GFG: Nem gondoltuk volna, hogy összejön ma ez az interjú. Tegnap még úgy nézett ki, hogy két műtéted is lesz, tehát megint tolunk egyet a találkozáson.

Rényi-Vámos: Igazából sok ember van, aki többet dolgozik, mint én.

GFG: Erős nyitás...

Rényi-Vámos: Az én életemben az jelenti a nehézséget, hogy teljesen kiszámíthatatlan a ritmusa. Most itt ülök veletek, de lehet, hogy két óra múlva már egy repülőn leszek, ami éppen Tallinnba vagy Athénba megy, és aztán két nap múlva érek haza. Ez okozza a nehézséget, nem pedig az, hogy sok-e vagy kevés a munka. Egyszerűen nem tudunk tervezni a gyerekekkel és a feleségemmel.

GFG: Mi tartja benned a lelket? Úgy tudom rólad, hogy erősen vallásos vagy. Egy orvos esetében elgondolkodtató dolog, hogy van egy ember, aki segít másokon és erősen hisz önmaga képességein kívül valami magasabb rendűben.

Rényi-Vámos: Igen, nekem nagyon fontos a hit. Ezek borzasztóan veszélyes műtétek. Bármelyik pillanatban csinálhat az ember egy olyan mozdulatot, amikor adott esetben olyan a helyzet, hogy elkerülhetetlenül elveszítjük a beteget. És ezért nekem óriási megnyugvás, hogy a műtéteknél nemcsak én vagyok ott egyedül, hanem adott esetben van valaki fölöttem. Az ember eljut azon a nyomorult ranglétrán valahová, történetesen, hogy ő lesz a főnök, a főnök pedig elsősorban magára számíthat, nem szólhat senkinek, neki kell elvállalni a felelősséget. Viszont biztos vagyok benne, hogy a Jóisten ott van, hogy nem én vagyok az utolsó láncszem.

GFG: Ez egy nagyon szép gondolat.

Rényi-Vámos: Én őszintén így gondolom.

GFG: Ha jól értem a munkádat, profánul fogalmazva azt csinálod, hogy egy ember tüdejét áthelyezed egy másik ember testébe. A profán megfogalmazás viszont spirituális következtetések után kiált: mit gondolsz, más ember lesz attól valaki, aki megkapja egy másik ember tüdejét?

Rényi-Vámos: Csak általánosságban beszélhetek, mert a donorokról soha nem adunk semmilyen felvilágosítást. Találkoztam már olyan esetekkel, hogy egy-egy páciens furcsa dolgokról számolt be egy műtét után – amiket mondtak, azok teljesen lelki eredetű változások voltak. Nekem azonban ezen a ponton meg kell állni. Azt gondolom, hogy én nem fogok tudni magyarázatot találni erre, mert – akkor ahogy te profánul megfogalmazva mondtad – ez nem az én területem, ez nem érinti a beavatkozást.

GFG: Akkor úgy kérdezem: van-e lélek?

Rényi-Vámos: Persze, hát hogyne lenne! Azért döbbenetes ez az egész, mert próbáljátok elképzelni a folyamatot, ahogy az egész lezajlik. Először is, amikor a donor tüdejét átvesszük, betesszük azt egy hűtőládába. Ez ugyanolyan láda, mint amivel bárki elmehet piknikezni. Mivel kicsi a hely a repülőn, én például fel szoktam rá tenni a lábamat. Csupa olyan dolog történik tehát ezzel a hűtőládával, ami hétköznapi természetű. Majd miután leszállok a géppel, elvégzem a műtétet. Szóval az egész teljesen hétköznapi módon megy végbe. Ám a páciensek egy része mégis furcsa lelki tapasztalatokról számol be. Valaminek lennie kell. Van olyan, hogy lélek.

GFG: Tehát indokolt azt mondanunk, hogy Neked is van főnököd, Jóistennek hívják.

Rényi-Vámos: Én teljesen biztos vagyok benne.

