Mezei: Rendben lévőnek tűnsz...

Szilágyi: Az vagyok. Hogy ne lennék az a második olimpiai aranyérmem után? (nevet). London után egy kicsit más volt a helyzet. Számomra nagyon szokatlan volt vívóként az a hatalmas méretű figyelem, amit kaptam. Csodálatosan jó érzés volt, de azért sokszor ijesztő is. Akkor nagyon picinek éreztem magam. Most már szerintem sokkal rutinosabban kezelem ezt az egészet. Nagyobb magabiztossággal vetem magam bele az örömbe.

Ketipisz: Idézzük fel azt a nevezetes napot. A belorusz és a román ellenfeleid mellett aggódtam leginkább érted. Számodra is azok tűntek a legnehezebb asszóknak vagy ez csak kívülről, a tévén keresztül tűnt így?

Szilágyi: Sportszakmailag szerintem a legnagyobb kihívás és a legnehezebb asszóm az elődöntő volt a koreai Kim ellen, de valóban, a vízválasztó asszóimat a belorusz és a román ellen vívtam. Bujkeviccsel szemben belekényszerültem egy olyan játékba, amibe egyrészt nem szerettem volna, másrészt amiben az ellenfelem nagyon erős. Rendre, konok módon olyan előkészítésbe kényszerített bele, amivel nem igazán tudott mit kezdeni. Próbálkozásaimat a zsűri sem értékelte: hiába előztem meg én kézzel az ellenfelemet középen, vagy hiába indultam jobban lábbal, ezekre folyamatosan együttes találatot adott a zsűri.

Ketipisz: Vagyis nem kaptál értük pontot.

Szilágyi: Igen. Így nem tudtam a köztünk lévő apró technikai különbségeket ponttá váltani. Arra kellett törekednem, hogy ne veszítsem el a fejemet, hogy ne menjek bele olyan kockázatos akciókba, amiből valószínűleg ő fog tust adni. Végül is ő fáradt el hamarabb, én pedig végig tudtam koncentrálni. Ezek után jött a román, ami éppen a fehérorosz asszó miatt lett nehéz.  

Ketipisz: Alig több, mint tíz perc szüneted volt a két mérkőzés között. Mit csináltál ez alatt?

Szilágyi: Visszamentem a melegítő terembe, megkértem a masszőrt, hogy rázza fel a lábaimat, de szinte azonnal jöttek, hogy irány a következő asszó. Tehát egy lélegzetvételnyi időm sem volt. Andris, az edzőm azt mondta, hogy „nem baj, legalább nem kell újra melegíteni”. És pontosan ebből építkeztem, hogy hatalmas hőfokon égtem, amit az asszó elején ki tudtam használni. Az első tusokat én adtam, úgyhogy ott egy picit el tudtam bizonytalanítani. Utána persze összekapta magát, és ott fej-fej mellett haladtunk, nagyjából 10:10-ig, ahol meg két tussal sikerült megtörnöm. A románt ez teljesen összezavarta, kijött a ritmusból és utána adtam három találatot egymás után, elég gyorsan, úgyhogy érződött rajta, hogy már fejben elvesztette.

Mezei: Maga a döntő miért volt annyira egyértelmű, hogy sima lesz?

Szilágyi: Amikor végeztem az elődöntőmmel, leültem a melegítőterembe, mindent ledobtam magamról és megnéztem a másik elődöntőt. Az elejétől a végéig. Láttam, hogy Homer nagyon jó formában van. Nyilván, aki egy olimpiai döntőig eljut, annak jó formában kell lennie. Láttam, hogy a saját vívásából elég sokat ki tudott hozni: nagyon dinamikus volt, kockázatos akciókat vállalt be középen. Az is összejött neki, amire statisztikailag elég kevés esély van, de neki mégis összejött. Láttam, hogy agresszíven vív, amire ellenszer kell. Úgyhogy azt találtuk ki Decsi Andrással, az edzőmmel, hogy ne engedjek neki teret, ne hátráljak, ne nagyon védekezzek.

Mezei: Ez a szándék látszik az elejétől.

