“Mindenkit bolondíthatsz néha, és néhány embert állandóan bolondíthatsz, de az összes embert állandóan nem teheted bolonddá” – Abraham Lincoln

Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozunk azzal, hogy a közösségi média platformjai cenzúrázzák a jobboldali véleményeket. Minden héten újabb és újabb példáit látjuk a konzervatív oldalak önkényes korlátozásának, mint amilyen a 888 Sargentini-videójának letiltása is volt a Facebook részéről. 

A problémát úgy fogalmazhatnánk meg, hogy ezek a médiumok már nem platformként viselkednek, lehetőséget biztosítva minden hang megszólalásának, hanem kiadóként, ahol az ő liberális cenzoraik döntik el, hogy mi jelenhet meg. Több körmönfont módszerük is van a cenzúra és tiltás mellett, ilyen például az “árnyéktiltás” (shadow banning). Ilyenkor a nekik nem szimpatikus tartalmat egyszerűen hátrasorolják a hírfolyamban, és ha csak néhány bejegyzést nézel át aznap, akkor soha nem találkozol az adott mondanivalóval. 

A fentiek miatt érdemes végiggondolni, hogy miért erősödik a cenzúra, és mi ezzel az alkalmazók célja. Az elmúlt egy-másfél évtizedben a véleményszabadság tekintetében két ellentétes hatás volt megfigyelhető.

Az egyik az internetnek köszönhető minél nagyobb szólásszabadság: ma bárki közzéteheti a véleményét a virtuális térben, írhat blogot, követőket gyűjthet, kommentelhet. 

A másik, hogy Nyugaton a helyzet fokozódik – a közösségi igazságosság nevében folytatott szent háború az elmúlt években egyre meredekebb irányt vett. Tíz éve is hallottunk melegekről, de sehol nem hallottunk még “LMBTQ+”-ról (manapság így divat írni, bár vita van köztük, hogy kinek van joga az első öt betű közé kerülni, és ki az, akit besuvasztanak a pluszjel mögé – ami ugyebár elképesztő kirekesztés). Tíz éve is hallottunk nőnek öltözött férfiakról, de sehol nem volt még szó 72 nemről. Régebben is hallottunk rasszizmusról, de nem hallottunk még “mikroagresszióról” – például, ha valaki nagyon hízelegni próbál a liberálisoknak és kijelenti: “csak egyetlen faj létezik, az emberi”, nos, az mikroagressziót követ el, hiszen kétségbe vonja a feketék egzisztenciális nehézségeit.

A dicsőséges Nyugat legújabb elképzeléseit azonban egyre nehezebb elterjeszteni az internet szabadsága miatt. Lehet 72 genderről elméleteket gyártani, de elég, ha alatta egy kamasz megjegyzi: “két nem létezik, a többi mentális betegség”, és nevetségessé válnak. Vagyis nem működik az ámítás, akadozik a megtévesztés, ezért a liberális és haladó eszmék hívei a cenzúra felé fordulnak. 

A legjobban talán egy régi kísérlet mutatja meg, miért nem képesek a szólásszabadság korlátozásáról lemondani. Az Asch-kísérletet az ötvenes évek Amerikájában végezték, 8 tesztalanyt hívtak be egy terembe, és az alábbi ábrát mutatták meg nekik:

Azt mondták vizuális tesztet végeznek, meg kell mondani, hogy a jobboldali kártyán melyik vonal ugyanolyan magas, mint a baloldali. A résztvevőknek egymás után kellett a helyes válasz betűjét hangosan kimondani. A kísérletet 18-szor ismételték meg különböző ábrákkal. Mivel a különbségek világosan érzékelhetők, az ember önmagában több mint 99%-ban eltalálja a helyes választ. 

A tesztben volt azonban egy csavar: a 8 emberből 7 beépített szereplő volt, és csak az utolsó válaszoló, a nyolcadik volt valódi tesztalany, a teszt valódi célja pedig a konformitás mérése volt, vagyis, hogy ki mennyire tart a nyájjal. A 18 kísérletből 12 volt kritikus eset, amikor a beszervezett szereplők szándékosan ugyanazt a rossz választ mondták a valódi szereplő előtt. Ekkor azt a meglepő eredményt tapasztalták, hogy a valódi szereplők 75%-a legalább egy esetben igazodott a többség hibás válaszához, 5%-uk pedig minden esetben igazodott. Mindössze 25% volt, aki mindig ragaszkodott a saját, jó válaszához. A csoport rossz válasza tehát a valódi résztvevőket nagymértékben befolyásolta. 

Minden kritikus esetet nézve, 37%-ban igazodtak a résztvevők a rossz válaszhoz. Ezt a mai világunkra úgy fordíthatnánk le, hogy még 100 nyilvánvaló hazugságból is 37-et elhisz az átlagember, ha azt a fősodratú média mondja. 

A későbbiekben Asch két érdekes dolgot figyelt még meg. Az egyik, hogy ha az egyik beépített szereplő válasza eltért a többitől, akkor az alany felbátorodott és ő is áttért a saját válaszára, ekkor a kritikus esetekben 5%-ra esett a rossz válaszok aránya. Erre példa, amikor a fősodratú média isteni kinyilatkoztatásként kijelentette: “a bevándorlást nem lehet megállítani”, a nyugati országok pedig engedelmes nyájként követték a hamis prófétákat. Aztán Magyarország felhúzott egy kerítést, és szép lassan minden megváltozott. 

A másik megfigyelés, hogy ha ezt az előbbi “szövetségest” kivonták a kísérlet felénél és a beszervezett szereplők ismét egységesen rossz választ adtak, akkor a kísérleti alany visszatért a nyájhoz, és ismét idomult a csoport álláspontjához. 

És hogy mi következik ebből az utolsó megfigyelésből? 

Az egyik, hogy sosem fognak felhagyni a szólásszabadság korlátozásával, abban bíznak, ha sikerül a cenzúrát kiterjeszteni, akkor ugyanolyan engedelmes lesz a nyáj, mint előtte. Õk pedig ott fogják folytatni, ahol abbahagyták.

A másik, hogy mindannyiunkat nem tudnak cenzúrázni, mindenkit nem bolondíthatnak, ezért te, aki az írások alatt kommentelsz, baráti társaságban vagy a munkahelyen mondod el a véleményed, nagyon fontos vagy. Te vagy a különbség aközött, hogy hányan tartanak a nyájjal.