Ketipisz: Yuval Noah Harari egyik könyvében, a Homo Deusban – a címe is jelzi – az ember megistenüléséről beszél. Elsősorban a transzplantációk kapcsán, amelyek arról szólnak, hogy még jobban kitolják, illetve meghosszabbítják egy ember életét. Hiszel az ember ilyesféle „megistenülésében”? Beszélhetünk ezzel kapcsolatban hatalomról?

Rényi-Vámos: Az hülye szerintem, aki Istennek képzeli magát. Talán úgy mondanám, hogy mi a Jóisten meghosszabbított kezei vagyunk bizonyos helyzetekben. Ebben viszont hiszek. Ahová én járok templomba, ott a pap egy nagyon kemény ember. Tábori lelkész volt, szóval nem egy mézesmázos figura. Rendszeresen szoktunk beszélgetni. Õ egészen döbbenetesen jól meg tudja magyarázni a világot – benne többek között az orvos szerepét is. Orvosnak lenni nem egy túlértékelendő szerep. Ezt tudom erre a felvetésre mondani.

GFG: Lehetnek-e majd robotok a Jóisten meghosszabbított kezei?

Rényi-Vámos: Ha a sebészi robotra gondolsz…

GFG: Arról van szó, hogy már nem tudjuk, hol áll meg a technikai fejlődés. Hogy meddig lehet eljutni a precizitás miatt.

Rényi-Vámos: A sebészeti robotot arra találták ki, hogy a távolból is lehessen operálni. Például ül New Yorkban egy felhőkarcolóban a sebész és Irakban pedig fekszik a meglőtt amerikai katona. Ezt a meglőtt katonát aztán meg lehet operálni New Yorkból. A robot másik szerepe, hogy sokkal finomabb és precízebb mozgásokra képes, mint az emberi kéz. De mindkét esetben az ember irányítja a robotot, és én azt hiszem, hogy ez így is marad. Az emberi test annyira összetett és bonyolult, hogy azt nem lehet egyszerű matematikai képlettel leírni.

GFG: Túlterjeszkedhetünk a tüdőn? Kicsit metaforikusan is kérdezem. Én foglalkoztam magyar politikai gondolkodástörténettel is. Van egy klasszikus vita a reformkorban: Széchenyi és Kossuth vitája, aminek – ha úgy tetszik – van egy fiziológiai oldala is. Ez a vita arról szól, hogy mi irányít minket? Mi irányítja a politikai cselekvést: a szív vagy az ész? A metaforán túl van-e ennek jelentősége a te nézőpontodból?

Rényi-Vámos: Annyiban tisztáznám a metaforát, hogy ha velünk kapcsolatban szívről és agyról van szó, az egy speciális eset. Ez a mi esetünk nem értelmezhető általánosságban. Azt gondolom, hogy a gyógyításunk során racionális döntéseket kell hozni. Nem szabad, hogy az érzelmeink irányítsanak minket. Ez nem azt jelenti, hogy csak olyan ügy mellé állok oda, ami racionálisan megindokolható, hanem azt, hogy magából a konkrét gyógyítás folyamatából kizárom az érzelmeket.

GFG: Van családod, tehát szerelmes voltál és vagy.

Rényi-Vámos: Vagyok (nevetés).

GFG: Mit érez egy orvos, amikor szerelmes lesz? Tudja fiziológiailag dekódolni, hogy mi játszódik le benne? Nemrég beszéltünk egy pszichológussal, ő a szerotoninszint emelkedéséről, limerenciáról és hasonlókról beszélt. Orvosi nézőpontból hogy néz ki, amikor szerelmesek vagyunk?

Rényi-Vámos: Engem nagyon foglalkoztat ez a kérdés. De a mai napig még senki nem tudta leírni képletekkel, hogy miért van az, hogy az egyik ember szimpatikus a másiknak...

GFG: …erősebben ver a szív, izzadunk…

Rényi-Vámos: Pontosan, mivel valami történik az agyunkban. De ennek a részleteivel a mai napig nem vagyunk tisztában.

GFG: De akkor azt sem tudjuk, hogy akiért valaha dobogott a szívünk, az iránt ma már miért nem érzünk semmit sem?

Rényi-Vámos: Persze. Az agykutatásban még nagyon sok lehetőség van. Hozzáteszem, hogy ezt nem velem kell megbeszélnetek, mert én ehhez abszolút nem értek. A kérdés azonban foglalkoztat, mivel az összes többit tudjuk: tudjuk, hogy a szív összehúzódik, tudjuk, hogy az izmokban pontosan mi történik, mindent le tudunk írni a legapróbb részletekig – az oxigénszállítást és ilyeneket – de azt, hogy te miért vagy nekem szimpatikus vagy antipatikus, erre képletet még sohasem láttam.

GFG: Beszéljünk a félelemről. Tudom rólad, hogy átlagosan mintegy ötévente jársz csak fogorvoshoz – mert félsz a fogorvostól. Hogy félhet egy orvos egy másik orvostól?

Rényi-Vámos: Lusta is vagyok azért és persze félek is. Amikor eljutok hozzá, akkor altatást kérek és koncentráltan csinálják végig sorban az összes beavatkozást. Az az altatóorvos altat egyébként, aki a mi műtéteinknél is dolgozik, tehát 100%-os a bizalom. Ezt azért jó tudni.

GFG: Valahogy neked is ki  kell kapcsolnod. Te thai bokszolsz. Mire jó neked, hogy megütsz, megrúgsz embereket és téged is megütnek?

Rényi-Vámos: Valamit sportolni kell, hogy ezeket a hosszú műtéteket bírja az ember. Korábban több sportot is űztem, de igazából mindegyik közben elkalandoztak a gondolataim. Ha bokszolás közben kalandozik el, akkor abból óriási ütés lesz, ami azért elég kellemetlen.

GFG: De akkor találtál valamit, ami egyensúlyban tartja a dolgaidat. Ez nem rossz, mivel óriási stressznek vagy kitéve.

Rényi-Vámos: Mindenképpen kell mozgás, hiszen nagy megterhelést jelentő fizikai munkát végzünk. Ma például 8 órát álltam a műtőben. Hogy ezt bírja az ember, ahhoz mozogni kell. Én egyébként azt gondolom, hogy minden komoly szellemi teljesítményhez megfelelő fizikai állapot kell. Ehhez sportolni kell, de olyan sportot kell választani, amiben az ember jól érzi magát. Én ebben érzem jól magam. Meguntam minden mást.

GFG: Még jó, hogy a tüdőműtéteket nem untad meg! (nevetés)

Rényi-Vámos: Azt nem. Az nagyon izgalmas.

GFG: Beszélj nekünk erről egy kicsit!

Rényi-Vámos: Amivel én foglalkozom, a mellkassebészet, az egy viszonylag kis területe az orvoslásnak. Éppen ezért választottam. Kis területen tud az ember viszonylag hamar valamilyen eredményt elérni vagy kiemelkedni. A mellkassebészet az utóbbi 10 évben jelentős forradalmon ment keresztül. Amikor én ezt mintegy 20 évvel ezelőtt elkezdtem, az orvosi beavatkozás mostohagyerekének számított a mellkassebészet. Erről mindenki csak kellemetlen arckifejezéssel beszélt. A beteg befeküdt a kórházba, a műtét során vágtak rajta 40 centi hosszúságú sebet, beleraktak óriási csöveket és aztán két hétig egy fal mellé tolva feküdt. Majd jött a forradalom, az úgynevezett kislyukas-mellkassebészet, amit mi minimál invazív technikának hívunk, és ezt Magyarországon sikerült úgy elterjeszteni, hogy abszolút kiemelkedők vagyunk benne régiós szinten is.

GFG: Korábban Bécsben dolgoztál.

Rényi-Vámos: Igen, de ez a technika nem onnan jött. Sokkal többet csinálunk ebből Magyarországon. Ennek az a kulcsa, hogy az egészségügyi kormányzat megértette, hogy annak ellenére, hogy egy ilyen kis bemetszéssel járó műtét sokkal drágább, a többszöröse a nagy vágással járó műtétnek, mégis, ha összeadjuk az összköltséget, a nagy vágásos műtétnél ez sokkal kevesebbe fáj a büdzsének. A beteg csak egy napot van kórházban, egy héttel később már dolgozni tud, nem kell fájdalomcsillapítót szednie. A hagyományos esetben két hétig kórházban volt, egy hónapig nem tudott dolgozni menni, egy évig biztosan fájdalomcsillapítót szedett. Vagyis az új módszer nemcsak sokkal emberségesebb – hanem olcsóbb is! Ezért partner tudott lenni az egészségügyi kormányzat, ráadásul úgy, hogy az egész ország területén így lehet végezni ezeket a műtéteket. Ugyanezt Szlovákiában vagy Romániában nem tudod megcsinálni, tőlünk keletebbre pedig főleg nem.

GFG: Ez elég nagy dolognak hangzik.

Rényi-Vámos: Az is. Ma már több ilyen műtétet végzünk, mint Bécsben. Nagyon örülök, hogy végeznek nálunk tüdőátültetést, de a kis lyukas sebészeti eljárásra még büszkébb vagyok. Amire pedig még ennél is büszkébb, hogy nagyon tehetséges fiatalokat taníthatok. Én ugyan tanultam külföldön, de hazajöttem és itthon a magyar emberek gyógyítására használom mindazt, amit kint megtanultam. Hiszek abban, hogy egy magyar ember a legboldogabb Magyarországon lehet. Mi a Kékgolyó utcában a mellkassebészeti osztályon olyan lehetőséget biztosítunk a fiatal orvosainknak, hogy ne akarjanak tartósan külföldön maradni. Támogatom persze, hogy menjenek ki, tanuljanak új dolgokat, de jöjjenek haza és dolgozzanak itthon. Jelenleg öt rezidens dolgozik nálunk egyébként – ami nagy szám, mert összesen 11-en vagyunk, és ebből 5 rezidens. Sokat dolgoznak, de sokat operálnak is, amit máshol kevesen hagynak számukra.

GFG: Mondjuk el a nevüket is, legyünk büszkék rájuk!

Rényi-Vámos: Álljon itt akkor a névsor: Dr. Gieszer Balázs, Dr. Farkas Attila, Dr. Radeczky Péter, Dr. Csende Kristóf. Mert olyan jópofa dolgokat csinálunk ugyan, mint a tüdőátültetés, a kislyukas-sebészet (nevetés), de az a legkomolyabb dolog, ha ezeket a srácokat itthon lehet tartani. Ez meggyőződésem szerint a vezető pozícióban lévő orvosok felelőssége. Itt felesleges a kormányzatra mutogatni, itt az osztályvezetőnek kell olyan lehetőségeket biztosítania a fiataloknak, hogy ezek a tehetséges fiatalok szívesen hazajöjjenek és itthon is maradjanak.

GFG: Akkor neked, mesterkélten fogalmazva, nemcsak tüdőd, hanem szíved is van. Benned nemzeti színű szív dobog.

Rényi-Vámos: Én nem az a melldöngetős ember vagyok...

GFG: Te csak végzed a dolgodat.

Rényi-Vámos: Igen, csak végzem a dolgomat. Szerintem éppen az az egyik legnagyobb baja a magyar értelmiségnek, hogy folyamatosan siránkozik. Mert lehet, hogy nehéz a helyzet, mert sokszor valóban az, de a problémák arra valók, hogy megoldjuk őket. Aztán lehet, hogy a végén nem sikerül, de a siránkozás sehová sem vezet.

GFG: Ha te siránkoznál, mi lenne a betegekkel.

Rényi-Vámos: Pontosan.

GFG: De mi ez szerinted? Mentalitáskérdés? Van egy kártékony atmoszféra, ami ezt a magatartás életre hívja?

Rényi-Vámos: Én azért nagyon sok olyan embert ismerek, aki tettre kész és nem siránkozik. De ez a másra mutogatás, ez idegesítő. Lehet, hogy a tettre készek halkabbak, mint a hangoskodó siránkozók, de vannak azért ilyen emberek. Szóval ez a másra mutogatás, a más oldja meg az életemet, ez nem az én világom.

GFG: Mi a te világod?

Rényi-Vámos: Van egy feladat, oldjuk meg, közben pedig igyekezzünk jól érezni magunkat. Ha nevetgélünk közben, az még jobb, de ami feladata van az embernek, azt tisztességgel csinálja meg.

GFG: És a család hogy bírja?

Rényi-Vámos Ferenc: Szerencsém van a feleségemmel, az édesapja orvos volt...

GFG: Tehát hozzáedződött.

Rényi-Vámos: Igen, igen. Volt némi rálátása, bár amit kapott, arra nem számított. (nevetés)

GFG: Nem volt benne a csomagban? (nevetés)

Rényi-Vámos: Nekem valamivel könnyebb helyzetem van ebből a szempontból, mert nálunk mindenki orvos volt. A nagyapám és az édesapám is. A papa nagyon aktív volt a szívtranszplantáció magyarországi bevezetésében, csak aztán meghalt, mielőtt megtörténhetett volna az első műtét. Úgyhogy én láttam, hogy milyen ez az élet. A transzplantációnak a kiszámíthatósága az, ami rizikót visz a hétköznapi életbe, de azért a család nagyon türelmes velem. Ismered a feleségemet, nagyon jó fej és nagyon csinos...

GFG: Igen, ezt is tanúsíthatom, csak kellő keretek között .(nevetés)

Rényi-Vámos: Szóval szerencsés vagyok velük. Nálunk matriarchális viszonyok vannak, a feleségem hordja a nadrágot, így aztán ő irányítja a lányokat is. Nagyon szeretem őket, de nem tudom garantálni egyiknek sem, hogy elviszem őket az iskolába, vagy hogy biztosan ott leszek a szülinapi zsúron. Mivel a saját születésnapomra se biztos, hogy hazaérek.

Ketipisz: Van ezzel kapcsolatban valami jó sztorid?

Rényi-Vámos: A legkisebb lányom keresztelőjét sokat emlegeti a feleségem. Meg kellett esküdnöm, hogy biztosan ott leszek. Amikor megérkezett a pap, megcsörrent a telefonom, ekkor rám nézett a feleségem és mondta: „ezt most nem veheted fel!” (nevetés) Szóval, ez a telefon folyamatosan csörög. Ezen zajlik az életem.  

(Előveszi a telefonját és kinyit egy alkalmazást.)

Rényi-Vámos: Szóval, a mai napom úgy nézett ki, – nem lesztek rosszul az ilyen tüdős képektől? – hogy Oberwartban van egy férfi donor, megküldik, hogy mekkora a tüdő, hogy néz ki, akkor a recipiens, aki kapja, mekkora, hány centi. Mivel dobozba rakjuk, ezért nagyon fontos a méret. Utána elküldik a vércsoportját, majd kiveszik a tüdőt és elküldik nekem a képet, hogy mekkora és milyen a minősége. Azért van mellette a varrógép, ez egy sebészeti eszköz, mert ez egy állandó méret és így tudom, hogy mekkora. Itt meg ezek az erek, amiket össze kell varrnom. Utána ez a röntgenkép. Miután megoperáltam a beteget, az intenzív osztályon csinálnak egy röntgent, és ez már az új beteg, tehát, aki kapta, annak a röntgenképe. Ez egy gyönyörű szép röntgen, szóval, ez az én szép életem itt a telefonomon.

GFG: Szép napjaid vannak (nevetés).

Rényi-Vámos: Hogy mennyire szép napjaim vannak, arra itt egy másik példa. Gyerekkoromban versenyszerűen vitorláztam, ez nem az a nagy hajózás, amikor ülünk és isszuk a fröccsöt a többmilliós hajón, hanem versenyvitorlázás kishajókkal. Ez nyilván később nem fért bele az életembe, de az egyik barátomnak van egy hajója és azt kölcsönkértem, hogy elvigyem a családomat egy balatoni hajókázásra. Pontosabban elvittem volna. Siófokon volt a hajó, lementünk, bepakoltunk, a bepakolás az ugye macera, karton víz, karton bor, gyerekeknek hálózsák, s a többi. Bepakoltunk, csináltam egy fröccsöt, koccintottunk, és akkor csörög a telefon. Bepakol, hazajön. Ez egymás után három egymást követő hétvégén. Ezután mondta azt a felségem, hogy nagyon szép dolog, hogy el akarom őket vinni vitorlázni, de inkább hagyjuk.

