GFG: Általában meg szoktam kérdezni a vendégeinktől, hogy honnan jönnek és hová tartanak. Honnan jössz?

Orbán János Dénes: Az irodalomból jövök, és oda is szeretnék visszatérni. Sajnos egyelőre még nem beszélhetünk igazi irodalmi állapotokról Magyarországon, így indokolt azt mondanom: visszatérni.

GFG: Erősen kezdjük ezt a beszélgetést. Hogy érted, hogy nincsenek igazi irodalmi állapotok Magyarországon?

OJD: Induljunk ki a rendszerváltás utáni évekből. Ez egy kegyelmi időszak volt. Szabadon lehetett írni bármiről, sokan olvastak szépirodalmat, a szépíróknak komoly nimbusza volt. Aztán ez a helyzet radikálisan megváltozott. No nem azért, vagy nem csak azért, mert bejött Nyugatról mindenféle médiaszenny, elindultak a kábeltévék, és ennek köszönhetően az emberek egyre kevesebbet olvasnak, hanem más okok is vannak itt. Ne felejtsük el, hogy a magyar könyvpiac így is átlagon felül teljesít. A magyar könyvszerető nép: kevés népnél van olyan szokás, hogy bármilyen ajándékot viszel, adsz mellé egy könyvet is. A lektűrök jól fogynak, és a celebek is hatalmas példányszámban értékesítik műveiket. Viszont régebben a szépírók is nagy példányszámban teljesítettek. Könyv tehát nem fogy kevesebb, sőt! Csak az arányok tolódtak el.

GFG: Most elfogy Fejős Éva ahelyett, hogy fogynának a szépírók.

OJD: Vajon nem ez az oka annak, hogy a magyar irodalom, a szépirodalom egyre megközelíthetetlenebb lett a normális olvasó számára? Begyűrűztek az irodalomelméleti trendek, általános gyakorlat lett a metanyelven való beszéd, a műveket és a róluk szóló kritikákat pedig már nem érti meg az átlagolvasó. Mivel nem érti, el sem fogja olvasni. Ezzel nem bántani akarom a szépírókat, merthogy természetesen attól még lehet értékes egy mű, hogy csak egy szűk közönség számára érthető. Nem mondhatjuk tehát, hogy Szentkuthy Miklós, akit nehéz befogadni, nem ugyanolyan értékű alkotó lenne, mint Karinthy Frigyes, akit nagyon széles közönség tud olvasni – de azért a magyar nép ahhoz volt szokva, hogy a klasszikusai olvashatók. A maguk korában Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond vagy Kosztolányi Dezső 70-80 ezer példányban fogytak el. Emlékszem, annak idején Erdélyben szinte csak az olvasás volt az egyetlen szórakozás, mert nem volt tévé, színház is alig-alig. Az akkor még másfél milliós magyarság elképesztő példányszámokat tartott fenn: például az Utunk, ami most már Helikon néven fut, több mint 17 ezer példányban fogyott el. Tehát nagyobb példányszámban, mint most az Élet és Irodalom.

Fűrész Gábor: És ez mikor volt?

OJD: A ’70-es, ’80-as évekről beszélek. Egy-egy debütkötetet − például a híres Forrás-sorozatra gondolok − 10 ezer példányban indítottak, és az el is fogyott. Az ismertebb alkotók aztán 20, 50 vagy akár 100 ezer példányban is el tudták adni a műveiket. Szilágyi István Kő hull apadó kútba című kultuszregényének különböző kiadásai összesen 200 ezer példányban fogytak el.

GFG: Tehát azt mondod, ha jól értelek, hogy a szépirodalom eltávolodott a hétköznapok világától, eltávolodott az átlagolvasótól, nincsenek klasszikusaink, mivel ezek a könyvek nem jutnak el a kritikus tömegig.

OJD: Vannak klasszikusaink, csak sokkal kevesebben, mint régen.

GFG: És nyilván ennek hatása van a közbeszédre is. A szépirodalom nyelve nem ér át a közbeszéd nyelvébe, mivel kevesebb szépirodalmat olvasunk. És te azt mondod, hogy ennek a helyzetnek meg kellene változnia.

