GFG: Elmondom a pozíciónkat. Az a problémánk, hogy '56 fontos része az életünknek, de nem szeretnénk posztromantikusok sem lenni. Ezért igazából az a kérdés nyomaszt minket és nem találjuk hozzá a megfelelő utat. Jelent-e ez bármit is, hordoz-e ez bármiféle üzenetet. Mielőtt megérkeztél, arról beszélgettünk, hogy nekünk talán annyival könnyebb, hogy elbukott forradalmaink vannak. Hogy nem tudjuk, hogy milyen az, amikor győz a forradalom és mi következik utána. Mert lehet, hogy egyébként nem jó dolgok következnek belőle – gondoljunk itt a sikeres orosz forradalom történéseire. Mi, akik benne élünk a 21. században és itt vannak mögöttünk a 20. század terhei, hogyan nyúlhatunk ezekhez a kérdésekhez. Tudnál-e nekünk ebben segíteni?

Máthé: Én nem is a nagyon magas akadémiai diskurzus felől közelíteném meg, hanem a legvulgártörténészebb szempontból. Adott egy nemzeti közösség, és a tagjai azonosulni akarnak az előttük járókkal.  És ennek a közösségnek a tagjai át akarják gondolni, hogy tulajdonképpen miért jó az, hogyha mi ennek a közösségnek a tagjai vagyunk. Ebben az esetben például el tudják azt mondani, hogy azért jó, mert ezek a pesti srácok eléggé kemény gyerekek voltak, hiszen odaléptek a ruszkiknak és a szabadságért küzdöttek. Tehát ezért is menő magyarnak lenni. Pesti srácnak lenni könnyen vállalható, nehezen támadható és ugyanakkor nagyszerű dolog. És hogy „mihez kezdjünk '56-tal?” A magyar identitás számos csapást elszenvedett a 20. század folyamán. Gábor mondta, hogy korábban elbukott forradalmaink voltak. Sajnos a megnyert világháborúk terén meg…

GFG: Szarul állunk.

Máthé: Sikerült a vesztes oldalon befejezni, igen. És ennek igenis vannak mai napig ható terhei. Az európai politikai berendezkedés alapja még mindig a párizsi békerendszer. Akárki akármit mond. És ennek vannak erkölcsi következményei is, mert egyértelmű volt, hogy vannak a jók és a rosszak. Ahogyan már egyébként az első világháború után is ki lett mondva.

GFG: És mi a rosszak társaságában focizunk?

Máthé: Hogy úgy mondjam, az NB II-ben, mert az NB I egy nagy testvér által el van foglalva.

GFG: De nem lehetséges, hogy ez azért is van, mert nem hisszük el, hogy tudunk győztesek is lenni?

Máthé: Talán az, hogy úgy fejeztük be a háborút, ahogy, az igen, talán ezért is volt. Ha viszont máshova nyúlunk vissza, akkor olyan szereplőket tudunk felmutatni, akik erősek. És az '56-os forradalomban erő van. Nem feltétlenül csak a barikádokon, nem feltétlenül csak az egyes felkelőcsoportokban, hanem magában az egész eseménysorozatban. Ahogy éneklik a himnuszt kart karba öltve az egyetemisták. Ahogy vidéken különösebb teketóriázás nélkül elzavarják a párttitkárt, létrehozzák a forradalmi intézményeket és helyreáll egy természetes rend. Vagy ahogy az emberek adakoznak és megindulnak a teherautók tonnaszámra hozva az élelmiszert Budapestre. Ez olyan, amiből erőt lehet meríteni. Ha már egyszer tudtunk így viselkedni, akkor miért ne tudnánk egy másik adott kritikus ponton szintén?

GFG: Szerinted van magyar karma? Vagy van eleve elrendelés a magyar történelemben? Ahogy a Himnusz is mondja, hogy mire vagyunk kárhoztatva… És mit segít ezzel kapcsolatban a történész munkája?

