Tarlós: Mi lesz ez, Gábor?

GFG: Ha minden igaz, Big Pikcsör. Ráérős beszélgetés a világról. Sokféle emberrel beszélgettünk már, Lánczi Andrástól kezdve Csernus Imrén át TGM-ig.   

Tarlós: TGM? Tamás Gáspár Miklós?

GFG: Igen.

Tarlós:  Meg tudod nekem mondani Gábor, hogy a valós vagy vélt szellemi kapacitástól függetlenül ilyen embereket miért szerepeltetnek még mindig?

GFG: Mi TGM-et az utolsó baloldali értelmiséginek látjuk. Bár a szerep és a mondanivaló felett is eljárt már az idő, a baloldalon még mindig odafigyelnek arra, amit például Heller Ágnes vagy TGM mond.   

Tarlós: Nem az a baj, hogy odafigyelnek, az a baj, hogy sosem volt igaz, amit mondtak.

GFG: De akkor szerinted mitől lettek közéleti megmondóemberek, afféle sztárok, időtálló tekintélyek?

Tarlós: Ha a sztárfogalomnál maradunk, akkor a magyarországi sztárgyártásnak megvannak a maga sajátos szabályai, amit én már a '90-es években sem tudtam követni. Magyarországon ugyanis a sztárok egymást nevezik ki sztárnak. Vannak komoly teljesítményt nyújtó emberek, akiknek a szellemi, művészi és egyéb teljesítményén generációk nőttek fel, ők viszont nem nevezik magukat sztárnak. Ilyen például Szörényi Levente vagy akár Bródy is, azt kell mondjam. Õk sosem mondják magukról, hogy sztárok lennének, mert valószínűleg ők is tudják, hogy Magyarországon a sztárgyártás hogy is működik.

GFG: De akkor szerinted ők ugyanolyan, vagy még nagyobb tekintéllyel kellene, hogy rendelkezzenek a közéletben? Oda kellene figyelnünk a gondolataikra, a véleményükre, de mégse tesszük? Rosszak az irányjelző táblák?

Tarlós: Most melyikről beszélünk? Akikről ti beszéltek, vagy akiről én beszéltem?

GFG: Beszéljünk azokról, akiket te említettél.

Tarlós: Mondhattam volna sportolókat is egyébként. Vagy említhettem volna példákat a művészet területéről is. Soha nem hallottam az utóbbi 20 évben, hogy ezek az emberek sztároknak nevezték volna magukat, vagy szívesen vettek volna ilyen jelzőt. Nem attól függ valakinek a tekintélye, hogy egy szűk csoport ikonjává válik, valószínűleg politikai-érzelmi vagy hasonló alapon. Az önmagában tekintélyt nem ad, legfeljebb azt biztosítja – megfelelő médiaháttérrel –, hogy sokat beszélnek róla és sokat szerepel, de ettől még telebeszélheti a világot hülyeségekkel. Az ilyen típusú emberekkel a legnagyobb bajom az, hogy el is hiszik magukról, hogy borzasztó okosak, és csak ők látnak igazán mindenféle összefüggést, amit te nem látsz. Ha megfigyelted, van a stílusukban valami bántóan elbizakodott fölényeskedés. Most nekem az előbb általatok említett emberrel mindig ez volt a bajom. Van benne egy bántóan elbizakodott fölényeskedés. Meg van győződve arról, hogy ő az, aki megmondja a tutit, és mivel huszonvalahány évig rendelkezett egy olyan médiaháttérrel, hogy ezt mindig megtehette, ott mindig adták alá a lapot és megveregették a vállát, ezért egy bizonyos körben elterjedt, hogy tulajdonképpen neki kellene a Magyar Tudományos Akadémia elnökének lenni. De én óvatosan bánok ezekkel a dolgokkal.

GFG: De akkor azt mondod, hogy az értelmiség tulajdonképpen a vízfeje az országnak? Hogy ki kellene szabadítani a józan gondolatokat…

Tarlós: Nem azt mondom, hogy az értelmiség a vízfeje az országnak.

GFG: Ezt én mondtam akkor.

