HJGY: Úgy hallottam kalandosan indult a filmes karriered. Mit jelent kívülről érkezni a filmszakmába?

Balogh Gyuri: Mikor ’94-ben másodjára sem vettek föl operatőri szakra, felültem a repülőre, elmentem Los Angelesbe. Azzal a szándékkal mentem Amerikába, hogy lássuk, milyen a filmezés nagyban. Annyi értelme volt ennek a 3 és fél évnek, hogy a legvégén kikötöttem a Mátrix forgatásán. Hatalmas élmény volt, valamint elképesztően tanulságos. Akkor még ki gondolta volna, hogy ebből ekkora sikerfilm lesz?

HJGY: És pontosan mit csináltál? Hogy kerültél a forgatásra?

Balogh Gyuri: Hát (nevet) ez érdekes és kalandos volt, ugyanis munkavállalói vízumom természetesen nem volt. Bill Pope volt az operatőre mind a három Mátrix-filmnek. Azt mondta, csak akkor vállalja el a Mátrix forgatását – Sydney-ben forgatták az összes részt –, ha a gyermeke mellé jön a bébiszitter is. A kislány akkor 7-8 éves volt és hiperaktív. Születése óta ugyanaz a bébiszitter vigyázott rá, aki azt mondta, hogy csak akkor vállalja el, ha a pasija hajlandó elmenni vele Sydney-be. Ez pedig én voltam. Én ezen mosolyogtam, hogy Bill Pope csak akkor vállalja el, hogy Keanu Reevesszel forgasson, ha én áment mondok arra, hogy megyek a barátnőmmel Sydney-be (nevet). Ezért mentem ki Los Angelesbe, hogy bekerüljek egy ilyen forgatásra. Életem egyik legizgalmasabb része volt az, amit Sydney-ben átélhettem a forgatáson. Akkor úgy lehetett találkozni a rendezőkkel, a Wachowski nővérekkel, hogy még fivérek voltak (nevet). Szóval a Warner Bros. volt olyan kedves és állta a kintlétünket. Utána hazajöttem és kezdődött az itthoni karrier. 10 év telt el, mire szembesültem azzal, hogy simán nemet mondtam Hollywoodra. Maradhattam volna, de emberileg nem jött be az amerikai mentalitás. Nem elég őszinte. Az első Orbán-kormány alatt kezdődött a filmes pályafutásom. „Magyarság az ezredfordulón” címmel kiírtak egy pályázatot. Így készült el az első forgatókönyvem. Ez egy különleges időszak volt, rés a pajzson. Egy jó forgatókönyvvel kívülről is be lehetett kerülni. Elkészülhetett az első filmem, a "Pizzás". A két várost, Budapestet és Los Angelest összekevertük, és alkottunk egy képzeletbeli fantáziavárost. Itt bementél az Alagútba és LA belvárosában jöttél ki. A Váci utca végén volt az óceán. Sokat forgattunk Budapesten és valamennyit Los Angelesben is. Ez a maga korában egy haladó film volt, a saját közegében bírták, értékelték, a nézőszám is rendben volt. Erős kezdés, tele elsőfilmes hibákkal (nevet). Ez lett volna a filmtörténelem első olyan filmje, ahol a rendezői változat sokkal rövidebb, mint ahogy a mozikba bekerült (nevet).

HJGY: Hogy jutottál a Golden Globe-ig?