Szilágyi: (folytatja) Rögtön a rajt után tartsam őt nagyon erős feszültség alatt, hogy ne érezze, hogy szabadon előkészítgethet, és megcsinálhatja az akcióit. Durrbele, döntsük el minél hamarabb a tusokat és végül is ez bejött, ezzel sikerült őt megzavarnom. Kellett ehhez az is, hogy a parádjai ne jöjjenek be. Vagy legalábbis volt, amikor tudtam, hogy parádot fog venni, akkor meg tudtam kerülni. Volt, hogy szerencsém volt, picit később vette, mint ahogy én vágtam, de elkésett vele – és tényleg csak ilyen miliszekundumokról beszélünk. Sikerült az elején dominálnom, ő pedig nem tudott váltani. Nekem arra kellett figyelnem, hogy ezt végigzongorázzam. Tehát, hogy én se váltsak. Hogy ugyanazt csináljam. És végül is csak végig kellett kísérni ezt az asszót.

Mezei: Azt jól láttam, hogy amikor levetted a sisakod, akkor szinte számodra is magától értetődő volt, hogy  újra olimpiai bajnok lettél, hogy „igen, megvan”.

Szilágyi: Pedig az első gondolatom éppen az volt, hogy ez teljesen hihetetlen: valószínűleg álmodom és mindjárt fel fogok ébredni reggel, és ez az egész nem így lesz.

Mezei: Merthogy voltak nehéz asszóid.

Szilágyi: Ez az egész év nagyon nehéz volt. Edzőt váltottam, sokan féltettek attól, hogy ez túl közel van az olimpiához.

Mezei: Volt ilyen, hogy valaki egy megnyert Eb után, olimpia előtt kevesebb mint egy évvel úgy döntsön, hogy új mesterhez fordul?

Szilágyi: Azért edzőváltások vannak a vívásban természetesen. De egy pillanatra álljunk meg.

(Mellénk lép egy fiú az édesanyjával, a fiú 10-12 éves lehet. Közös fotót szeretne Áronnal. A bajnok mosolyogva teljesíti a kérést, autogramot is ad, majd visszaül hozzánk.)

Mezei: Az edzőváltásnál tartottunk. Ráadásul egy fiatal edzőt választottál.

Szilágyi: Igen, ez is volt a célom. Olyan felkészülést szerettem volna, ahol kicsit több teret kapok én, kicsit több beleszólásom van abba, hogy mit csinálunk, mikor csináljuk, milyen versenyekre menjünk el, hová menjünk edzőtáborozni. És ez nekem nagyon jó volt. Nagyon magaménak éreztem ezt a felkészülést. Tehát nem egy végrehajtó eszköz voltam, aki megcsinálja azt, amit az edző mond, hanem tényleg tudtunk együtt gondolkodni, fejlődni. Kifejezetten élveztem ezt az egészet.

Mezei: A magyar kardnak komoly tradíciója van. Mekkora ebben a mesterek szerepe? Létezik folyamatosság vagy ez már egy új korszak?

Szilágyi: Abszolút létezik folyamatosság. Mi erről beszélni is szoktunk, tehát nem veszik el ez a fajta hagyomány a vívósportban. Ha a nevelőedzőmet, Gerevich Gyuri bácsit nézzük, akkor elég egyszerű meghúzni a vonalat fölfelé, hiszen az ő édesapja volt az edzője, Gerevich Ali (Aladár) bácsi, hétszeres olimpiai bajnok. Az ő edzője is elsősorban az édesapja volt, másodsorban pedig Italo Santelli olasz mester, aki a 20. század elején jött Magyarországra. Õ volt az az olasz mester, aki elverte a magyarokat egy milleniumi versenyen, Budapesten. Ezen nagyon meglepődtek és állást ajánlottak neki, úgyhogy Magyarországra költözött és egy nagyon erős kardhagyományt teremtett. Magyarországon ő volt a civil vonal a katonai mellett. Ez az egész hagyomány ott él a mai vívókban is.

Mezei: Hány évesen kezdtél el vívni?

Szilágyi: Kilenc évesen.