Tarlós: Már csak azért sem teszek ilyet, mert elvileg én is értelmiségi vagyok. Igaz, műszaki értelmiségi, aki a klasszikus liberális elit szerint csupán szekunder értelmiség, ahogy ezt az egyik liberális főmogul egyszer mondta. Ezért aztán azt kell mondjam – és ez biztosan többeknek nem fog jólesni –, hogy nem ártana egy kicsit színesebbé tenni a politikai vezetést sem. Én tisztelem a jogászokat, az édesapám is jogászként élte le az életét, de ha csupa jogász vezet mindent, abból is származhatnak bajok. A jogászok, mióta világ a világ, azóta gondoskodnak a saját munkaellátottságukról, valószínűleg azért dolgoznak ki sok esetben egyáltalán nem egzakt és értelmezgethető szabályokat, hogy aztán lehessen…

GFG: Hogy munkát adjanak maguknak.

Tarlós: Tisztelet a kivételnek egyébként, mert a jog már az ókorban is meghatározó fontosságú volt, tehát nem akarom én ezt a dolgot elbagatellizálni. Mindössze arra kívántam egy kicsit ironikusan rávilágítani, hogyha szinte teljes mértékben homogénné válik egy vezetés, akkor az is előidézhet bizonyos problémákat. Most például az árvízvédelmi helyzet kezelésénél sorozatosan azzal találom szemben magamat, hogy az önmagát aláírásával vállaló konkrét szakma, tehát a vízügyi és a műtárgyépítési szakma képviselőit igyekeznek brutálisan háttérbe szorítani a szociológusok, az írók, a filozófusok, a televíziós szerkesztők, a tájépítők és az erdőmérnökök. Mindegyiket tisztelem egyébként, de az, hogy a helyben élőknek egy olyan ember, akinek a végzettsége szociológus és közgazda, műszaki tanulmányterveket tesz le az asztalra, és műszaki szakértőnek állítja be magát, az az én saját véleményem szerint már-már a csalással határos. Nem azt mondom, hogy ez a szándéka, nem is azt mondom, hogy jogi értelemben ilyet elkövetett, de morálisan mindenképpen ez a csalással határos a számomra.

GFG: Ez egy kórtünet, nem? Létrejöttek olyan értelmiségi szakmák, amelyek önmaguknak adnak munkát, ám még arra is igényt tartanak, hogy beleszóljanak más dolgába.

Tarlós: Én mást gondolok erről. Amit nyilván azok, akik érintettnek gondolják magukat, hevesen fognak cáfolni vagy tagadni. Én azt hiszem, hogy alapvetően ennek a jelenségnek az okai ma mélyen gyökerező politikai-érzelmi motivációk. Az a szokás, hogyha ez elhangzik, akkor gúnyosan rálegyintgetnek, érvek híján ugyanúgy gúnyosan felröhögnek, mint amikor valamikor mondogatták, hogy ne kommunistázz. Én azok közé tartozom, akik kizárják, hogy itt 800 ezer gazember lett volna ebben az országban, a családtagjaikat ideszámolva ez a szám már-már két és fél millió lenne, tehát önmagában az egy hülyeség. Hülyeség azt gondolni, hogy attól, hogy valaki párttag volt, az már bűn. Nem akarom ezt cifrázni, inkább oda akarok kilyukadni, hogy azért ezzel párhuzamosan az is igaz, és ez az érem másik oldala, hogy Magyarországon azon görcsölnek 26 éve, hogy itt úgy volt kommunizmus 40 évig, hogy nem volt egy kommunista sem. Ez meg szintén hülyeség. Végül is ha egy mondatban kellene összefoglalni, hogy mit gondolok, az arányosságot hiányolom. Egyszerűen aránytalan viselkedésformákat érzékelek. Úgy gondolom, hogy az alapkérdés, amiről beszélgetünk, az abban foglalható össze, ha nyilván nem is száz százalékig általánosítva, mert az mindig hiba, de számomra jellemzően az ilyen fölényeskedő bölcselkedéseknek alapvetően politikai-érzelmi rugói vannak. Ez  a meggyőződéssel határos feltételezésem.