Balogh Gyuri: A film producere nagyon agilis volt, aki egyben az operatőre is lett a mozinak. Vele Los Angelesben ismerkedtem meg, és az első munkákat együtt csináltuk. Ennek lett a kicsúcsosodása az első filmem, a Pizzás. Neki jó kapcsolatai voltak Los Angelesben. Talált egy producer hölgyet, akit annyira érdekelt a film, hogy elindította Golden Globe Awardson. A sztori azért vicces, mert közben rengeteg volt az átvágás. Én például úgy értesültem arról, hogy a Golden Globe-on vetítik a filmemet, hogy felhívott az egyik barátom Los Angelesből, hogy szerezzek már neki jegyet a vetítésre. Erre visszakérdeztem, hogy mégis milyen filmre? Õ meg mondta, hogy „a tiedre Gyuri”. A barátom kint dolgozott a konzulátuson, onnan tudta, hogy vetíteni fogják a filmet. Miután rácsodálkoztam, hogy a Globe-on levetítik a filmem, egyből felhívtam az amerikai producert, hogy mégis hogyan gondolták, hogy engem nem hívnak meg az eseményre. Sajnos sok volt a hátbaszúrás, de nem tudtak megállítani. Már aznap este megvolt a repülőjegy, saját pénzből. A Los Angeles-i bemutatón ott volt az akkori magyar konzul is, a hazai politikai élet örök kaméleonja, Kerék-Bárczy Szabolcs. Akkor éppen nemzeti színekben tündökölt. Méterekkel az ember feje felett nézett el. Valószínűleg ez a fönt hordott orr velejárója volt. De hogy valami jót is mondjak, a közönség soraiban ült Leonardo DiCaprio édesanyja is, láthatóan tetszett neki a film. Szóval ott voltunk a Globe-on. Aztán indult a következő film, a Tüskevár. Az meg egy teljesen másik tanulság volt. Egy kemény tanulság. Elkezdődött a népi kirekesztősdi. Utólag éreztem, hogy vannak tabuk, amelyhez nem szabad nyúli. A filmet még a Gyurcsány-érában kezdtük el forgatni, önerőből. Végül csak 2012-ben tudtuk bemutatni.

HJGY: Beszélgetéssorozatunk Kultúrjobb címen fut, és ezt a kérdést mindenkinek feltesszük: mi a kultúra, és ezen belül létezik-e jobboldali kultúra? Neked van egy olyan mottód, hogy nem kell az entellektüel okoskodás. Ebben a keretben te hogyan írnád körül ezt a kérdést?

Balogh Gyuri: Nekem a kultúra vigasztalást és szórakoztatást jelent. Nem szeretek agyalni, nem szeretek okoskodni, bár én is azon nőttem fel, hogy milyen jó művészfilmeket megfejteni. De az úton azt láttam, hogy szórakoztatni fontosabb. Szóval részemről a kultúra az egy olyan dolog, ami először is fölötte áll a jobbnak és a balnak. A filmezésben olyan témát kell keresni, hogy széles közönséghez szóljon, a jobb és bal fölött legyen, tehát legyen ökumenikus. Szerintem nem csinálhatja azt az ember, hogy már a kiindulástól kezdve politikai alapon megfelezi a közönségét. Itthon én abból például hátrányt szenvedek, hogy ilyenben merek gondolkozni, hogy közönségfilmeket kell csinálni. Itthon a szakmában az ugyanis ciki. Kifejezetten cikinek számít, ha közönségfilmben gondolkozol. Hiszen nézzük meg, kik csináltak igazán nagy közönségfilmeket? Rudolf Péter színművész; Koltai Róbert színművész és Herendi Gábor, aki eredetileg fogorvos végzettségű. Ezzel szemben a magyar filmrendező „szakma” nem csinál közönségfilmeket. Pedig a nézőknek inkább közönségfilmekre lenne igényük. Olyan, hogy tipikusan nemzeti érzelmű film meg pont emiatt a filmrendező „szakma” miatt nem készülhetett ezidáig. Nagyon nem szeretem ezt az intellektuális gőgöt. A nagyközönség egyáltalán nem buta. De beszéljünk az ún. kultúrharcról. Értem, hogy kell, hogy fontos. Az életemnek ez a szakasza a Tüskevár óta arról szólt, hogy ennek a „kultúrharcnak” vagyok az egyik szenvedője. De a harc nálam kultúrversennyé finomodott. Én nem harcolni akarok, én dolgozni szeretnék, aztán majd a mozipénztáraknál a nézők eldöntik, hogy ki nyert.