Bertha: Te szerettél volna vívni, vagy levittek a szüleid? Mi volt a motiváció?

Szilágyi: Engem több fronton is megtámadott a vívás. Először atletizáltam, de láttam, hogy itt a vívóterem, húzzák be a nagy zsákjaikat a vívók, az ablakon be lehet lesni, csapkodják egymást a fegyverekkel, és ez nagyon megtetszett. Aztán Gyuri bácsi eljött az általános iskolánkba, ami itt van egy pár saroknyira, Fenyves utcai Általános Iskola, ma már nem így hívják, eljött oda népszerűsíteni a sportágat, és nagyon megtetszett az ő személyisége. A harmadik front talán az volt, amikor a helyi, II. kerületi lapban, a Budai Polgárban megjelent egy kis hirdetés, amit észrevett az  édesanyám. Mondta, hogy „nézd csak, Áron, mondtad, hogy van a vívás, itt is hirdetik”, ezek után már az édesanyám is úgy érezte, hogy le kell hoznia a vívóterembe.

Ketipisz: Ha azt kérdezem tőled, hogy mi a siker, akkor mit mondasz?

Szilágyi: Nekem mindig is azt jelentette a siker, hogy ha én magam kitűzök valami célt, és azt sikerül elérni. Nem az a siker, ha kapok egy állami kitüntetést, nem az a siker, ha sokat keresek a sporttal, vagy ha megsimogatják a hajamat, hogy ez szép volt Áron, ügyes voltál. A siker nekem azt jelenti, hogy kitűzöm a célt, hogy hol szeretnék egy jó eredményt elérni, és azt el is érem.

Ketipisz: Gyerekkorod óta ilyen tudatos vagy? Így emlékszel vissza magadra, hogy mindig kitűztél célokat, vagy pedig ez így egyszer csak, mondjuk a Fazekasnak Gimnáziumnak köszönhető, hogy ilyen lettél?

Szilágyi: Szerintem ez egy ilyen személyiségjegy, ami nálam elég gyorsan kialakult. Mondták is, hogy én gyerekkoromban azért eléggé koravén voltam. Nagyon határozott gyerek voltam, aki tudja, mit szeretne és ezért szerintem sokat meg is tettem gyerekfejjel. Amellett, hogy persze azért gyerek is voltam, meg rosszalkodtam, lusta is voltam sokszor, tehát nem kell ezt nagyon túlmisztifikálni. Teljesen egészséges keretek között éltem.

Mezei: Lehet olyat játszani, hogy négy dolgot mondok és te mondasz rá négy választ?

Szilágyi: Nézzük meg!

Mezei: Egy Ken Blockkal készült interjúban láttam ezt és nagyon érdekes lett a végeredmény! Ott volt olyan kérdés is, hogy Barbie. De ettől megkíméllek. Legyen mondjuk az első a „szeretet”.

Szilágyi: Nekem a család. Abszolút az ugrik be. Onnan kaptam az eredendő szeretetet. Az első számút.

Mezei: „Munka”.

Szilágyi: Vívás. Sport, vívás, munka – nekem ez összefonódik.

Mezei: „Példakép”.

Szilágyi: Gerevich Aladár. Ezen nem kell sokat gondolkodnom.

Mezei: „Szerencse”.

Szilágyi: „Nem tudom.” Ezt tudom rá mondani. Mert egy sportpályafutáshoz, főleg egy-két olimpiai aranyhoz nyilván szerencse kell. Nem vagyok biztos benne, hogy mennyire van ez jelen az én életemben, meg hogy egyáltalán szerencsének kell-e ezt hívni vagy valami másnak.

Ketipisz: A te szótáradban nem igazán szerepel a szerencse, ugye?

Szilágyi: Nekem egy felkészülés során az a feladatom, hogy minél jobban kiszűrjem a szerencsefaktort. Minél többet megtegyek azért, hogy ne a szerencse döntsön, hanem a tudás, a felkészültség, az adott forma. Nagyon ritkán éreztem azt – szinte soha –, hogy engem destabilizálna egy fontos szituáció vagy egy nagy téttel rendelkező verseny. Az olimpián is azt éreztem, hogy számomra az egy iszonyatos ösztönző erő, hogy a legfontosabb versenyen vehetek részt. Tehát ebből a szempontból „szerencsés” versenyző alkat vagyok: nem szoktam összeroppanni a tét súlya alatt.

Ketipisz: Mi az, amire összpontosításkor gondolsz? Meséltél arról korábban, hogy általában későn szeretsz megérkezni a versenyek helyszínére, akkor is magadra zárod az ajtót és elsősorban koncentrálsz. Mindenkinek van valamije: valaki egy fontos mérkőzés előtt felhívja az édesanyját, valakinek van egy plüssmacija. Neked van valamid?

Szilágyi: Egy rózsaszín Barbie-m. (nevet) Nem. Nincs. Különösebb kabaláim nincsenek. Van egy-két sztárallűröm, ami igazából arra kell, hogy még jobban tudatosítsam magamban, hogy most egy versenyszituáció következik és fontos lesz figyelnem. Mindig ugyanannyiszor kell megcsapkodnom a kezemmel a bal és a jobb combomat a mérkőzés előtt elöl-hátul.

Mezei: Most viccelsz?

Szilágyi: Ezt konkrétan így csinálom.

Mezei: És hányszor?

Szilágyi: Kétszer-kétszer-kétszer. (mutatja, ahogy rácsap a combjára)

Mezei: Karddal vagy kard nélkül?

Szilágyi: Kard nélkül.

Ketipisz: Pedig van pár kardod, amivel megtehetnéd.

Szilágyi: Van egy pár, igen. De valószínűleg most elajándékozom az összeset és újakat szerzek be.

Mezei: És kinek ajándékozol?

Szilágyi: Még nem tudom. Ezt még nem döntöttem el igazából.

Mezei: Huszonhat éves vagy és hihetetlenül indult a pályád. Nincs rajtad túl nagy súly, hogy most tőled azt várják, hogy sportolóként illetve emberként nagyon nagyot fuss?

Szilágyi: Én egyelőre a sportpályafutásomra tekintek úgy, mint karrierre. Ebben vannak karriercélok. Egyelőre a további életemben mást nem tűztem ki.

Mezei: Tényleg nem?

Szilágyi: Huszonhat éves vagyok és remélem, hogy a vívást azért még legalább egy, de talán több olimpiai ciklusig is tudom folytatni. Valószínűleg a civil életemet majd utána nemcsak az a szempont fogja meghatározni, hogy minél sikeresebb legyek, és minél feljebb kerüljek, bárhová is visz majd az élet. Elsősorban azt szeretném csinálni, amit szeretek, ugyanúgy ahogy a vívást is szeretem. Szeretnék valami olyan hivatást találni, amiben el tudok mélyülni. Ami nem munka, hanem amit kifejezetten élvezek. De még egyelőre nem tudom, hogy mi lesz. Most ugye pszichológiát hallgatok. Az nagyon érdekel, abban el tudom képzelni magam. De ez még változhat.

Bertha: A versenyek során egyébként hasznosítod a pszichológiát?

Szilágyi: Alapvetően nem is azt, amit tanulok, hanem magam dolgozom két sportpszichológussal is. Nagyon sokat teszünk azért, hogy a lehető legjobb mentális állapotban menjek fel a pástra. Most már öt éve dolgozunk együtt. Úgyhogy leginkább ez az, ami a mentális felkészülésemet képezi.

Mezei: Ez most csak a versenyre vonatkozik vagy például arra is, hogy hogy kezeld a feléd megnyilvánuló szeretetet, tiszteletet, rajongást.

Szilágyi: Persze, nemcsak a versenyekre készülünk. Sőt, leginkább akkor tudunk készülni a versenyre, hogyha a felkészülés során, de a pihenő időszakban is mindig a lehető legjobban tudom kezelni a problémákat, és egy kiegyensúlyozott életet tudok élni. Ez lenne az alap, amit el kellene érni és onnantól kezdve lehet felépíteni a mentális felkészülést a versenyekre.