OJD: Még azért mondanék egy-két dolgot erről a helyzetről. Abnormális az is, hogy egy-egy verseskönyv még 100 példányban sem fogy el. Manapság verset írni gyakorlatilag csőd egy magyar író számára. Pedig a magyar egy versszerető nép. Rengeteg önképzőkör van, számos úgymond dilettáns is alkot, amivel persze nincs semmi gond, de mégiscsak furcsa, hogy sokkal többen írnak verset, mint ahányan olvasnak. Vagy legalábbis vásárolnak. Mert olvasni valószínűleg olvasnak. Csakhogy nem a kortárs költőket, hanem inkább a klasszikusokat.

GFG: Ikonikus alakja voltál az erdélyi irodalmi életnek. A Bulgakov kávéház sokak számára egy szimbólum. Nem a semmiből jössz, aki indokolatlanul kezd el fintorogni a hazai irodalmi állapotokon.

OJD: Elég régi motorosnak számítok, már 1992-ben jelentkeztem írásokkal. 1993-ban Sántha Attila kollégámmal közösen élére álltunk egy irodalmi mozgalomnak, ami akkor „transzközép irodalmi mozgalom”-ként híresült el, és ennek lett az első fóruma, a Helikon folyóirat mellékleteként, a Serény Múmia. 1995 januárjában indult el az Előretolt Helyőrség, az akkor 35 ezer példányban fogyó Erdélyi Napló irodalmi csatolmányaként.

GFG: Rejtő a múzsa.

OJD: Hát ugye az Előretolt Helyőrség hozza magával Troppauer Hümért, aki az öklével védi a verseit.

GFG: Bár hozzátehetném – ironizálok –, hogy Troppauer Hümér versei olvashatatlanok voltak.

OJD: Ez igaz, de én megírtam az olvasható verseit. Az első kötetem Hümériáda címmel jelent meg, a Rejtő regényben megadott verscímekhez, mint Anyám, te vagy árva fiad csillaga, megírtam a verseket is. Keményen léptünk színre annak idején. Az 1993-as év elején volt egy olyan irodalmi performanszunk Sántha Attilával, amikor a kolozsvári bábszínház próbatermébe invitáltuk egy pajzán költői estre az érdeklődőket. A színház megtelt, és akkor mi bevonultunk katonaruhában, és pajzán meg pornográf lírát olvastunk föl, majd befújtuk könnygázzal a közönséget.

GFG: Ugye, ezt csak azért mondod, hogy világossá tedd, mire is számíthat majd tőled a magyarországi közönség? (nevetés)

OJD: Ezt csak annak illusztrálására mondtam, hogy honnan jövünk. Szerintem korunkat megelőző reklámstratégiákkal operáltunk. Tudtuk, hogy aki a teremben van, halálosan gyűlölni fog minket élete végéig. De ennek úgy elterjedt a híre – nemcsak Kolozsváron, hanem egész Erdélyben –, hogy két héten belül mindenki rólunk beszélt, és azok, akik nem találkoztak közvetlenül a könnygázzal, onnan kezdve roppant érdeklődést tanúsítottak a pajzán fenevadak iránt.

GFG: Azért ne adjuk azt a címet, hogy Könnygázzal támad a magyar irodalmi közéletre Orbán János Dénes. (nevetés)

OJD: Ennek már egy negyedszázada. Most már szelídebbek vagyunk. De akkor megjelent az Előretolt Helyőrség, és tényleg nagy port vert föl – mert ez a társaság egyáltalán nem fogta vissza magát. Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila ma már mind József Attila-díjas elismert alkotók, a Székelyföld szerkesztői; Molnár Vilmos, Demeter Szilárd, Farkas Wellmann Endre, majd később Nagy Koppány Zsolt, Farkas Wellmann Éva; és utána a nagyon erős harmadik Helyőrség-generáció, Muszka Sándor, Márkus András, Ármos Lóránd, Dobai Bálint, Noszlopi Botond megrengették az erdélyi irodalmi életet.

