Rendhagyó beszélgetés Tóth Tamás paralimpikon úszóval az épekről és a parásokról, a mély- és csúcspontokról, az irigységről és a sikerről.

GFG: Azért kerestünk fel téged, mert szeretnénk az olvasóinkhoz közelebb hozni a magyar paralimpiai csapat tagjait. Szeretnénk bemutatni azokat a jövendőbeli hősöket, akikre büszkék lehetünk majd Rióban. Úszóként Londonban két ezüstérmet szereztél, most arany a cél?

Tóth Tamás (Totó): Négy éve úgy mentem ki Londonba, hogy szerintem volt esélyem az aranyra, akkor sajnos nem sikerült. Nagyon bízom benne, hogy talán most a két ezüstöt fel tudom váltani egy aranyéremre. Első szeretnék lenni, másképp egy sportoló neki se állhat a versenyeknek.

GFG: Hogy lehet nálatok esélyeket kalkulálni? Ismeritek a nagy riválisokat? Van világranglista? Tudod kik lesznek a legkeményebb ellenfelek?

Totó: Persze, nálunk is vannak világranglisták, de sérültségi kategóriák szerint és mindegyik kategóriának megvan a maga topranglistája. Nálunk is, ugyanúgy mint az épeknél vannak világkupaversenyek és ugyanazok a húzó országok, szóval ausztrálok, kínaiak, amerikaiak, oroszok, rájuk kell nagyon figyelni.

GFG: Azt mondtad, ahogy az „épeknél”. Rögtön egy éles megkülönböztetésre bukkanunk, amit valahogy fel kellene oldani. Mi azért jöttünk ide, az volt az egyik nagyon erős feltevésünk, hogy mi úgy közelítünk a paralimpiás sportolókhoz, hogy ők olimpikonok és pont. Nem szeretnénk olyan interjút csinálni, ami arról szól, hogy azért kell megértő pozíciót elfoglalnunk, mert te másképp születtél. A szemünkben te egy sportoló vagy, egy céltudatos, teljesítményorientált ember, aki megméreti magát és küzd a magyarokért. Mit gondolsz erről a felfogásról? Nem gondolod, hogy ez ellentétes a korszellemmel?

Totó: Erről azt gondolom, hogy Magyarországon szeretik a sportot és amikor, tegyük fel, egy fogyatékos ember nyer egy olimpiát, akkor ugyanúgy örül ennek mindenki.  Ezt is azért már szerencsére leadják a tv-ben, legalábbis, ha jó helyezést érünk el. De talán itt van egy apró bökkenő: amikor már arról van szó, hogy ez bizonyos jutalmat is von maga után, akkor előkerül, hogy ez azért nem ér annyit.

GFG: Irigylik tőletek a sikert. Nem az lenne a tipikus, hogy aki fogyatékkal születik, az irigykedik az egészséges emberekre, miközben itt van a te sikered és akkor jönnek az „épek” és elkezdik mondani, hogy de hát Tóth Tamás miért kap annyit, vagy miért kap egyáltalán bármit is?

Totó: Ez egy elég nehéz kérdés. Én például soha nem is gondolok arra, hogy én sérült vagyok. Szóval, mivel én épek között jártam óvodába, iskolába, épekkel úszok tíz éve, ezért én nem is nagyon gondolok arra, hogy más vagyok, mint ti.  Ez csak akkor jön elő, amikor mondjuk felpróbálok egy ruhát és látom magam a tükörben, akkor látom, hogy Uramisten, nekem azért hiányzik a kézfejem. De ez nekem így az agyamban ez nincs meg.

GFG: Mi is úgy jöttünk ide, hogy te olyan vagy, mint mi. És akkor most használod ezeket a kifejezéseket, hogy „fogyatékos”, „sérült”, „ép” – most akkor hogy is kell pisziül beszélni? Miért nem elég azt mondani, hogy Tóth Tamás, úszó?

Totó: Hát, valószínűleg elég lenne. Sportolók között mi úgy hívjuk, hogy vannak épek meg parások, ezt szoktuk használni. A fogyatékos az olyan fura…Én végtag-hiánnyal születtem, a jobb kézfejem hiányzik. A szüleim keresték a lehetőséget, hogy mit tudnék sportolni, hogy tudnék a legegészségesebb felnőtt lenni és végül is az úszást tanácsolták az orvosok. Ezt a sportot egy éves kortól a halálig lehet űzni, sérültségtől függetlenül. És akkor odakerültem a nevelőedzőmhöz, Málnai Istvánhoz, elkezdtem versenyekre járni, látták, hogy van bennem lehetőség és a végén itt ragadtam az uszodában.

GFG: Most 24 éves vagy, 21 éve úszol, ehhez azért kell kitartás. Voltak mélypontok, hogy most már hagyom a fenébe az egészet?

Totó: Hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak. Minden hónapban van olyan, hogy úgy szállok ki a vízből, hogy azt mondom: „Jézusom ezt miért csinálom”, de ezek csak pillanatok. Hazamegyek, alszom egyet, eszek és utána már teljesen máshogy gondolom. Szerintem ez teljesen normális, nem csak az élsportolóknál, hanem annál is, aki mondjuk mindennap kenyeret süt…

GFG: De az jó gyógyír lesz, ha felhangzik majd a magyar himnusz...