Máthé: Szerintem az a történeti iskola, amit Paul Johnson neve fémjelez, azt állítja, hogy nincsenek teljes mértékben előre lejátszott meccsek. Inkább döntési helyzetek és valószínűségek vannak. 1956-ban is volt valami egészen halvány esély, hogy az eseményeknek lehet valamifajta kibontakozása. Talán csak egy Gomulka-féle változat lett volna, de sajnos sokkal nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy odáig fejlődnek az események, hogy a szovjeteknek nem marad más lehetősége, mint az önfeladás vagy Magyarország ismételt megrendszabályozása. Ezt Hruscsov világosan megmondta Titonak: minden árat hajlandó megfizetni azért, hogy Magyarországot megtartsa. Lehet azt mondani, hogy ez el volt rendelve, illetve ha ránézünk a térképre, akkor úgy is látszik, hogy a dolgok el vannak rendelve, de ha egyszer ott van a pályán az ember, ahonnan nem lehet lejönni, akkor igenis küzdeni kell. 

Fűrész: És mi volt az oka annak, hogy ennyire fontos volt nekik Magyarország megtartása?

Máthé: Ha feladják Magyarországot, akkor omlik az egész konstrukciójuk. Bebizonyosodik, az egész ideológiájuk érvénytelen. Szerintük ugyanis van egy történelmi fejlődés: feudalizmus, polgári forradalom, majd szocialista forradalom és a proletárdiktatúrát nem követheti ismét polgári rendszer, csak fasizmus. Na most '56-ban minden volt, csak fasizmus nem. Vagyis a saját keretükön belül ez a magyarázat nem működött. Pedig szegény Nagy Imréék igazán elégedettek lettek volna az 1945-47 közötti „koalíciós”, vagyis a kommunista vezetésű népfrontos vonallal. A másik ok pedig az, hogy a világban nagyon fontosak a tulajdonítások. Hogy mit gondolunk a másik szereplőről. Hogyha Hruscsovék azt mondják, hogy Magyarországról kivonulnak, azzal arcot vesztenek. Mert ha úgymond „átadják” az „imperialistáknak”, azt gyengeségnek fogják fel.

Fűrész: A háborús logikának végül is megfelel ez az érvelés.

Máthé: Nevezzük inkább az utcai észjárás logikájának. Harmadrészt pedig Hruscsov nem hülye és emlékszik rá, hogyan intézték el Beriját alig három évvel korábban. Ugye az egy maffiafilmekbe illő leszámolás volt. Arra gondolhatott, hogy őt is szétszedik a farkasok. Ekkor Lengyelországban épphogy stabilizálódni látszik a helyzet, és ha Magyarországon tartós probléma van, akkor azt ő valószínűleg nem éli túl.

Fűrész: Megjelent egy könyvetek nemrég az igazságtételről.

Máthé: Ezt nagyrészt az Alapjogokért Központ három vezető jogászával írtuk és még egy ügyvéddel, aki közösségi ügyekben is szokott ténykedni. Én szerkesztettem, meg egyes részeit írtam is, tulajdonképpen az elmúlt negyedszázad azon törekvéseit mutatja be, hogy van a kommunista diktatúrának egy öröksége és azzal mit kezdünk. Egy csomó emberi sors kettétört, vagyoni jellegű ügyek is felmerülnek, és volt egy elkövetői kör. 

Fűrész: A magyar társadalom akkor is komplex volt, a különböző ideológiai nézetek egymás mellett éltek, nagyon sok embernek a kommunizmus ígérete vonzó alternatíva volt, különben a hatalom sem tudott volna mire építeni. Azok a magyarok, akik végigélték a diktatúrát Kádár alatt, szerinted bűnösök vagy nem?

