A Századvég Alapítvány átfogó tanulmányt közölt a héten a Facebook-cenzúráról, valamint javaslatokat fogalmazott meg a cenzúra elleni harccal kapcsolatban. A jelentős közép-európai agytröszt szerint a nemzetállamokon a sor, hogy megvédjék a szólásszabadságot.

A 888.hu feldolgozta a Századvég szólásszabadságról és cenzúráról szóló tanulmányát, melyet két részben közlünk. 

1. rész: Közösségi médiacenzúra kontra nemzetállamok, avagy igazság, szabadság, nemzeti szuverenitás a 21. században

A szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának léteznek észszerű korlátai minden szabad társadalomban. Nem tartozik a szólásszabadság oltalma alá a rágalmazás és a becsületsértés. A politikai közbeszédben is vannak tiltott megszólalásmódok, például nem lehet az alkotmányos rend ellen lázítani vagy nyilvános felhívást intézni kisebbségek, társadalmi identitáscsoportok tagjai ellen, erőszakos cselekmények elkövetésére. Európa számos országában tiltott a holokauszt tagadása, a kommunista terror relativizálása, vagy az önkényuralmi jelképek használata. Nem az a kérdés tehát, hogy van-e a szólásszabadságnak határa, hanem az, hogy ez a határ hol található és ki jelöli ki.

Történelmi távlatokban ez a paradoxon csak egy, a francia forradalom óta különböző politikai formákat öltő, baloldali progresszivizmus sajátos önellentmondásai közül. Újdonságértékét az eddig nem látott technológiai hatékonyság adja: az online tér, a közösségi média hálózatai mögött futó láthatatlan infrastruktúra fejlődése, a mesterséges intelligencia, az adathalászat, a big data, az információ elosztását vezérlő algoritmusok komplex eszközei.

A szemünk előtt zajlik egy új digitális totalitarizmus születése. Ha engedjük csendben korrumpálni nemzeti és állampolgári önrendelkezésünket, Európa és benne Magyarország is áldozatul esik a progresszív baloldali „népnevelés”, az „irányított szabadság” új formáinak.

A technológiai utópia

A web 2.0 vált a 21. század gőzmozdonyává. Ettől várták elkötelezett hívei a progressziót, amit a korábbi ipari forradalmak és az őket kísérő politikai ideológiák nem voltak képesek beteljesíteni. A közösségi médiába vetett utópikus hitvallás szerint az új eszköz végre „demokratizálja a világot”; mivel nem ismer határokat, eljut mindenkihez, egy szép napon a Föld minden egyes embere hozzá fog férni, teljes egyenlőség uralkodik, mindenki ugyanolyan jogon alkothat véleményt és mindenki véleménye pont ugyanúgy számít.

A közösségi média mindenkinek platformot ad, ahol a netizenek (netpolgárok) szabadon, kényszerektől mentesen racionális diskurzust folytatnak, legyen szó bármilyen témáról, a végén pedig békés konszenzusra jutnak. Az utópia híveinek mögöttes elképzelése az volt, hogy ez a korlátoktól mentes szabad társalgás egyre toleránsabb, haladóbb, elfogadóbb világot fog létrehozni. A közösségi média lett volna a modern kor agorája, ahol mindenki összegyűlhet és elmondhatja véleményét.

Ez az idill már a kiindulópontjánál sem volt hihető. A közösségi média felemelkedése elitvezérelt jelenség, ahol nem ugyanolyan súlyú szereplő Mark Zuckerberg, mint egy hétköznapi felhasználó: „Ismét létrejött egy benevolens avantgárd – a digerati, a kibernetikus totalitarista törzs –, amely az emberiség felszabadítását célozza, és amelynek gyakorlata a szabad élet megvalósulása a jelenben“.

Szuverenitásdeficit

A közösségi média a megvalósult globalizmus. A gondolatok, vélemények, digitalizálható javak és szolgáltatások határok nélküli piactere. A nemzetállamok kormányai súlyos nehézségekkel néznek szembe, amikor szabályok közé akarják szorítani a mögötte álló nagy techcégeket (Facebook, Google, Twitter, YouTube stb.). Ezért is folyik végeláthatatlan vita róla nemzetállami és európai szinten.

Ezek a szolgáltatások felhőalapúak, a nemzetállamok szabályai viszont területalapúak. A nagy techcégeknek „nincs hazájuk“, mindenhol otthon vannak és sehol sem, kicsúsznak a hagyományos törvények és szabályozás kezei közül.

