelöli a Nap alatt, akkor megérte.