GFG: Hogy tekintesz a munkádra: menedzseled a káoszt? Neked, aki vezet egy várost, sokféle érdeket kell összehangolni. A bölcselkedő, politikai érzelmek által hajtott véleményvezérek szavaira is oda kell figyelni, a szakértőkre is oda kell figyelni, az emberek hangját is meg kell hallani, hogy például nem lehet közlekedni ebben a városban, szóval, hogy lehet menedzselni a káoszt?

Tarlós: Az a helyzet, hogy elvileg én humán beállítottságú gyereknek indultam, aztán műszaki lettem. Megtanultam műszakiul gondolkodni, ezért is akartam mindig is inkább várospolitikus lenni. Nyolc hónapos parlamenti pályafutásom idején nem is éreztem jól magam a parlamentben ücsörögve, és őszintén mondom, alig vártam, hogy lemondhassak. Míg a főpolgármesteri feladat egy operatív munka, a parlamenti képviselőség nem az. Megint nem akarok senkit sem megbántani, de egy gyalogos parlamenti képviselőség, hát, maradjuk abban, hogy legalábbis nem az én személyemre szabott pozíció. Tehát már 1990 óta mindig is várospolitikus akartam lenni. Mióta egyáltalán szóba jöhetett 1989 vége felé, hogy politikussá válhatok, előtte azért dolgoztam 17 évet a saját szakmámban is, és ez, hogy műszakiul tudok gondolkodni, a városmenedzselésben nem egy hátrány. Most ezzel együtt is értem a kérdést: spirituálisan én sem vagyok jó állapotban, csak jók az idegeim. Egy ekkora város menedzselésében adódnak olyan problémák és felvetődnek olyan kérdések, amiket nagyon nehéz másképpen látni, ám ez mégis megtörténik. Értem én a gondolkodókat, vagy azokat, akik magukat gondolkodóknak tartják, mert a világ mindig olyan volt – és most semmiképp sem fogok neveket mondani –, hogy voltak mindig gondolkodók, meg voltak bolondok is, akik gondolkodónak képzelték magukat. Aztán voltak olyan gondolkodók, akik amellett még bolondok is voltak, de több hasznuk volt, mint káruk. Most a középső kategóriával elég gyakran találkozom az utóbbi években. Ezzel nehéz mit kezdeni. Főleg akkor, amikor az ember problémákat akar megoldani, és látja, érzi, hogy van egy brutális nagy ellenkezés, és azt is tudod, hogy meg kell hoznod egy döntést, amit már nem lehet elodázni, és azt is tudod, hogy botrányt fognak gerjeszteni belőle. Ugyanakkor az is teljesen világos, hogy konszenzusos megoldást felesleges tovább keresni, mert bemerevedett prekoncepciók vannak, és ha még további öt évig vitatkozol, akkor is ugyanott fogsz tartani, mint ma. Mert azt, hogy nincs megfelelően előkészítve, nincs elég ember meghallgatva, nem elég átlátható – lássuk be, hogy ezt mindig lehet mondani, különösen akkor, ha ezt semmivel nem támasztják alá praktikusan, csak folyamatosan és papagájszerűen ismételgetik egyre több és több embert elbizonytalanítva ezzel.

GFG: Tehát akkor a kulcs a döntés.

Tarlós: Előbb vagy utóbb meg kell hozni egy döntést. A különböző fejlesztési, katasztrófavédelmi vagy hasonló projekteknél vannak olyan következmények, és ezzel nem akarok minden liberális érzelműt megbántani, de vannak olyan helyzetek, amikor a liberális gondolkodás csődöt mond. Nem azért, mert nem lehet szédíteni a tömeget vele, mert a tömeget mindig meg lehet próbálni szédíteni, hanem azért, mert a matematika, a fizika törvényei, a tények a liberális látásmóddal szemben átható közömbösséget tanúsítanak. És bármilyen erőt képviselnek, bármilyen médiatámogatottság is van a liberális látásmód mögött, a baj adott esetben akkor is bekövetkezik, mert az a hülye víz nem tudja, az a  hülye sín nem tudja, vagy az a hülye tartószerkezet nem tudja, hogy az ő problémáját is lehet a mai gondolkodás mellett másként látni. Na, most amikor ilyen problémát kell megoldani, én akkor vagyok a legnagyobb bajban.

