A legenda szerint a 3. században élt Szent Fermin egy római szenátor kereszténységre áttért, jámbor lelkű fia, Pamplona első püspöke volt, akit 303-ban Amiens-ben, galliai térítőútján fejeztek le – írja az MTI. A mártírhalált halt püspök lett Pamplona védőszentje, Navarra társpatrónusa, a csizmadiák, a borkereskedők és a pékek védőszentje. Ereklyéinek egy része 1196-ban került vissza Franciaországból szülővárosába, ahol ettől kezdve október 10-én tartották ünnepét. Az időpontot a zord őszi időjárás miatt 1591-ben július elejére, a hagyományos állatvásárok idejére tették át, amikor a jószágaikat a városba hajtó marhakereskedők bikaviadalokat is tartottak. A két esemény összekapcsolásából született, eleinte kétnapos Feria de San Fermín, vagy ahogy a helyiek nevezik, sanfermines aztán egyre hosszabb ideig tartott, újabb látványosságokkal – köztük a 17. századtól a bikafuttatással – bővült, és egyre több látogatót vonzott.

A napjainkban már kilencnapos ünnep a múlt században a Nobel-díjas amerikai író, Ernest Hemingway révén vált világhírűvé. Hemingway 1923-ban látta először a bikafuttatást (encierro), amelynek 1926-ban megjelent Fiesta (A nap is felkel) című regényében állított irodalmi emléket. Műve felkeltette az érdeklődést a szokatlan látványosság iránt, amelyre ma már a világ minden tájáról özönlenek az emberek. A kétszázezer lakosú Pamplona utcáit ilyenkor másfél millió turista lepi el, akik esznek-isznak, énekelnek, táncolnak, gátlásaikat levetkőzve, féktelen mulatozással töltik a világ legőrültebbnek tartott fiesztáját.

A fesztivált július 6-án délben a városháza erkélyéről kilőtt rakétával (chupinazo) nyitják meg a teret betöltő, tengerként hullámzó, hagyományos baszk viseletbe (fehér ruha, nyakba kötött piros kendő és piros derékszalag) öltözött tömeg előtt. A következő nap reggelétől aztán naponta több ezer helybéli és turista bizonyítja bátorságát – mások szerint kockáztatja könnyelműen az életét – a híres-hírhedt bikafuttatásokon.

A bikafuttatás menete évtizedek óta szinte változatlan, a környező gazdaságokban bikaviadalokra tenyésztett állatokat hagyományosan lábon hajtják át a város közepén lévő arénába. Reggel nyolc órakor rakéta fellövésével jelzik, hogy a karámból hat békés természetű ökör kíséretében kiengedték a hat viadalra szánt, felajzott bikát. A 600 kilogrammos kolosszusok előtt a mindössze egy összetekert újsággal felfegyverkezett futók rohannak végig az óváros kordonokkal védett, szűk utcácskáin. A bikaviadal-arénáig mindössze 825 métert kell megtenniük, de a három-négy percig tartó futás így is baleset-, sőt életveszélyes. A szabályok szerint a résztvevőknek tizennyolc évnél idősebbnek kell lenniük, alkoholt nem fogyaszthatnak, csak a bikával azonos irányba rohanhatnak, és nem ingerelhetik az állatokat.

A futóknak erős idegzetre, gyors reflexekre és jó erőnlétre van szükségük, és nem árt, ha a szerencsével sem állnak hadilábon. A baszk ruhát viselő, tapasztalt helyi futók, a mozók egyfajta művészetnek tekintik a vágtát. Komolyan edzenek, hogy a futásuk szép legyen, s indulás előtt Fermín szobra előtt, énekelve kérik a szent áldását. A néhány ezer fős tömegben tapasztalatlan turisták (köztük már a gyengébb nem képviselői is) tolonganak, közülük jó néhányan éjszakai dorbézolás után állnak a bikák elé, és nem riadnak vissza ingerlésüktől sem, veszélybe sodorva önmagukat és társaikat. Az 1922 óta eltelt majdnem egy évszázadban 15 ember vesztette életét a vágtában, legutóbb 2009-ben öklelt halálra egy bika egy huszonhét éves madridi férfit, a kisebb-nagyobb sérülések száma minden évben eléri a százat.

Az arénába érkezett bikákat egymástól elkülönítve karámokba terelik. Este fél hattól díszes ruhába öltözött lovasok és az elpusztult állatok szállítására használandó lovas fogatok vonulnak be a közel húszezer főt befogadó arénába, s fél hétkor elkezdődik a nap másik nagy látványossága, a bikaviadal (corrida). A napot tűzijáték zárja, 2000 óta ennek résztvevői is versengenek egymással. A viadalra szánt bikák (toro bravo) tenyésztésére egy egész ágazat szakosodott, s az állatoknak tenyészetenként más-más jellemző tulajdonságai vannak. A miurai bikák veszélyesek és erősek, de az arénában nemes viselkedésűek, a Cebada Gagóból származók nyugtalanok és ingerlékenyek, a jandillaiak a legmerészebbek, futtatásuk mindig szenvedéllyel és drámával jár. 2017-ben – a futáson néhány ökleléssel – először mutatkoztak be a Puerto de San Lorenzo tenyészet bikái, jellemző tulajdonságaikról még csak gyűlnek a tapasztalatok.