„A technológia vallás- és pártsemleges, közömbös az államhatárokkal szemben. Az új technika, az internet, a kibertér azért sem áll a nemzetállam szuverenitása alatt, mert nem területhez kötött: ezzel segíti a nemzetközi együttműködést, és felszabadítja az állami szuverenitás alól a használóit. (Emiatt kiválóan alkalmas lehet más államok szuverenitásának gyengítésére. Ezért is külpolitikai doktrína a szabad internet elterjesztése az Egyesült Államok számára.)“

A nagy techcégek komoly kihívás elé állítják a nemzetállami szuverenitást. Sőt: puszta létezésükkel e szuverenitás érvényességét vonják kétségbe. Létezhet-e egyáltalán nemzeti szuverenitás, ha az életünkre az egyik legnagyobb befolyással bíró, közösségi média nem tartozik a nemzeti szabályozás hatáskörébe?

Miközben az Európai Unió intézményeinek „demokratikus deficitjéről“ sokat hallunk, kevesebb szó esik erről a deficitről a nagy techcégek kapcsán, holott esetükben ez a deficit még az Európai Bizottságénál is súlyosabb. Kialakult egy globális – és globalista – elszámoltathatatlan, felelőtlen elit, a digerati, akik több milliárd ember gondolkodását befolyásolják minden percben, és akik nem tartoznak elszámolással senki, legkevésbé a nép, a polgárok, a nemzetállamok felé.

A nagy techcégek globális szabad mozgása tehát már önmagában politikai probléma, a cenzúra csak hab a tortán. Hiszen adja magát a kérdés: milyen joghatóság illetékes panasz esetén elbírálni a vélt vagy valós jogsérelmet, mondjuk Magyarországon, ha a legközelebbi Facebook-„telephely“ Varsóban van, a magyar cenzorok pedig Németországban és Írországban székelnek?

Akiknek fontos a nemzeti szuverenitás, azoknak komolyan szembe kell nézniük azzal a veszéllyel, amit a nagy, globális techcégek jelentenek a nemzetállami demokráciákra.

A nyilvánosság privatizációja

A közösségi média cenzúrájának kérdése élesen rávilágít a nemzetállamok önrendelkezése, az általuk működtetett demokratikus nyilvánosságok, azaz a politikai szféra és a multinacionális vállalatok által „privatizált” nyilvánosság és közösségi lét új valósága között feszülő súlyos ellentmondásokra.

Az az értelmezési lehetőség is jogosan felmerül, hogy a web 2.0 révén tulajdonképpen a politika (és benne az állampolgárok politikai aktivitásának) kommodifikációja történt meg. A közösségi média révén a piac szolgáltatássá tette a politikai nyilvánosságot, áruvá a politikai véleményt és a közbeszédet. És mint áru, azok a szabályok is vonatkoznak rá. Az áru ugyanis magántulajdon. Az „agorához”, a vélemények online piacteréhez való hozzáférés is privát kézben van. A benne megjelenő vélemény ma már hirdethető termék (aki azt akarja, hogy sokan lássák a mondandóját, annak hirdetnie kell). Ebből az a paradox helyzet áll elő, hogy a politikát a nemzetállam törvényes keretei helyett, a piac keretei között lehet csak gyakorolni. Azaz nem az állam, hanem a piac szabályai érvényesek. A politika egy, az állampolgárok "szórakozási formái" közül.

Ez paradox módon, gazdaságtörténeti értelemben azt is jelenti, hogy egyfajta új merkantilizmus jön létre, amikor végül a piacokat tulajdonló monopolvállalat magának követeli a piac rendjének fenntartásához szükséges politikai hatalmat is, hogy megőrizze annak kiaknázhatóságát.

A közösségi média tulajdonosai privát szolgáltatásként kezelnek egy közjószágot (politikai nyilvánosság, közösségi terek, társadalmi kommunikációs háló), ami korábban mindenütt a nemzetek önrendelkezésének hatáskörébe tartozott. A felhasználók maguk is áruk (pontosabban a róluk gyűjtött és hirdetők részére értékesített, temérdek privát adat), ahogy az általuk előállított és terjesztett információ is az. Az információ-áru körforgása ez, egy privát tulajdonú, online ökoszisztémában. Azaz semmi köze a politikához. Ez Zuckerberg pozíciója.

Õk nem alkotmányos értékeket, hanem online felhasználói élményt védenek. Méghozzá egyéni, felhasználói szerződésekkel. Teszik ezt úgy, hogy a médiatartalom, a politikai nyilvánosság, a közérdeklődésre számot tartó információ egyre nagyobb részét irányítják.

Milyen lehetőségei maradnak akkor a nemzetállamoknak?

1. Hagyományos tömegmédiának (tartalomszolgáltatónak) minősítik a közösségi médiát és úgy szabályozzák.
2. Trösztellenes intézkedéseket hoznak, feldarabolják a monopolszolgáltatót, vagy kisrészvényesek közös tulajdonába utalják.
3. Kiterjesztik tevékenységükre a nemzetállam területi hatályát és alkotmányát.
4. Keményebb jogi eszközökkel lépnek fel a szólás- és véleményszabadság alkotmányos jogainak külső korlátozóival – az önjelölt cenzorokkal szemben.

Mi következik most?

Sam Altman, az Y Combinator vezérigazgatója Damore-hoz hasonlóan aggodalmát fejezte ki a technológiai ipar fullasztó, politikailag korrekt légkörével kapcsolatban. Szerinte a megbélyegzés, az eretnekké nyilvánítás tévút, és még ha nem is értenek egyet egy adott véleménnyel, a véleményt vitassák, ne az illető „kivégzését” tűzzék ki célul. Ahogy írja, „a politikai korrektség gyakran jó helyről indul… ám túl gyakran végződik azzal, hogy bunkósbotként használják“.

Ma már nem titok, és csak a valóságvesztésben szenvedők tagadják, hogy a Szilícium-völgy és a techóriások politikailag elfogultak. Az egyik képviselőjelölt nem hiába nevezte a Szilícium-völgyet „politikai ATM“-nek: egy tanulmány szerint a technológiai milliomosok 80 százaléka jelentősen többet adományoz a demokratáknak, mint a republikánusoknak. Az eredmény nem túl meglepő azok számára, akik nyitott szemmel járnak a világban.

Noha a szólás-és véleménynyilvánítás szabadsága alapvető emberi jognak minősül, a jogvédő szervezetek (például a Soros Györgyhöz köthető jogvédők) sosem nyilvánultak meg azzal kapcsolatban, hogy a monopolhelyzetben lévő közösségi médiumok elhallgattatják a jobboldali, konzervatív hangokat. Ezek a szervezetek jellemzően csak akkor szólalnak meg, ha autoriter rezsimek korlátozzák a közösségi médiát, amely segítségével egyébként politikai mozgalmakat és forradalmakat is lehet szervezni.

A közösségi oldalak régóta lehetővé teszik, hogy a felhasználó maga rejtse el a számára nemkívánatos tartalmakat – így létezik személyre szabott szűrési lehetőség. Ha valaki nem kíváncsi egyes politikai tartalmakra, nem iratkozik föl rá, vagy elrejti hírfolyamából. Ha viszont ez így van, mi szükség cenzúrára? Miért nem bízik meg a közösségi média saját felhasználói felnőtt önrendelkezésében és reflexiós képességeiben?

Mark Zuckerberg szenátusi meghallgatásán azt mondta, hogy noha minden gondolatnak helyet szeretnének biztosítani, a Facebookot olyan közösséggé szeretnék tenni, ahol az emberek „biztonságban érzik magukat“. Mindezt a cenzúra vádjára válaszul mondta. Ebből úgy tűnik, a biztonság a jobboldali, vagy kritikus véleményektől való teljes mentességet jelenti, más esetekben kevésbé éberek a Facebook őrei: 16 éves lányokat például lehet adni-venni a Facebookon.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a Facebook és a közösségi médiaóriások politikai szereplők, politikai célokért küzdenek és politikai logika mentén cselekednek. Egy progresszív ortodoxiát képviselnek, amely üldözi az eretnekeket, és azon igazságokat, amiket csak az eretnekek mondanak ki – főként kedvenc ügyeikről, a bevándorlásról, az iszlamizmusról, a nemzetekről, a gender-és LMBTQ-lobbiról. A teljes körű politikai cenzúra egyre szűkíti a használható szavak és megbeszélhető témák körét. Az e felületeken felnövő generációk politikai átnevelése zajlik. Ahogy minden korábbi esetben, a progresszív ortodoxia most sem képes felnőttként kezelni a polgárokat.

Célja nem a viták lefolytatása, hanem azok kiirtása a nyilvánosságból. Ha teljesen eltűntek, beköszönt az utópia szép új világa, ahol mindenki „érzékeny és toleráns” lesz, azaz elfogadja a progresszív világkép dogmáit, sőt: el sem jutnak hozzájuk ezzel ellentétes vélemények és hírek.

A közösségi oldalak cenzúrája morálisan védhetetlen, hiszen lábbal tiporja a szólásszabadság alapelvét; politikailag veszélyes, hiszen tagadja a nemzeti szuverenitáson alapuló törvények és szabályok érvényességét. Ezen túl pedig megfoszt bennünket az igazság megismerésétől, mert annak teljes körű bemutatását tilalom alá helyezi.

– írják a tanulmány szerzői.  

A Századvég Alapítvány a témával kapcsolatban április 8-án hétfőn tartja konferenciáját a KIOSK-ban. Esemény IDE KATTINTVA.