Fűrész: Tehát volt egy légüres tér, amiben megjelent a ti generációtok.

OJD: Aránylag könnyű dolgunk is volt. A rendszerváltás után megszűnt a cenzúra, rengeteg témát lehetett megzenésíteni, a hagyomány, a transzszilvanizmus irodalma pedig meglehetősen provinciális volt. Valóságos rajongótáborunk volt fiatalokból, ám az idősebbek bizony nagyon húzták az orrukat. Erdély sokkal vallásosabb is és prűdebb is, mint Magyarország. Olyannyira kiverte a biztosítékot ez a szabadszájúság, hogy 1996-ban Sántha Attilát meg engem a váradi püspök kiátkozott a katolikus egyházból. Azt ugyan nem ellenőrizte le, hogy a tagjai vagyunk-e, mert ugye én unitárius vagyok, Sántha meg református. (nevetés)

GFG: A kiátkozásból nem lehet baj.

OJD: Az indok: az erdélyi magyar ifjúság irodalom általi megrontása. Erre mondtuk aztán mi, hogy adná az isten, hogy az ifjúság az irodalomtól romoljon meg!

GFG: Óvszert a verseskönyvekre! Tehát még a katolikus egyház is segített nektek.

OJD: Így van. Aztán nagyon hamar megtörtént a változás, merthogy egyrészt megszoktak minket: a fiatalok mindvégig mellettünk voltak, tehát azért volt közönségbázisunk is, és az idősebbek közül is egyre többen adták meg magukat, mert látták, hogy nem öncélú, amit csinálunk. Ugyanakkor az is egy nagyon szokatlan és elegáns hozzáállás volt, hogy mi nem támadtuk meg az öregeket. Nem követtünk el irodalmi apagyilkosságot, ami egyébként szokás, és benne is van a művészet metafizikájának ősi törvényeiben. Sőt, sokkal jobb viszonyban voltunk az idősebbekkel, mint az akkori középgenerációval. Az idősebb generáció tagjai, Kányádi Sándor, Szilágyi István, Mózes Attila, Király László, Farkas Árpád, Lászlóffy Aladár, Bogdán László, Fodor Sándor istápolták a törekvéseinket. Mi úgy voltunk lázadók, avantgárdok, paradigmaváltók, hogy közben nem sértettük meg sem az idősebbeket, sem a nemzeti érzéseket, sem a vallásos érzéseket se.

GFG: Mínusz a katolikus egyház.

OJD: Szerintem, hogyha valaki pajzán lírát művel, azzal nem bántja Istent és a vallásos érzékenységet. Legalábbis az unitáriusoknál ez megengedett (nevetés). Gyakorlatilag mi voltunk az egyetlen jobboldali érzelmű, de progresszív, haladó csoportosulás. Ugyanis erre mi kényesek voltunk, hogy nekünk igenis van hazánk, meg istenünk is, apánk és anyánk. 2-3 év alatt le is zajlott a paradigmaváltás. Leráztuk magunkról Reményik Sándor és Sütő András nyomasztó emlékét, és végül is diadalmaskodott az erdélyi irodalomban a…

GFG: A pajzánizmus.

OJD: …a normalitás. A paradigmaváltás után azonban az építkezés időszakának kellett következnie. Ennek volt része a Bulgakov kávéház is.

GFG: Nem akartatok éhen halni.

OJD: Nemcsak éhen halni nem akartunk, hanem azt akartuk, hogy olvassanak minket. Ezért ír az író. És igen, azt is szerettük volna, ha ebből meg tudunk élni, mert hogyha egy másik szakmából keresed meg a kenyeredet, akkor az energiát von el az írástól. Mi kompromisszumokra is hajlandóak voltunk, hogy minket olvassanak. Érhetőbben írtunk, pontosabban rétegesen. Egy művet meg lehet úgy írni, hogy megtalálja benne az egyszerűbb olvasó is a magáét, és a komplikációba szerelmes bölcsész is meglelje a maga rejtelmeit. Ehhez azonban egy gazdasági rendszert is ki kellett alakítani, mert az evidens volt, hogy az állami támogatások általában arról szólnak, hogy a kultúrát lélegeztetőgépen tartják.

GFG: Hogy ne legyen lelkiismeretfurdalás azért, hogy eltűnik az irodalom.

OJD: De ne feledjük el, hogy akkoriban sem a román, sem a magyar állam nem engedhetett meg magának nagyobb összegeket a kultúrára. A szűkös állami támogatások mellé nekünk viszont sikerült a magánmecenatúrát is megmozdítani, és komoly nagyvállalkozókat magunk mellé állítani. És ezen kívül bizniszeltünk is. Ennek része volt a Bulgakov és egy könyvkiadó, az Erdélyi Híradó Kiadó. A kolozsvári kávézó kiváló rendezvényszínhely volt, de a közönség fogyasztott is. A kávézó bérleti díjából fenn tudtuk tartani például a könyvkiadót. A lényeg, hogy felépítettünk egy jól működő intézményrendszert. Egy olyan struktúra alakult ki, amely költségvetésének mintegy egyharmada származott állami támogatásokból. Másik egyharmada a mecénásoktól, a maradék egyharmadot pedig mi termeltük ki. Fáradhatatlanul jártuk az országot, és meglátogattunk minden települést. Nemcsak a nagy irodalmi központokat vettük be, a falvakba is elmentünk.

GFG: Lehet tehát úgy összegezni az erdélyi éveket, ezt a csaknem két évtizedet, hogy végrehajtottatok egy paradigmaváltást, nimbuszt építettetek, felpezsdítettétek a kulturális életet, és kiépítettétek az ezt fenntartó és működtető intézményrendszert?

OJD: Így van. Ez egy szép összegzés.

Fűrész: Te miért jöttél át Magyarországra?

OJD: Magánokokból. Kiszálltam a kocsmabizniszből, nekem azt már lehetetlen volt továbbvinni, annyira kinőtte magát, egyszerűen a bolondokházába kerültem volna, ha tovább folytatom. A vendéglátóiparban folyamatosan ott kell lenni, ha nem vagy ott, bármi megtörténhet. A Bulgakov tulajdonosának lenni...

GFG: Felemészti az életet, meg a szerzőséget is.

OJD: Nem volt mellette életem, ott éltem a Bulgakovban, és gyakorlatilag hosszú évekig semmi érdemlegeset nem írtam. Tehát az irodalmi karrierem tulajdonképpen tíz évig szünetelt.

Fűrész: Mert te építetted az infrastruktúrát ebben a mozgalomban.

OJD: A kocsmároskodást más is meg tudja csinálni, a saját műveimet viszont csak én tudom megírni.

Fűrész: Mikor jöttél át?

OJD: 2014-ben költöztem át, szépírói szándékokkal. Azért jöttem, hogy csak írással foglalkozzam, de aztán a bennem lévő irodalmi ördög nem bírta megállni, hogy ne avatkozzak be az irodalomszervezésbe.

GFG: Az „irodalmi ördög” kifejezésben az irodalmi fosztóképző vagy minőségjelző? Az „irodalmi” megnemesíti az ördögöt? (nevetés)

OJD: Megnemesíti, megnemesíti. Szóval nem tudtam megállni, hogy csak író maradjak. Nekem mindig is a szenvedélyem volt, hogy valami történjen az irodalomban, ahogy a tanítás is nagy szerelem, a fiatalokkal való foglalkozás még talán nagyobb örömet is okoz, mint az írás. Az Előretolt Helyőrség sok alkotót nevelt ki, mintegy ötven szerző debültált ennél a körnél, akik közül sokan sokra vitték. Nekem olyan tanítványaim voltak, mint Szálinger Balázs, aki per pillanat az egyik legelismertebb, legfelkapottabb kortárs szerző Magyarországon.

Fűrész: És mi lett az általatok kirobbantott forradalom résztvevőivel? Ott maradtak Erdélyben, vagy átjöttek Magyarországra?

OJD: Nagy részük ott van Erdélyben, és az irodalmat meg a közéletet meghatározó szerkesztőségekben ülnek. Például Lövétei Lázár László, Fekete Vince, György Attila, Molnár Vilmos a Székelyföld szerkesztőségét képezik. Papp Attila Zsolt a Főtér főszerkesztője. Karácsonyi Zsolt a Helikon főszerkesztője. Sántha Attila történész-kutatóvá vedlett át.

GFG: Tehát maradtak a hadállások Erdélyben.

OJD: Igen, a legtöbben fontos irodalmi vagy médiapozícióban végzik a dolgukat, immár derékhadként. A fiatalok közül jöttek át néhányan Magyarországra.

Ketipisz Sztavrosz: A beszélgetés elején mondtad, hogy a ’90-es években más volt a kontextus és hogy azóta megfogyatkozott a szépirodalmi olvasók száma. Ma milyen kihívások előtt áll egy fiatal író?

OJD: Sajnálatos módon több mint tíz éve nem láttunk olyan indulást, amely úgymond berúgta volna az ajtót. Olyan fiatalt, aki jön, rábasz az asztalra és azt mondja, itt vagyok. A paradigmaváltások mindig úgy történnek, hogy jönnek valakik, és rábasznak az asztalra.

Fűrész: Így van.

OJD: Így tett Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Faludy György.

GFG: Tehát jönnie kellene valakinek, aki rábasz az asztalra.

OJD: Igen, rá kell baszni az asztalra. Azt szeretnénk, ha lennének ismét olyan fiatalok, akik forradalmat csinálnának. Igazából az utolsó markáns jelentkező, akiről érzed, hogy belőle valamikor nagy klasszikus lehet, Szálinger Balázs volt. Õ nem agresszíven baszott rá az asztalra, de azért a Zalai Passióval, amivel felfutott, egy egész megyét, majd egy egész országot izgalomban tartott. Szálingert gyakorlatilag Zala megye emelte fel. Aztán a hévízi önkormányzat rábízta a Hévíz irodalmi lap főszerkesztői pozícióját, ami a békéscsabai Bárka mellett az ország legjobb irodalmi folyóiratává vált.

Fűrész: Ha áttérünk a jelenre, ti létrehoztatok itt Magyarországon egy íróakadémiát. Ha jól értjük, végső soron ugyanazt akarjátok csinálni, amit egyszer Erdélyben már megcsináltatok: forradalmat.

OJD: Nem tagadom. Mert nem arról van szó, hogy ne lennének tehetséges fiatalok, hanem az a baj, hogy semmi izgalom sincs az irodalmi életben. A szakma annyira elhatalmasodott, hogy ma a szakmának kell megfelelni és nem az olvasónak, és ebben a merev megfelelésben minden izgalom kiveszett az irodalomból. Azelőtt nem volt gond, mert amikor az olvasó tart el, akkor te azt mondasz, amit akarsz. Amikor a szakma tart el, akkor meg kell felelned a hatalomnak, mert a szakma is egy hatalom.

GFG: A szakma ad például díjat...

OJD: Igen, így van. Ha nem tudsz a piacról megélni, és a szakma tart el, akkor az azt is jelenti, hogy nem vagy független, alkalmazkodnod kell, mert ha nem így teszel, akkor veszélyben van a díjad, az ösztöndíjad, a publikációd. A szakma korifeusai bármikor el tudják gáncsolni a pályádat.

Fűrész: Támogatást kaptok az államtól, de ha jól értem, ti arra törekedtek, hogy létrejöjjön egy fordulat az irodalomban, hogy a piac ismét képes legyen eltartani az irodalmat.

OJD: Igen, ez a cél. A szekértábor-logika akadálya ennek. Ugye van két szekértábor, a bal és a jobb, aztán vannak még egyéb szekértáborocskák, de mindent összevetve a bal az erősebb.

GFG: A hangosabb.