GFG: A vitorlázás letudva.

Rényi-Vámos: Letudva, mert ő soha többet. Inkább marad otthon a lakásban, szevasz. (nevetés).

GFG: Jut idő olvasni, filmet nézni?

Rényi-Vámos: Nagyon sokat olvasok, ez engem nagyon kikapcsol. Wass Albert-őrült vagyok, talán ő ragadja meg a legvarázslatosabban, hogy mit is jelent nekünk magyaroknak az erdélyi táj és az erdélyi lélek. Illetve, van egy közös barátunk, ajánlott nekem egy japán írót, Murakami Harukit, teljesen rákattantam. Azt mondta a barátunk...

GFG: Szerintem jutalékot kaphat a japán faszitól, mert nekem is ajánlotta, hogy olvassak tőle (nevetés)....

Rényi-Vámosi: ...hogy szerinte ő a legjobb modern író. Én sok dologban hallgatok a tanácsára, ez most is bejött.

GFG: És a filmek? Vagy arra már nem jut idő?

Rényi-Vámos: Nem igazán. A feleségem és a lányaim Az igazából szerelem és a Szívek szállodája rajongói. Õk ezt nézik folyamatosan. Mondjuk a Szívek szállodája hatodik részt láttuk is vagy kétszázszor és ők mindig bőgnek.

Ketipisz: Gondolom, megvan a véleményed a filmről.

Rényi-Vámos: Õszintén mondom, nem tudom mit gondoljak róla. Én ezt valójában nem nézem, csak a háttérben szól, miközben olvasok (nevetés).

GFG: És mi a cél? Hová akarsz eljutni? Hogy tudnád megfogalmazni a magad számára, hogy miért csinálod?

Rényi-Vámos: Ez a kérdés foglalkoztat engem is. Azt gondolom, hogy az én életemben a nagy sztori az a tüdőátültetés. Ezt én egyébként viszonylag korán megcsináltam már az életemben. A program megy, sok ember belekerült, élvezik, jó hangulata van, a fiatalok tanulják. Most éppen, ma hajnali négykor egy két éve végzett rezidens vett ki egy tüdőt Oberwartban. Magyarországon bármelyik másik sebészetén egy két éve végzett rezidens legfeljebb kórlapot ír. Nálam meg ez a srác felült egy helikopterre, kiment Ausztriába, megküzdött egy holland, meg egy olasz teammel, gyönyörűen kioperálta a tüdőt, hazarepült vele és most baromi boldog, hogy milyen jól ment neki. S ilyen srácból van összesen öt. A következő generáció a beültetésben vesz részt, ők is jól csinálják. Nagy sztorim nekem már nem lesz. Megcsinálni egy első átültetést a mi szakmánkban, az a csúcs. Az én fejfámra ezt fogják felírni. De nem ezekre a dolgokra vagyok a legbüszkébb, hanem, hogy a fiatalok ezt szívesen csinálják, érdeklődőek, és hogy igazi, gondolkodó sebészek lesznek. Mindegyikük kutat, komoly nemzetközi kutatásokban vesznek részt. Ezt én extrém fontosnak gondolom. Mert nem csak arról van szó, hogy össze tud varrni két csövet vagy kivesz egy daganatos szervet, hanem az a cél, hogy járjon az agya, kutasson és tegyen hozzá valamit ehhez az egész világhoz. Én úgy látom magam, hogy én ezt viszem tovább. Az a cél, hogy minél több fiatalt elindítsak ezen az úton. Isteni adomány, hogy én ebben részt vehettek.  Az e világi földi célom pedig, hogy a három lányomat tisztességben felneveljem, útnak indítsam őket, a családomat, amire nagyon büszke vagyok, a boldog élet keretei közzé kormányozzam. Ezek azt hiszem, minden ember számára vállalható célok. Ezért érdemes élni.