Totó: Ez mindenképpen nagyon-nagyon megtisztelő érzés, de szerintem itthon azért még az emberek elég hobbi szinten tekintenek a fogyatékos sportra.

GFG: Hogy érted ezt, hogy hobbi szinten?

Totó: Szerintem sok ember fejében az van, hogy jaj jó, biztos lemennek heti háromszor egy órát úszkálni és utána kijutnak a paralimpiára. Van rá példa, hogy még a sérültek közül is úgy hívják fel a szövtséget, hogy „sziasztok, hallottam hogy lesz Európa- Bajnokság és én mondjuk elég jól tudok úszni…” Nekem például heti tíz edzésem van. Reggel 7-től fél 10-ig, utána hazamegyek, majd délután fél 3-től fél 5-ig van szárazföldi edzés és 5 órától 7 óráig megint a vízben. A paráknál is van kvalifikációs rendszer, nagy a a verseny az egyes országok között. Szóval az emberek fejében még van egy kis zavar.

Tóth Hanna (TH): És mit csinálsz, ha nem épp a vízen vagy a szárazföldön van edzés?

Totó: Társasági ember vagyok, megpróbálok sok időd tölteni a családommal, a barátaimmal, a párommal. Sok ember azt gondolja, hogy az élsportolók élete milyen izgalmas, rengeteget utazunk és ez mekkora buli lehet, miközben a valóság az, hogy vannak az edzések, a versenyek, az iskolában tanulni is kell, szóval azért nem történik olyan sok minden.

GFG: Hogy szurkolnak neked? Van valami beceneved?

Totó: Totónak hívnak, kiskoromtól kezdve.

GFG: Ez megint egy ilyen buta kérdés lesz, de nézd el nekem, én ilyen rácsodálkozós vagyok, tehát ott van a verseny és mondjuk, ha teli torokból ordibálják neked az uszodában, hogy Totó, abból te hallasz valamit?

Totó: Nem, igazából nem. Mondjuk talán pillangónál és a mellúszásnál szokták diktálni a ritmust és akkor, ha az ember levegőt vesz, azt lehet hallani.

GFG: Mit szeretnél elérni Totóként?

Totó: Ha rövidtávú célokat nézünk, mondjuk a szeptembert, akkor szeretnék magamból kihozni mindent, amit csak lehet, hogy amikor ott leszek a rajtkőnél, akkor azt érezzem, hogy én mindennap megtettem mindent és abból a pillanatból, abból az 55 másodpercből ki tudjam hozni a száz százalékot.

GFG: Segít ebben a küzdelemben az emberek szeretete, odafigyelése, a reflektorfény?

TH: a fb rajongói oldalad?...

Totó: Amikor hazajöttem Londonból, akkor volt, hogy megismertek az utcán vagy beültem valahova, megismert a pincér és azt mondta, hogy most a ház vendége voltam. De ez ugye 1-2 hónap, utána elfelejtenek az emberek és ugyanúgy jönnek a szürke hétköznapok. De ez nem probléma. Az épeknél is vannak olyan sportágak, mint például a birkózás, súlyemelés és így tovább, amelyek nem olyan népszerűek.  

GFG: Fiatalember vagy, ha már a korszellemről beszélgettünk, téged nem vonz, hogy  a mai fiatalok közül sokan könnyen és gyorsan akarnak érvényesülni. Mindenkinek van egy együttese vagy éppen youtuber akar lenni.

Totó: Engem ez nem érdekel. Lehet, hogy ezt abszolút rosszul csinálom, ezt nem tudom eldönteni. De például a fb-rajongói oldalt sem én csináltam magamnak, hanem a barátnőm és viccből. Nem posztolok semmit arról, hogy most itt vagy ott vacsoráztam. Ha az ember elégedett az életével vagy azzal, amit elért, akkor nem kell neki mindennap visszajelzés, hogy jaj de jó, kaptam még 100 lájkot. Persze az is lehet, hogy ezt teljesen rosszul csinálom, mert lehet hogy ma erre van szükség.

GFG: Akkor te egy ilyen tizenkilenc századi ember vagy a huszonegyedik században?

Totó: Lehet, hogy így van. Amikor találkozom emberekkel, akár fiatalokkal is, azt mondják, hogy mennyire szerencsés vagyok, mert sikeres vagyok. Ezzel sohasem szoktam egyetérteni. Azt látom, hogy az emberek elkezdenek valamit és az első kudarcnál vagy ha csak beleütköznek valamibe, rögtön abba is hagyják, elmennek egy másik munkahelyre, majd megint váltanak, mert ez se tetszik nekik, meg az sem. Én is annyiszor abbahagyhattam volna.

GFG: Akkor te rendben vagy magaddal. Úgy látom, jók az esélyeink Rióban. Egy fejben rendben lévő, céltudatos, magával összhangban lévő úszónak szurkolhatunk.

Totó: Igen.

GFG: Nyugtass meg, hogy ez már így is lesz, nem lesz mélypont...

Totó: ...nem-nem, a mélypont az olyan múló pillanat.