OJD: A hangosabb és nemzetközi szinten is ismertebb, mert így hozták az idők. Szóval jobban tudtak érvényesülni. Az a baj a szekértáborokkal, hogy az idősebbek megmondják az embernek, hogy hol nem illendő közölni, mert akkor belőled nem lesz író Magyarországon.

GFG: Tele van Horger Antal tanár úrral az ország.

OJD: Mindegyik szekértábor elvárja a lojalitást. Kevés olyan ember van Magyarországon, aki megengedheti magának a luxust, hogy minden helyre elmenjen, és sokféle helyen közöljön írásokat. Ehhez ki kell lépni a szekértábor-logikából.

Fűrész: Tehát, azt mondod, hogy most van egy légüres tér, jöhet egy új generáció és mondhat valami új dolgot, aminek valószínűleg semmi köze nem lesz már a politikához és a bal-jobb szekértáborhoz.

OJD: Először fel kell szabadítani a fiatalokat a polkorrektség idiotizmusa alól, ami egyébként eluralkodott az irodalomban is. A politikai korrektség uralma az irodalomban azt jelenti, hogy el kell kezdeni óvatoskodni.

GFG: Az irodalomnak az a lényege, hogy egy író nem óvatoskodhat.

OJD: Hát persze, egy író nem lehet polkorrekt. Ha nem humorizálhatunk, akkor mindennek vége van. Nézzétek meg Karinthy Így írtok tijét, tele van zsidó viccel. Ha humorizálni sem szabad, akkor felakaszthatjuk magunkat. Annak ellenére, hogy én a ’90-es évek végén tananyag voltam a magyar egyetemeken, tíz évvel később jött a vád, hogy vállalhatatlan, szexista irodalmat művelek.

Fűrész: Amerikát ez a hullám nyelte le. Az amerikai egyetemeken döbbenetes dolgok zajlanak a kulturális marxizmusnak nevezett cenzúra részéről. Ott a te könyveid valószínűleg be lennének tiltva.

OJD: Oda jutottunk, hogy ha ma írsz egy verset, amiben bevallod az őszinte vágyadat, hogy meg akarsz dugni egy nőt, akkor te szexista vagy, és te a nőt szexuális tárgynak nézed, ezért megvetnek és elítélnek. De ugyanilyen vád érheti azt a költőnőt is, aki arról ír, hogy mennyire szeretné, ha valaki egy nagy lőccsel belehatolna, mert akkor ő tekinti a férfit szexuális tárgynak, megvetik és elítélik, bár talán kevésbé, mintha ezt egy férfi írja. Próbáljunk csak keresni egy kis pajzánságot a kortárs fiatal írók művei között: alig fogunk találni. A humorral is így járunk. Majdnem mindenki komoly tárgyias, filozófiába hajló vagy egészen filozófikus lírát művel, amivel semmi gond, csak hát éppen széles körű olvasottságnak nem fog örvendeni soha a büdös életben. Hogy néz ki a fiatalok által űzött irodalom humor, erotika és játékosság nélkül?

Fűrész: A humor bizonyos értelemben haldoklik a világban. Új helyzet van az irodalomban is. A píszínek köszönhetően tulajdonképpen megszűnik a szólásszabadság. Szólásszabadság nélkül pedig az irodalom nem létezik.

OJD: Így van. Eljutottunk onnan, hogy a rendszerváltás korlátlan művészi szabadságot biztosított, mert a hatalom nem kívánt beleszólni az irodalomba, egészen a píszí rémuralmáig. Ma szarul megírt genderműveket ajnároznak az irodalomkritikusok – a mondanivalójuk miatt. Pedig az irodalom soha nem a mondanivalóról szólt, hanem arról, hogy az a mű hogy van megírva. Az irodalom a minőségről szól. Maximális művészi- és szólásszabadság; írhatsz bármit, bármi lehet a témád, csak legyen jól megírva – ennyi az irodalom lényege. Ezt gátolja az írói függetlenség megszűnése, a píszí következtében kialakult írói öncenzúra.

GFG: Tehát mit is akartok?