Görgényi: Ez a demokrácia problémája, vagy mi nem élünk jól a demokráciával?

Tarlós: Én ezt demokráciaértelmezési problémának tartom. Vannak bizonyos fogalmak, amelyek rendkívül népszerűek, de teljesen tisztázatlanok. Ha valaki nyugodtan leül otthon, és föltesz magának a korongra mondjuk egy Vivaldit, háttérbe szorítja a zsigeri indulatait, akkor ezt pontosan érezni fogja. Mert mi is a demokrácia, liberalizmus, szabadság definíciója? Ezek önellentmondóak is lehetnek, egymás ellen fordulhatnak. A liberalizmus a magánérdekeket tolja előtérbe, a demokrácia pedig elvileg a közérdekekről szólna. Hát igazán mondja meg valaki, hogy ezt a kettőt hogy lehet összeegyeztetni: a fából vaskarika tipikus esete. Na engem erről egy Tamás Gáspár Miklós olyan fölényesen osztana ki – főleg ha nem vagyok jelen – egy televíziós, bölcselkedő monológjában, hogy megnézhetném magam, és még az ükunokám is a fal felé fordulna szégyenében.

GFG: Képzeld el, minket betiltottak. Indoklás nélkül megszüntette a 888 közzétételét a Facebook, majd mintegy húsz óra múlva, megint  csak indoklás nélkül visszaállította az oldalt. Mit szólsz ahhoz, hogy a liberális gondolatszabadság bajnokai felfüggesztenek egy hírportált, mert olyan gondolatok jelennek meg rajta, amelyek nekik nem tetszenek?

Tarlós: Hát nézd, az talán tudott dolog, hogy én már különösebb politikai karrierépítésben nem szívesen gondolkodom…

GFG: Tehát kimondhatod az igazságot.

Tarlós: …tehát hogy is mondjam, mindig bizonyos mértékig igyekeztem őszinte lenni, de most már pláne: aktuálpolitikai veszekedésekben nem szívesen veszek részt, de egy bizonyos, hogy azt megfigyeltem – és elnézést kérek itt az egyszerűen gondolkodó, szegény liberális emberektől, de – a liberális mértékadók mintha úgy gondolkodnának, ha én jól értelmezem az elmúlt 27 évet, hogyha az van, amit ők akarnak, az nagyon helyes és akkor demokrácia van, ha meg véletlenül nem az van, amit ők akarnak, akkor azonnal veszélybe került a demokrácia. Ezzel a fajta szelektálással vagy kategorizálással nem tudok mit kezdeni.

GFG: Egyébként TGM tudja rólad, hogy te latinul is tanultál? És ha mondjuk azt mondom, hogy „hic nobis vel vicendum vel moriendum est”, akkor te ezt érted.

Tarlós: Fogalmam sincs, hogy tudja-e. Ismerjük egymást ’90 óta, én az ő agyában valószínűleg mint egy külvárosi szekunder értelmiségi élek, aki a kés és a villa használatát Demszky Gábortól tanulta meg először, de hát ezzel régen megbékültem már. Inkább nem részletezem, ő hogyan él az én tudatomban. Most – hogy mondjam – a felmérési eredményekből, meg az én polgármester-választási eredményeimből ez olyan különös alátámasztást nem nyert, úgyhogy felőlem nyugodtan gondolhatnak, amit akarnak, meg könyveket is írhatnak erről, a liberális klubokban vállveregető módon biztathatják magukat ezzel a teóriával, de hát most kell nekem még ezzel foglalkoznom?

GFG: Miközben Liviust olvasol eredetiben.

Tarlós: Tacitust fordítottam eredetiben, de ezzel is vigyázni kell, és engem a feleségem mindig is óv, mert még a miniszterelnök úr is óvatlan volt ebben egy kicsit, amikor a Nemzeti Könyvtár sorozatába egy Rejtő könyvet javasolt. Egy-két helyen ezért meg is kapta ő is a magáét. Én is szeretem Rejtőt, mert ha valaki figyelmesen olvassa, láthatja, hogy az életet képezi le. Meg szeretem a Rolling Stonest is, de igyekszem óvatos lenni, mert tudod, mit mondanak a liberális jóakaróim? Hát ez a Tarlós, ez csak Rolling Stonest hallgat, meg Rejtőt olvas. Mondd Gábor, kell ez nekem?