HJGY: A Pesti Srácokon Huth Gergelyék több publicisztikában is rávilágítottak már, hogy emiatt a filmrendező elit miatt – amit te is említettél – nem lehet jó magyar nemzeti érzelmű, történelmi filmet csinálni. Hiszen a szakma alapvetően liberális. A Filmalapot én mondjuk mindenképpen megvédeném, mert szerintem új aranykorát éli a magyar filmgyártás, a filmrendező szakma viszont továbbra is vonakodik a nemzeti érzelmű filmektől. Ezt te hogy látod?

Balogh Gyuri: Mindenképpen van egy nagyon erős szűrés, ezt az ember érzi a saját bőrén is. A bili azért borult ki, mert a „szakma” sokáig kényesen vigyázott arra, hogy olyan tematikából ne legyen film, ami a nemzeti érzést erősítené. De történelmi, nemzeti érzületű közönségfilmekre most minden korábbinál nagyobb lenne az igény. A történelmi film ennek a szemléletvilágnak a zászlóshajója, de olyan filmek is kellenek, melyek mai témákat dolgoznak fel, hiszen 20-30 év múlva ezekből lesznek a történelmi filmek. Szóval nagy szükség volna arra, hogy más szemlélet is teret kapjon a magyar filmiparban. Jó lenne, ha végre mi, magyarok mesélhetnénk el mondjuk Attila, a hun történetét. Nekem Attila az az ember, aki pontot tesz az ókor végére. Utána 20 évvel a hanyatló és dekadens Nyugatrómai Birodalom véget ér. És micsoda igény lenne egy ilyen történet megfilmesítésére, hiszen nézzük meg a Savaria fesztivált, a sok hagyományőrző, római kort megidéző rendezvényt országszerte, aztán ott a nomád hagyományt megidéző Kurultáj, vagy a Nomád Világjátékok, arról nem is beszélve, hogy lovasíjászatban világbajnokok vagyunk. Minden körülmény adott lenne. És még sorolhatnám a rengeteg témát, amelyek helyett ma művészien kivitelezett mély depressziókat kapunk a vásznon. Felmerül még a kérdés a téma kapcsán, hogy vannak-e egyáltalán jobboldali vagy nemzeti érzelmű rendezők? Én azt látom, hogy a balliberális oldalon jó a falkaszellem, összetartanak. A jobboldalon össze kell terelni a ménest, hogy egy irányba húzzuk a kocsit. És ha tényleg hosszú távon gondolkozunk, kell a filmképzés is.

HJGY: Úgy hallom, hogy nem szeretsz már művészfilmeket nézni…

Balogh Gyuri: Ejj, de kár ezt bevallanom (nevet). Nehéz, nagyon nehéz…

HJGY: Emiatt a gőg miatt, amiről beszéltél?

Balogh Gyuri: Hát, elment a művészfilm egy olyan irányba, hogy egymás után készültek azok a filmek, amik bemutatták, hogy éppen mi a trendi aberráció. Nekem ez már nem jön be. Értem én, hogy a művészfilm el akart menni abba az irányba, hogy a saját eszközeivel sokkoljon, de ezzel kilépett a humánum világából.

HJGY: Paradigmaváltásra lenne szükség?

Balogh Gyuri: Jó lenne, ha vissza mernénk térni kicsit az emberhez és az alapértékekhez, ahelyett, hogy a liberális világ agymenéseit propagáljuk. A kortárs művészfilmeket rendezők már csak fesztiváltrendeknek akarnak megfelelni, nem az embereknek. Mindezek ellenére a magyar művészfilmnek meg kell maradnia, csak végre készüljenek már olyan művek is, amit néznek. Mert a szívem szakad meg, amikor egy 300-500 milliós filmre csak ezren kíváncsiak. És közben az alkotó még büszke is rá, hogy „őt nem értik itthon”. Mostanában a Bëlga Nemzeti hip-hop című számát dúdolgatom magamban, kicsit átírva: "Mit kíván a magyar nemzet? Magyar nemzeti filmet cseszd meg!”