OJD: Mit is akarunk? Az Íróakadémia egy lehetőség, és az állam ezt támogatja. A megszokottnál nagyobb összegű támogatásból már lehet dolgozni. Már nem a túlélésről szól a pénz, ebből már lehet komolyan építkezni. Megteremteni a fiataloknak a biztonságos anyagi hátteret, és lehetőségeket nyújtani nekik, hogy nyugodtan csináljanak csak forradalmat. Ez egy hosszú távú állami befektetés, aminek abban kell megtérülnie, hogy a közönség fokozatosan átveszi az államtól az irodalom eltartásának a feladatát. Nem lesz rövid folyamat, de erről szól az építkezés. Fel akarjuk szabadítani a fiatalokat, esélyegyenlőséget akarunk teremteni.

GFG: Muszáj ezt a szót használni? (nevetés)

OJD: Találj valami jobbat. A mi értelmezésünkben ez azt jelenti, hogy esélyt adunk azoknak is, akiknek nem lenne más esélyük. Mert például csórók, pénzük se lenne feljönni a fővárosba, ám mégis ösztönös tehetségek. Az egyik ösztöndíjasunk egy eldugott településről jött, nehéz családi háttérrel, nem egészen húszesztendős, teljesen autodidakta, és olyan verseket ír, hogy már most vihetnéd a Magvetőhöz. Hány ilyen van, aki tehetséges, és nem tud a központba eljönni? Gondoljunk bele, Ady Endre, aki az egyik legnagyobb paradigmaváltó volt, egy Érmindszent nevű kis faluból érkezett…

GFG: Úgy tudom értékmegőrzésre is vállalkoztok.

OJD: Így van. Mond nektek például valamit az a név, hogy Mózes Attila?

GFG: Külön-külön mond. (nevetés)

OJD: Mózes Attila például egy hatvanöt éves erdélyi író, aki az elmúlt húsz évben szerintem nem is járt Budapesten. Visszavonultan él Kolozsváron, ugyanakkor ez mit sem von le abból, hogy ő írta meg az elmúlt ötven év tíz legjobb regényének egyikét, melynek az a címe, hogy Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. Ez egy bődületes, letaglózó könyv. Olyan elképesztő, hogy Gabriel García Márquez vagy Borges szívesen jegyezték volna, de mivel semmi felhajtás nem volt körülötte, teljesen kiveszett a köztudatból. Pedig olyan nagy művei vannak még, mint A Gonosz színeváltozásai vagy a Vénasszonyok nyara. Vagy itt van Molnár Vilmos, aki ötvenvalahány évesen korunk egyik legjobb prózaírója. Hallottatok róla? Nem. Remek, groteszkbe hajló novellái mellett megírta a Micimackó folytatását, a Malacka álmát. Anno a Magyar Könyvklub meg az Ulpius is házalt vele a Disney-nél, hogy engedélyezze a megjelenését, mert náluk vannak a jogok. A Disney azt mondta, ezt nem szabad kiadni, mert jobb, mint az eredeti, és rontaná Milne presztízsét, úgyhogy a derék író úr várja meg 2026-ot, amikor lejár a 70 év, és szabad lesz a pálya.

GFG: Akkor már csak kilenc évet kell várni, hogy elolvassuk a Micimackó folytatását. Ezt üzenjük az olvasóknak (nevetés).

OJD: Azt akarjuk, hogy ez az egész társaság felkavarja az irodalom állóvizét, hogy történjen már valami.

GFG: Idéznék. Segíts nekünk a kép kibontásában: „miközben rád, s másra vágyok, / s kutyatej nő a szétkúrt priccsen?” Mit jelent ez a kép?

OJD: Ez csak egy kiragadott idézett egy regény versbetétéből.

GFG: Ironizáltam, azt akartam ezzel mondani, hogy az a lényeg, hogy akkor sem a barátaidnak, sem az ellenségeidnek nem kell attól tartani, hogy kihunyt belőled a fenegyerekség?

OJD: Ettől nem kell tartaniuk.