GFG: Hoztunk neked egy sört. Fekete. Úgy hírlik, ezt szereted.

Tarlós: A csepeli ember söre. Rizmajer neves, birkózó család.

GFG: Rejtő regényekben előfordul, hogy fogukkal nyitják ki a sört, te még ahhoz a generációhoz tartozol, aki a fogával bont ki egy üveget.

Tarlós: Nyitottam már a fogammal sört, de ma van már nekem implantátumom, úgyhogy most már óvatosabban kell eljárnom. Bár van, aki azt mondja, hogy jobb, mint az eredeti volt (nevetés). Ez egy érdekes dolog egyébként, mert két tökéletes fogamat is kihúzták azért, hogy elhelyezzenek négy implantátumot. Gyakorlatilag csak kettőt kellett volna. Ugye beszéltünk arról, hogy ki hol nevelkedett, és higgyétek el, ezért van az is, hogy bizonyos dolgokban kitartó vagyok, mert ugyan a szüleim humán értelmiségiek voltak, tehát az említett liberális ikon által hangoztatott primer értelmiségiek közé tartoztak, de én még a grundetika erkölcsein nevelkedtem. Ezért vannak dolgok, amiket biztosan megteszek, és vannak dolgok, amiket biztosan nem teszek meg.

GFG: Van, aki azt mondja, hogy az erős ember onnét ismerszik meg, hogy van néhány olyan dolog, amit semmilyen körülmények között sem tenne meg.

Tarlós: Hadd mondjak egy-egy példát arra, hogy mit teszek meg és mit nem teszek meg. Amit megteszek: kiállok amellett, aki nehéz időkben mellettem állt. És amit nem teszek meg: nem állok bosszút azon, aki ártott nekem, még akkor sem, ha ez borzasztó nehezemre esik.

GFG: A bosszú hátrafelé mutat.

Tarlós: Vannak olyan emberi tulajdonságok, amiket nagyon elítélek. A bosszú és a haragtartás ebbe a kategóriába tartozik. Ezeket a tulajdonságokat a mai magyar modern politikában, de főleg a kommunikációban naivitásnak tartják. Ezzel tisztában vagyok. Ennek ellenére ehhez azért ragaszkodom, mert neveltetésemnél fogva ez nekem a zsigereimben van. Egész egyszerűen nem tudok más lenni.

GFG: Ha valaki a grundetika alapján közelít az élethez, akkor nem áll messze tőle a lázadás sem.

Tarlós:  Nem vagyok rebellis típus, de szerettem verekedni (nevetés). Igaz ez a politikára is.  Ugyanakkor ma már kevesebb kedvet érzek hozzá, még energiát csak-csak, kedvet kevésbé. Mindig szívesen bementem a ringbe verekedni, de nem szerettem senkit sem hátba szúrni. Ma viszont a hátbaszúrás a politikában intellektuális teljesítménynek számít. Ezzel a felfogással viszont nem tudok mit kezdeni.

GFG: Akkor mi marad: hűvös kívülállás, fehér kesztyű, a párbajra hívás a lovagiasság szabályai szerint?

Tarlós: Bizonyos határon túl visszamenni a múltba, az már paródia. Oda nem szeretnék eljutni. Igyekszem érvényt szerezni annak, amit valóban fontosnak tartok. Igyekszem szólni még a saját közösségemen belül is, hogy ha olyat tapasztalok, ha valamit veszélyesen tévesnek vagy elhibázottnak érzek. Aztán ha nem, akkor nem. Amire képes vagyok, azt megpróbálom megtenni. Kinyitom a számat, ha úgy érzem, hogy ki kell nyitni. Ezekkel a szájkinyitásokkal olykor a kifejezésmód miatt vannak problémáim, de azért ha valaki megnézi a megnyilatkozásaimat, az láthatja, hogy nem szeretek egyetlen más politikust sem a megnyilatkozásaimmal tönkretenni. Például bizonyos baloldali neveket soha nem hallhattatok tőlem az elmúlt hét év során, akiket egyébként sokat emlegettek. Sohasem tettem meg, hogy ezeket emlegessem. Keményen be szoktam szólni, ez kétségtelen. Ezeket a kijelentéseket fel szokták kapni. Az, hogy nem válogatom meg a szavakat, nem mélyről jövő, pusztán szeretem, ha a kocsmákban is megértik, amit mondok, mert az is a nép. Nem szeretem azt a stílust, hogy úgy fogalmaznak, hogy azzal lehetőséget adnak a másiknak, kitalálja, mit is akart mondani a másik. Ez szerintem egy hülyeség, de mostanában ez a divat.

GFG: Volt egy olyan interjúd nemrégiben, ami után jó néhányan megírták, hogy most már biztosan nem leszel 2019-ben főpolgármester. Én nem így értelmeztem a mondataidat.

Tarlós: Lefordítják a magyar-magyar fordítóirodák segítségével a szavakat. Szóval nézd, mindig is úgy gondoltam, hogy nem a nettó hazugságok a veszélyesek, mert azokat könnyű cáfolni. A féligazságok, amikor majdnem azt mondják, amit mondtál, és itt a majdnemen van a hangsúly, ezek az igazán veszélyes dolgok, mert itt vannak a nagy csalások. Amikor valaminek van valami alapja, aztán el lehet kezdeni ezt macerálni, és a közvélemény előtt tulajdonképpen áttematizálni a lényeget, mert attól kezdve nem arról szól az egész vita vagy az egész közbeszéd, amit te lényegileg el akartál mondani, hanem arról szól, te azt mondtad vagy nem azt mondtad, így kell érteni, vagy nem így kell érteni. Ez egyébként a lényeg és a tények devalválásának vagy annullálásának a taktikája. Amikor azért kell küzdened, hogy a közvélemény elé az kerüljön, amit valóban mondtál, nem pedig majdnem az, de ez a „majdnem” ez jelentőséggel bír, mert  akár az ellenkezője is kijöhet belőle, mint amit te mondani akartál.

GFG: Akkor nemcsak a káoszt kell menedzselned, hanem önuralmat is kell gyakorolnod, hogy ilyenkor ne ordítsd le a fejüket, hogy hát „nem ezt mondtam, baszdmeg” (nevetés).

Tarlós: Azt mondom inkább, hogy egy ekkora város főpolgármesteri székében nagyon ütésállónak kell lenni. Nemcsak ütni kell tudni, hanem legalább annyira vagy még jobban ütésállónak kell lenni, mert aki ilyen képességekkel nem rendelkezik, annak azt tanácsolom, hogy ne is törje a fejét, hogy ebbe a székbe vágyjon. Ezt mint ilyen idősödő-bölcselkedő tanácsolom, a legjobb baráti szándékkal, mert ha nem elég ütésálló, és bekerül ebbe a székbe, akkor pokol lesz az élete.

Görgényi: Mennyit változott ez attól, hogy ebben a ciklusban már polgármesterek ülnek a képviselőtestületben?

Tarlós: Õszinte választ akarsz, vagy politikusi választ?

Görgényi: Õszintét.

GFG: Aztán majd ártírjuk politikusira... (nevetés)