Máthé: Ezt nagyon nem szoktuk átbeszélni, de a magyar társadalomnak '56 után még két országos erőszakhullámot kellett elszenvednie. A harcok lezárulnak november második felére. Utána jön a megtorlás, amikor falvakat, diákotthonokat fizikailag végigvernek. Agyonverések, sortüzek, internálás, bírósági eljárások, kivégzések követik egymást. Ez egy országos erőszakhullám, és rögtön utána jön a téeszesítés, ami szintén fizikai erőszakkal járt. Úgy mondja a népdal, hogy „nem győztük az angolokat várni-várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”. Ezek az erőszakhullámok egy alapvetően békére vágyó társadalomra mennek rá. Ehhez párosítjuk azt, hogy egy magára hagyatottság érzés van a magyar társadalomban '56 után. Innentől kezdve nagyon nehéz elítélni ezt a társadalmat. Létezik olyan történetírói törekvés, hogy tulajdonképpen mindenki részt vett a diktatúrában – ugye sör, virsli, május elseje –, összemosódik az áldozatok és az elkövetők köre. Ez egyébként egyes esetekben lehet igaz is. De én nemhogy nem tennék felelőssé minden egyes magyart, de még minden egyes MSZMP-tagot sem. Gondoljunk bele: még a '80-as években is ki volt az, aki előre látta, hogy meg fog bukni ez az egész rendszer?

Fűrész: Senki nem látta előre.

Máthé: És azt se feledjük, hogy 750-850 ezer párttag volt egy-egy adott pillanatban!

Fűrész: Sőt, azok az emberek úgy éltek, hogy életük végéig ebben a rendszerben fognak élni.

Máthé: És egy csomóan azért léptek be, mert valamit akartak csinálni, akár közösségi jellegű aktivitásról beszélünk, akár saját karrierről. Én isteni kegynek tartom, hogy az én családom nem volt rászorulva ilyesmire. Nem voltunk ugyan kifejezetten osztályidegenek…

GFG: De osztálybarátok sem.

Máthé: …nem volt senki párttag, még a KISZ-be sem léptek be, apámnak még az úttörőségből is sikerült valahogy kimaradnia. De én nem tudom elítélni azokat az embereket, akik beléptek. És igazából inkább onnan kellene nézni a dolgokat, hogy az ellenkezés, a kommunista párt és a társadalom ellentéte időről időre, különböző formákban előjött.

GFG: És ha azt mondanám, hogy milyen három fő pusztítást végzett a kommunizmus?

Máthé: Elsősorban a magyar identitásban végzett pusztítást. Abban, hogy mit gondol egy magyar ember magáról. Kádár János 1982-ben az MSZMP Központi Bizottságában úgy fogalmazott, hogy '56 után arra törekedett, hogy „fújják ki magukat az emberek” és foglalkozzanak a családdal. Szerinte ez túl jól sikerült, mivel bizonyos közösségi szellem még a személyi kultusz idején is volt. Vagyis Kádár a társadalmi kohézió szempontjából visszasírta az ötvenes éveket! Tehát túl jól sikerült az atomizálás. A másik legnagyobb pusztítás az, hogy a magyar, mint nemzeti brand beleszorult ebbe a második ligás vesztes kategóriájába. Nálunk például óriási publicitást kapott a Hideg napok c. film 1966-ben Latinovits Zoltánnal és Darvas Ivánnal. Beszéltünk arról, hogy volt egymillió nyilas szavazó. De eközben a szomszédos országokban mindennek a pandantja elő sem került. Tehát ennek a következménye az, hogy még mindig először itthon a sajátjainkkal kell megvívni, hogy mit csináltak a jugoszláv kommunista partizánok a Délvidéken, mert van egy olyan beidegződés, hogy „na de előtte mi mit csináltunk”. A harmadik nagy pusztítás pedig nyilvánvalóan anyagi. Magyarország gazdaságilag lemaradt, és gazdaságilag ezek a kiismerhetetlen tulajdonformák jelentek meg: gmk, fusizás. Egy versenyképtelen országot hagytak maguk után a kommunisták.

Fűrész: Tehát egy rossz értelemben vett nyitásról beszélsz, egy kvázi piac létrehozásáról. 

