A hun harcos közel kétezer éves temetkezési leletegyüttesét már 1993-ban feltárták a régészek a szibériai Kam-Titugem településen, azonban csak most lehetett kiállítani a megtalálás helyéhez legközelebbi városnak a múzeumában, mivel a különleges leletre egészen mostanáig igényt tartott a moszkvai Ermitázs is.

A lelet különlegességét az adja, hogy páratlanul ép állapotban megmaradtak a hun harcos eszközei, köztük az íja, a nyilai és az azokat tartó tegez is. 

Az ókori hun harcost szőrmében temették el abba a temetkezési kamrába, amely az Altaj hegységben, a mai Kokoria község közelében található, mintegy 314 km-re délre a regionális fővárostól, Gorno-Altajszktól.

A lelet az egész világon különlegesnek számít, mivel a hunokról, a hunok hétköznapi eszközeiről rendkívül kevés tárgyi emlék maradt fent az utókorra. A hunok hajdani szállásterületein, Európa ás Ázsia területeinek nagy részén ugyanis az éghajlati viszonyok miatt szinte semmilyen szerves anyagból készült tárgyi emlék nem maradt meg sértetlenül a sírokban. 

Az 1993-ban a helyi pásztorok által véletlenül felfedezett hun sírban azonban szőrme, szövet és fa alapanyagú tárgyi eszközök is megőrződtek – köszönhetően az alapvetően rendkívül hideg, speciális klímájú szibériai időjárási viszonyoknak. 

Kokoria város múzeumában néhány napja már megtekinthető a hun harcos sírleletének vitrinjeiben a harcos koponyája, mumifikálódva megmaradt az egyik karja és keze is, valamint a sírjába elhelyezett fegyverei közül az íja, a fából készült fém hegyű nyílvesszői, illetve az ezek tárolására szolgáló tegeze is. 

A múzeum tájékoztató anyagai szerint a hun harcos íjának átlója közel két méter hosszú. A feketére és fehérre festett nyílvesszők szárai nyírfából készültek. 

A nyílvesszők külön érdekességgel is szolgálnak a hunok, illetve a nyilak gazdájának az életével kapcsolatban. A nyílvesszők ugyanis azért voltak fekete-fehérre festve, hogy a használójuk a tegezből a színük alapján ki tudja választani a neki éppen kellő nyílvesszőt. A fehérre festett nyílvesszők úgy lettek kialakítva, hogy a kilövésükkor erős fütyülő, süvítő hangot adjanak ki. 

A hangjelzéseket kiadó speciális nyílvesszők használatának a pontos okát nem lehet tudni. De a hunokról és az őket követő pusztai nomád népeknek a nyilak használatával kapcsolatos gyakorlatát ismerve feltételezhető, hogy a süvítő hangot kiadó nyílvesszők vagy a pszichológiai hadviselés részeként, az ellenség megijesztésére és összezavarására lehettek használatban, vagy pedig az egymástól távol és gyorsan mozgó lovas egységek egymás közötti kommunikációjában, például az irányjelzések, elindulások és visszavonulások jelzésében lehetett szerepe.

A szibériai régészek szerint az is lehet, hogy vadászatkor használhatták a fütyülő nyilakat, mert azokkal – mintegy speciális hajtókként – a kívánt irányba terelhették a prédaállatokat.