Ketipisz: Egy interjúban mondtad, hogy volt azért időszak, amikor el kellett döntened, még ha gyerekként is, hogy matematikus leszel vagy vívó. Azt már tudjuk, hogy a nevezetes Szilágyi-féle „paskolást” valószínűleg tanítani fogják az akadémián. De te mihez szeretnél később kezdeni? És hát a te esetedben tanulmányok kapcsán beszélhetünk matematika faktról, nemzetközi kapcsolatokról, pszichológia szakról. Szóval ez ilyen keresgélés?

Mezei: Valamire készülsz.

Szilágyi: Csak még én nem tudom, hogy mire. (nevet)

Ketipisz: Ez ilyen önkeresés egyébként? A nemzetközi kapcsolatok például, mert a pszichológiát meg a matematikát értem, el tudom helyezni, de a nemzetközi kapcsolatokat nem.

Mezei: Van néhány neves vívóból lett sportdiplomata.

Szilágyi: Van, van. Persze én is kerestem az utamat. Gyermekként, amiben ügyes a gyermek, amiben tehetséges, azt szereti és csinálja. A matekot nagyon szerettem, jó is voltam benne, de utána a vívást azt jobban szerettem és jobban vonzott, úgyhogy amellett döntöttem, hogy a vívásba fektettem az energiáimnak a nagy részét. Nem mindet, mert úgy gondolom, hogy nekem jó, hogyha van mellette valami más. Az, hogy egyetemre járok tanulni, nagyon ki tud kapcsolni. Ha otthon a vizsgáimra készülök, akkor jó az, hogy nem foglalkozom a vívással, hanem valami egészen mással. Más vonz be.

Ketipisz: Miket olvasol? Van kedvenc könyved?

Szilágyi: Mikor mit. Versenyek előtt – ugye most pont az volt aktuális – nagyon könnyű olvasmányokat, Rejtő Jenőket szoktam olvasni, de mivel már mindegyiket elolvastam háromszor, ezért most már valami újat kellett keresni.

Mezei: Hát olvass P. Howardot. (nevet)

Szilágyi: Igen, köszönöm. (nevet) Végül is egy svéd író mellett döntöttem és az olimpiára azt vittem magammal. Jonas Johansson, ő egy kortárs bestseller író. Mi is volt a könyv címe… „Az analfabéta, aki tudott számolni”.

Ketipisz: Benne volt a választásnál, hogy köze van a matematikához? (nevet)

Szilágyi: Nem, és nem is én választottam. Bettitől, a menyasszonyomtól kaptam a könyvet, hogy ez jó lesz nekem a verseny előtt. És tényleg, be is vált.

Mezei: Szász Emese, vasasbeli vívótársad azt mondta, hogy mostantól család.

Szilágyi: Vannak nekem is ilyen irányú terveim, bár nem olyan tempóban, mint Emesének, tehát én jövőre tervezek nősülni, és a családalapítás az még szerintem jóval később lesz. Még marad a vívás.

Mezei: Nem csoda, te vagy az, aki kirántottad a gödörből a magyar vívósportot....

Szilágyi: Én nem akarom azt hinni, hogy a magyar vívás talpra állása, az nekem lenne köszönhető. Persze, sok kisgyerek jött a londoni siker után a vívótermekbe, főleg ide a Vasas vívótermébe, és ez egy jó dolog, de nyilván nem ez érett be most a riói olimpiára. És nem hiszem, hogy Szász Emese vagy Imre Géza akkor tanult volna meg vívni. A vívósportnak Pekinget leszámítva mindig volt aranyérme, ott volt Nagy Titi, előtte, jó mondjuk ’96-ban éppen nem, de előtte ott volt Szabó Bence, ott volt a ’88-as kardcsapat, tehát a siker egy megszokott dolog volt.

Mezei: Jó, én próbálom sulykolni, hogy messiás vagy, de nem akarod. (nevetés)

Szilágyi: Nem, elhatárolódom ettől. (nevetés). Attól, hogy volt olyan olimpia, ahol nem sikerült mindezt érmekre váltani, attól még a magyar vívósport alapvetően erős. Most csak annyit történt, hogy jól kijött a lépés, igazából ennyi az egész.