Máthé: Ez még rosszabb volt. A tervutasításos gazdaság nem tud megmaradni a saját lábán. Csak pluszmunkával lehetett fenntartani. Ha akartok a Trabant helyett egy Wartburgot, akkor délután is bent lehet maradni. A délelőtti műszakra úgyis megkapjátok a pénzt, délután meg szépen lehet dolgozni.

GFG: Ez akkor a rossz kompromisszumok logikája?

Máthé: Akár egy országos piramisjátékhoz is lehetne hasonlítani, amit szerveztek. Az alsóbb szinteken lévők beleadnak, és lehet, hogy valamennyi visszajött nekik, de amikor helyzet volt, akkor bizony elúszott a belefektetett energia. És közben az egész teljesen hatékonytalanul működött. Ugyanakkor meg voltak más csatornák is, amiken kiszivárgott a pénz.

GFG: Ez magyar modell volt vagy így működött az egész keleti blokkban? És ott is hasonló pusztítást végzett vagy vannak-e, akik könnyebben regenerálódtak?

Máthé: Ez jó kérdés. Voltak persze csak Magyarországra jellemző vonások, de szerintem alapvetően mindenhol végzett hasonló jellegű pusztítást, tehát az alapmintázat ugyanaz volt. Állandóan összehasonlítgatjuk magunkat, hogy „bezzeg a lengyelek”, „bezzeg a csehek”, de amikor tényleg elkezdünk velük beszélgetni – itt most kifejezetten történészekre gondolok –, akkor kiderül, hogy nagyon hasonlóak a problémáink. Ugyanakkor meg persze különböznek is, mert más alapleosztással indultak, meg hát az eseményeik is részben máshogyan alakultak. A lengyelek például hivatalos szinten ma már úgy beszélnek a múltjukról, hogy 1939-től 1989-ig konstans háborúban álltak és a végén győztek. Az ő emlékezetkultúrával foglalkozó holdingjuk, a Nemzeti Emlékezet Intézete 2500 munkatárssal és 50 millió eurós költségvetéssel dolgozik. És most csak egy részről beszéltem, mert vannak még múzeumaik, és más intézményeik is.

Fűrész: Tehát akkor újjáépítik a nemzeti identitásukat. 

Máthé: Pontosan. Ott nincsenek ilyenek, hogy megoldatlan kérdések. Dolgoznak vele, kutatják, megvizsgálják többfelől és megoldják. Nyilván, ha ott is ugyanolyan jelleggel zajlanának az értelmiségi harcok, akkor ott is állandóan felmerülnének hasonló kérdések (mondjuk a kollaboráns rendőrség a német megszállás alatt). De tényleg nem ez a lengyel történelem lényege, hanem az, hogy ők végigküzdötték az egészet a rendszerváltásig. 

Ketipisz: Különbségek és hasonlóságok tekintetében továbbmenve: ebben a régióban a baloldal több helyen is nemzeti érzékenységű volt – szemben a magyar szocialista párttal. Ezt mennyiben tekintsük meghatározó különbségnek? Vagy ez is a felületes viták tárgyköréhez tartozik.

Máthé: Ez is egy nagyon izgalmas kérdés, szerintem igenis van különbség. Az elmúlt években felmerült az is, hogy Kádár János antinacionalista nemzetépítést végzett. Én ezt nem tudom pontosan, hogy hogyan kellene elképzelni. Az azonban bizonyos, hogy a szomszédos országokban a 19. század vége óta egy nemzeti paradigmának a konstruálása zajlik. És ezt nem úgy kell érteni, hogy hamis lenne – habár vannak benne olyanok, mint a dákoromán elmélet meg a Nagy Morva Birodalom, ami azért legalábbis kérdéses, hogy hogyan s miként. 

Fűrész: Vannak vadhajtásai. 

Máthé: De a nemzeti konstrukció eleme a lényeges. Nálunk ezzel szemben egy nemzeti dekonstrukció figyelhető meg bő száz éve. Kis szójátékkal élve: a magyar Ugar ekézése. