Forisek: Bud Spencer – az ember, aki karakteres hangú pofonokkal, morcos jószívűségével vagy épp hagymás babbal és/vagy sör-virslivel szórakoztatott minket. Arra vállalkoztál, hogy portréfilmet készítesz az olasz színészről „Piedone nyomában” címmel. Honnan jött az elhatározás? Mi motivált téged a film elkészítésében?

Király Levente: Gyakorlatilag én az ő filmjein nőttem föl. Ott volt a hálószobámban, ott volt a nappalimban a televízió képernyőjén keresztül, és mivel én már 17 éve a közmédia munkatársa vagyok, azt gondoltam, kutya kötelességem visszaadni valamit azért a sok-sok mosolyért és boldogságért, amit gyermekkorunkban tőle kaptunk.

Igazság szerint egész egyszerűen csak találkozni szerettem volna vele, illetve egy közös fotót készíteni. Bud Spencerhez egy komplett stábbal mentem ki 2014. november 5-én, pár nappal a 84. születésnapja után. Emlékszem, délután fél háromra mentem és megkérdeztem: meddig lehet maradni? Azt mondta, éjfélig. Semmilyen megkötés nem volt,

Az interjú előtt kávéval kínált, és olyan házi süteménnyel, amit a felesége sütött. Bud Spencer bemutatta a lakását, körbevezetett a nappalijában, hálószobájában, leült zongorázni. Merthogy zongorán, orgonán, trombitán és gitáron is játszott. Meghallgattuk azokat a számokat, amelyeket három nyelven ő maga szerzett – egyébként ezek Futtetenne („Legyints rá”) címen egy albumban meg is jelentek.

Forisek: Tehát megadatott neked a szerencse, hogy élőben találkozhass Bud Spencerrel – ezért irigykedem is picit. De úgy tudom, nemcsak vele találkoztál közvetlenül, hanem azért a film készítése során rokonokkal, ismerősökkel, Terence Hill-lel is beszélgettél. Esetleg tudsz valamit mondani arról, hogy volt-e valami újdonság, amit ekkor tudtál meg Bud Spencerről, ami esetleg kiemelkedő volt? Amin határozottan meglepődtél?

Király: Ahogy te is mondtad, sportolókkal, egykori színésztársakkal találkoztam, akik valaha együtt játszottak vagy forgattak vele a Különben dühbe jövünk, És megint dühbe jövünk, Kincs, ami nincs, Az ördög jobb és bal keze című Piedone-filmekben és még sorolhatnám. Nagyon érdekes történeteket hallottam, például a sportolói koráról: nemcsak hétszeres olasz úszóbajnok és vízilabdázó, de bokszoló is volt, 30 KO-győzelemmel. Venezuelában autóversenyző volt, emellett rögbijátékos és birkózó.

Nagyon sok sportot kipróbált, és van egy érdekes történet, amely az 1952-es helsinki, illetve 1956-os melbourne-i olimpiai játékokról származik: amikor külföldre mentek, nem is igazán a meccsek maradtak emlékezetesek, hanem az, hogy Bud Spencer mindig gitározott a városok főterein, ahová özönlöttek őt hallgatni az emberek. Egy-egy világesemény előtt éjszaka az ablakon kimásztak és hajnalig mulattak úgy, hogy senki nem tudott ezekről a történetekről. Másnap Bud Spencer dobálta a gólokat.

Érdekes volt, amit a családtagok meséltek: az asztalnál nem lehetett elővenni a mobiltelefont senkinek. Ez egy kötelező szabály volt. Ha valaki ezt mégis megtette a családból, annak Bud Spencer mindent elfogyasztott a tányérjából. Ez volt a büntetés. Mindig viccesen nevelte a gyerekeit. Volt egy Topo Gigio (ez egy olasz mesefigura) a kertjükben, és ha a gyerekek jók voltak, éjszaka, lefekvés előtt mindig cukorkákat és csokoládékat találtak a Topo Gigio alatt. Ha viszont rosszak voltak, akkor nem volt alatta semmilyen meglepetés.

A testvérétől, Vera Pedersolitól tudom, hogy Bud Spencer már gyerekkorában imádott enni, de annyira, hogy a hűtő mindig üres volt miatta, mivel mindent felfalt. Amikor vendégek jöttek és a család sütött-főzött, Bud Spencer azt is mindig elfogyasztotta. Épp ezért szüleinek föl kellett rakni a szekrény tetejére az ennivalókat, mert az volt a szoba legmagasabb pontja, amit Bud Spencer már nem ért el. Imádott enni, ez a szenvedélye gyakorlatilag végigkísérte az egész életét.

Márpedig nem lehet úgy elkészíteni egy filmet, hogy maga a főszereplő ne szólaljon meg. Ezért nekem törekednem kellett arra, hogy bemutassam azt a sokoldalúságot, ami nem merül ki az előbb felsorolt tevékenységben, hanem bemutatja azt is, hogy hat nyelven beszélt, három egyetemre járt, 16 évesen már Olaszország legfiatalabb egyetemi hallgatója lett – merthogy az általános iskolában és a középiskolában is egy-egy osztályt ugrott.