Tarlós: Természetesen az a rendszer, ami most van, az ’19-ig érinthetetlen, mert bárki bármiben is töri a fejét, azt ciklus közben nem lehet meglépni. Aztán ami 2019 után lesz, abban nem is én vagyok a döntéshozó, mert ebben a székben jogalkalmazó vagy, nem pedig jogalkotó, és hát mindenki tudja, hogy nem én fogom eldönteni, hogy Budapest helyhatósági rendszere hogy nézzen ki, az önkormányzatoknak mekkora szerepe legyen, Budapest milyen helyet foglaljon el majd a közigazgatáson és a politikán belül. De ne menjünk nagyon a részletekbe, mert én szoktam szelet vetni és vihart aratni. Nem feltétlenül törekszem a konfliktusokra, de annyit elmondhatok, hogy a jelenlegi rendszerrel egy róka fogta csuka helyzetbe kerültünk mindannyian. Az, hogy van egy általános vétójogom, ezzel bármit meg tudok akadályozni, hogy a személyi kérdésekben megkerülhetetlen vagyok, ez is erős jogosítvány. Ha a képviselő-testület be akarná dönteni a fővárost, ezt csak azon az áron teheti meg, hogy valamennyi kerületi polgármesternek megszűnik a kerületi polgármesteri mandátuma is. Ez erős segítség a fővárosnak. Az érem másik oldala viszont az, hogy a kerületi polgármesterek, mivel többségben vannak, azt ugyan nem tudják elérni, amit én nem akarok, viszont esetleg nem szavazzák meg, amit akarok, tehát az létre se jön. Ha meggondolod, ez egy igazi róka fogta csuka helyzet, egymásra vagyunk utalva, megspékelve azzal, hogy a kerületi polgármesterek a fővárosi munkájukért nem kapnak egy fillért sem. Õk sokszor a fővárost is a kerületük nézőpontjából nézik. Az a különbség közöttünk, hogy nekem meg a város szemszögéből kell ránéznem a dolgokra. Ezért aztán a fővárosi érdekek képviselete kicsit esetlegessé válik, ha értitek, hogy miről beszélek.

GFG: Magyarán szólva: te vagy a főváros embere.

Tarlós: Tulajdonképpen helyzetünkből adódóan erről van szó. Egyébként a kerületi polgármesterek egyáltalán nem viselkednek destruktív módon, mert ők is érzik, hogy egymásnak ki vagyunk szolgáltatva, de alapvetően a rendszer működtetése és a város egészének érdekei szempontjából kénytelen vagyok azt mondani, hogy a jelenlegi fővárosi közigazgatási rendszer nem  túl szerencsés konstelláció. Viszont 2019-ig biztos ilyen marad.

GFG: Azt mondtad, hogy nem elég ütni, ütésállónak is kell lenni. Ebből az következik, hogy a kedvenc filmed a Rocky? (nevetés)

Tarlós: Én nem láttam azt a filmet. Ez az igazság. Ilyen, hogy kedvenc filmem, hát nem is tudom. Kedvenc színésznőim vannak (nevetés). A férfiszínészek között is vannak, akiket a nők kedvelnek, és vannak, akiket a férfiak. Erre már csak a viszonylag idősebbek emlékeznek, de volt ez az örökös vita, hogy kit is kedvelünk: Belmondot vagy Alain Delont? Hát, én ebben a vitában mindig Belmondo-párti voltam, s ezzel mindent el is mondtam. Hogy mondjam, a fenét se érdekel, hogy milyen szépfiú valaki. Én azokra tudok felnézni, akiknek olyan tulajdonságai vannak, amelyeket irigylek, mert szeretném, ha nekem is meglennének. Vagy egy Luis de Funes-re, akinek a filmjein az ember ordítva tudott röhögni. Aztán az ilyen szépfiúk, mint a Delon, engem nem varázsolnak el.

GFG: Belmondo játszotta a profit.

Tarlós: Igen, azt is. Claudia Cardinale-lal is volt közös filmje, a Cartouche, és sok egyéb is, de ne menjünk annyira vissza a régi idők moziba, mert abból megint csak következtetéseket fognak levonni (nevetés).

GFG: A fővárosi közgyűlés élete meg olyan mint a Trónok harca, de ezt biztos nincs időd nézni. Hogy néz ki egy napod? Hogy bírod ezt a taposómalmot?