A jogi egyetem után beiratkozott vegyészmérnöki szakra, amit aztán pszichológia szak követett, igaz akkor már nyugdíjas volt. Bud Spencernek olyan jól ment a pszichológia szak, hogy az egyetemen fölkérték, hogy tartson előadásokat egy speciálkollégium keretében. Osztályzatot ugyan nem adhatott, de előadást tarthatott.

Bud Spencer feltaláló is volt. Óceánjáró hajót tervezett, ez nekem az újdonság erejével hatott. Ott voltam Morlupóban, a család hétvégi nyaralójában, ahol ennek a makettje ki is van rakva. Azért csak a makettje, mert a család már eladta ezt a Szent András névre keresztelt hajót, amellyel a család ki is ment annak idején a tengerre.

Olyan elektromos fogkefét is feltalált, amin ha az ember megnyomott egy gombot, kijött belőle a fogkrém. Ezeket repülőgépeken használták is. De olyan sétapálca megtervezése is a nevéhez fűződik, ami egy gombnyomásra székké változott. Ezek 60 évvel ezelőtt nagyon nagy találmányoknak számítottak.

Forisek: Tehát egy polihisztorral van dolgunk.

Király:

Dalokat szerzett, gyerekruhaüzeme volt – annyira szerette a gyerekeket, hogy gyerekruhákat tervezett, több vállalkozása is volt. Bud Spencer rengeteg szakmát kitanult.

A filmnek a szórakoztatás és informálás mellett komoly üzenetei is vannak. Például az, hogy ne vegyük szívünkre azokat az apró dolgokat, amelyek sokszor megmérgezik a hétköznapjainkat. Ezeket el kell engednünk, ahogyan Bud Spencer is tette. Erről a filozófiájáról énekel a Futtetenne című zenei albumában is.

Bud Spencer nagyon mélyen istenhívő ember volt, és erről kendőzetlenül beszél a filmben is. Ahogy ő mondta, mindent, amit az életben elért, egyedül Istennek köszönheti.

Bud Spencer egész életében jótékonykodott. Nemcsak karácsony előtt, ahogy sokunk szokott. Az UNICEF követeként egész életében kampányolt a vakokért és gyengénlátókért. 1980-ban az irpiniai földrengés idején saját helikopteréről dobálta le a földrengés sújtotta területek áldozatainak a segélycsomagokat, sőt a kábítószer-használat ellen is felemelte a hangját.

Nem mellékes, hogy mennyire szeretett bennünket, magyarokat. Amellett, hogy ez nekünk szívmelengető érzés, egy picit országimázs-építés szempontjából sem mellékes, főleg akkor, amikor Európa-szerte támadnak bennünket.

Forisek: Lényegében ez egy kölcsönös baráti viszony volt?

Király: Abszolút. Bud Spencer elmondása szerint 10-15 alkalommal járt a Margitszigeten, vízipólós korában. Kárpáti Györgyöt a földkerekség legnagyobb pólósának tartotta. Mindemellett tudta, hogy Magyarországon van a legnagyobb rajongótábora Németország után.

Forisek: Magyarországon generációkon átívelő népszerűségnek örvendenek a filmjei. Nem is találkoztam még olyannal, aki egyenesen azt mondta volna, hogy nem szereti ezeket a filmeket. Szerinted mivel magyarázható a filmjeinek töretlen népszerűsége?

Király: Egyrészt annak, hogy annak idején, a véletlennek köszönhetően – már ha vannak egyáltalán véletlenek – Bud Spencerre egész egyszerűen rátaláltak. Azért mondom a véletlent, mert ő soha nem akart színész lenni. Nem is tartotta magát színésznek, sokkal inkább egy karakternek, aki önmagát adta a vásznon. Ráadásul megtalálták Terrence Hillt, megint csak véletlenül, ugyanis egy bizonyos Peter Martell nevű színésszel kellett volna, hogy Bud Spencer együtt játsszon az első filmjében, de ő eltörte a lábát. Hirtelen kellett keríteni valakit a helyére, így jött Terence Hill.

A többit már ismerjük. A két színész olyan jól teljesített, hogy már életükben legendává váltak. A siker kulcsa tehát a két karakter maga. Másrészt azokban az időkben az olasz filmrendezők nagyon jó filmeket tudtak rendezni nagyon kevés pénzből. Nem törtek össze helikoptereket, márkás autókat, mint a mai filmekben, hanem nagyon jó történeteket írtak helyettük.

És ami nagyon fontos: Bud Spencer és Terence Hill mindig az igazság oldalán lépett föl. Bud Spencer volt az igazság ökle, aki mindig a gyengéket védelmezte, a jóért állt ki, ahogy az életben, úgy a filmjeiben is. Soha nem alakított rossz karaktert. Terence Hill pedig inkább a vicces figura volt a filmvásznon. Nagyon jól összeillettek.

Az emberek pedig azonosultak velük, a gyerekek várták a verekedéseket. Nem azért, mert folyt a vér, hanem mert elkarikírozott pofonokat láttak. Már fiatalon kialakult bennük az igazságérzet, hogy jöjjön már Bud Spencer és tegye helyre a rossz embereket. Nem voltak ezekben a filmekben káromkodások és csúnya beszédek. A poénok 40-50 év elteltével is időtállóak, szemben a mai filmekkel, amelyeket egyszer-kétszer lehet csak megnézni.

Ne felejtsük el, a ’70-es, ’80-as években a filmek egy bizonyos szűrőn keresztül érkeztek Magyarországra, mert cenzúrázták azokat. Kivéve a Bud Spencer-filmeket, mert azoknak nem voltak politikai tartalmuk. Így ezek a filmek szabadon jöhettek be hozzánk és megmutatták, milyen a világ a másik féltekén – Dél-Amerikában, Miamiban, Kolumbiában, Olaszországban vagy éppen Spanyolországban.

Bár politikát nem tartalmaztak ezek a filmek, fontos üzeneteket azonban annál inkább: például a jótékonykodás (És megint dühbe jövünk című alkotásban az árvaháznak való gyűjtés), az állatok mellett való kiállás (Én a vízilovakkal vagyok), kábítószer-használat elleni küzdelem (Piedone-filmek) s a többi. Sorolni lehet, milyen magvas mondanivalóik voltak ezeknek a filmeknek, még akkor is, ha a gyerekekben nem is tudatosult, csak jóval később.

Nagyon összetett dolognak köszönhető, hogy ez a két ember három évtizeden keresztül tudta megállítani az amerikai filmek áradatát. Egész egyszerűen verhetetlenek voltak, a szó mindkét értelmében. Azelőtt sem, de azóta sem sikerült megállítani az amerikai filmek népszerűségét egyik országnak sem. Se Németországnak, se Franciaországnak, se Olaszországnak, se Magyarországnak, se senkinek. Ennek a két embernek viszont sikerült.

Jókor, jó időben csináltak nagyon jó filmeket. És ami nagyon fontos: Bud Spencer nemcsak színész volt, de teljhatalommal rendelkezett még a rendező fölött is. A Kincs, ami nincs című filmben a rendező például egy igazi kardos jelenetet szeretett volna. Bud Spencer azonban azt mondta: nem, valódi karddal nem kardozunk! Helyette nádból készült kardot javasolt, végül úgy is vették fel a jelenetet.

Forisek: Tehát egy példakép.

Király: Én inkább úgy fogalmaznék, hogy van egy karakter, aki közel nőtt a szívünkhöz, és akinek az élete mögött mély erkölcsi tartalmak vannak. Ez az igazán lényeges. Mai világunkban kiveszőben van a szolidaritás és egyéb fontos értékek. A fiatal generáció amellett, hogy jól szórakozik Bud Spencer filmjein, tanulságokat is levonhat belőlük. Nem igaz az, amikor arra hivatkozunk a mai világban, hogy „nincs idő erre vagy arra.” Itt van egy ember, aki hat nyelven beszél, három egyetemre járt, feltaláló volt, igazi polihisztor. 120 filmjének többsége kasszasiker lett. Megmutatja, mennyire tartalmasan és értékesen is lehet élni az életet, nemcsak számítógép, vagy televíziókészülék előtt ülve, telefont nyomkodva.

Ha ezek az üzenetek átjönnek az embereknek, akkor már megérte csinálni egy filmet. Az elsődleges cél az volt, hogy visszaadjak valamit Bud Spencernek, akitől megszámlálhatatlanul sok örömet kaptunk az életben. Élete ugyanakkor filmvászonra való, hiszen nagyon sok mindent elért. Próbáltam úgy elkészíteni a filmet, hogy az minél érdekesebb legyen. Olasz és német televízióktól, az Olasz Nemzeti Filmarchívumból vásároltam tekercseket, de családi felvételek és a klasszikus filmjeiből bevágott  részletek is színesítik a portréfilmet a saját forgatásaink mellett. Elutaztunk azokra a helyszínekre, ahol Bud Spencer az életét töltötte. Elmentünk abba az étterembe Nápolyban, amelyik a kedvence volt. Egyedül Bud Spencernek volt engedélyezve az, hogy hátramenjen a konyhába és főzzön. Nemcsak enni, de főzni is imádott. Bemutatjuk a filmben azt a serpenyőt és azt a fakanalat, amellyel Bud Spencer annak idején főzött. Elmentünk a kedvenc római kávézójába is forgatni.

A film nagy hangsúlyt fektet a vele kapcsolatos történetekre is. Amikor Afrikában forgatták a Piedone Afrikában című filmet, éhező gyerekekkel találkozott. Ezt látva bement a boltba és élelmiszereket vásárolt nekik. Imádott adni. Az egyik színész mondta, hogy Bud Spencernek egész egyszerűen aranyból volt a szíve. Egy jóságos óriás volt, akiről mindenki csak jókat mondott. Bepillantást nyerhetünk abba az életbe, amit Bud Spencer a filmforgatások után, vagy mellett csinált. Ezt próbálja bemutatni a Piedone nyomában című film. Informál, de mellette szórakoztatni is igyekszik.