Tarlós: Úgy, hogy nem a saját életemet élem. Tulajdonképpen ha tényleg komolyan beszélünk, és nem politikai kóserolásról van szó, akkor azt kell mondanom, hogy – néha eljátszom ezzel az illúzióval, amiben nem vagyok biztos, hogy igaz, de abban sem, hogy nem igaz – a miniszterelnök után a legnehezebb dolga talán a főpolgármesternek van. Itt egy idő után még arra is figyelned kell, hogy meg tudd őrizni a saját személyiségedet. Nemcsak azért, mert az ellenzéki sajtó nem azt a képet akarja festeni rólad, aki vagy, hanem azt, akinek ő szeretne láttatni – ez a kisebbik baj, mert ezen egy kis idő után némi gyakorlattal túl tudsz lépni. De az az élet, amibe belekényszerülsz, a napi és a hosszabb távú problémák örökös megoldási kényszere, az örökös bizonytalanságaival, ez olyan készenléti állapotba hoz, amit egész egyszerűen nem lehet kipihenni. Mert hiába mész el egy vagy két hétre nyaralni, ez a készenléti állapot akkor sem szűnik meg. Tehát amikor van egy-két napom arra, hogy beszélgessek a gyerekeimmel, akik persze már felnőttek, hiszen már van hat unokám is, vagy úgy hosszabban el tudjunk beszélgetni este az ágyban a feleségemmel, akkor jövök én is rá arra, hogy mennyire nem a saját életemet élem. Mert ami valójában érdekelne mint magánember, azok az örömök és problémák, azok alig-alig tudnak hozzám elérni. Persze nem vagyok ezzel egyedül. Feltételezem, a miniszterelnök úr is így van ezzel, a belügyminiszter úr is, meg még néhányan.

GFG: Én gyűröttebbnek nézek ki, mint te. Szoktál vasalni?

Tarlós: Kapaszkodj meg, nagyanyám nagy bosszúságára, mert anyám mindig csak nevetett ezen, én vasaltam ki a nadrágomat, de ez az utóbbi ötven évben nem fordult elő. Amit igazán szeretek, az az olvasás, a zene és a kertben való pepecselés. Van egy nem túl nagy, nem túl kicsi kertünk, ott tudok igazán kikapcsolódni.

GFG: Jó formában vagy. Mi a recept?

Tarlós: Isten tudja. Nagyrészt genetika és Isten kegyelme. Most én abban az életkorban vagyok, hogy élhetek még húsz évig is, és akár ma is meghalhatok. Akik a hatvanas éveik második felében járnak, azok ezt már csak így szokták mondani. Sokszor mondom a fiataloknak, akiknek nagyon nagy a hangjuk, hogy szeretnétek ti így kinézni ebben a korban.

GFG: Van egy mondás, hogy három életszakasza van az embernek. Fiatal, középkorú és a „jól nézek ki”.

Tarlós: Ebben van igazság. Én voltam már fiatal, a fiatalok viszont még nem voltak idősek. Szóval van ebben valami. De hogy a megkezdett válaszomat folytassam, ha már házimunkáról van szó, nem fogod kitalálni, hogy mi az az egyetlen, amit szeretek megcsinálni

GFG: Porszívózni.

Tarlós: Nem, azt utálom. (nevetés). Amit a legkevésbé feltételeznek: mosogatni.

GFG: Azt én is szeretek.

Görgényi: A mosogatás jó dolog.

Tarlós: Én ötször voltam katona.

GFG: Ötször?

Tarlós: Ötször. De amikor előfelvételis sorkatona voltam Orosházán, komolyan mondom, hogy nem utáltam a mosogatást, pedig ott három embernek négyszáz tányért kellett elmosni. Az étkészletét azt mindenki magának mosta el, de a tányérokat nem. És valahogy ez nem dühített. Le tudtam utána fertőtleníteni a kezemet. WC-t nem szerettem pucolni, mert azoktól a dolgoktól különböző, nem részletezendő okok miatt fóbiám van. Bizonyos kilincseket sem szeretek megfogni. De ezeket a tányérokat elmosni vagy csak mosogatni – valamilyen rejtélyes okból – soha nem irritált.

GFG: Kikapcsolja az embert, lehet alatta gondolkozni.

Görgényi: Arra gondol az ember közben, amire akar.

Tarlós: Ráadásul nem marad rajtad a kosz. Rögtön lemos mindent a forró víz. Elég erősen meleg vízzel szoktam mosogatni, mert hogy a víz meleg, azt még tudom értelmezni. Szívesen elmosogatok otthon mindent, porszívózni viszont utálok. Fiatalkoromban is utáltam. Amikor fiatal házasok voltunk, akkor a feleségem próbált rávenni és rábírni erre a porszívózásra, hát voltak olyan fenyegetések, amelyekkel rá tudott venni, de ettől még utáltam porszívózni. Van, amiben nem változik az ember.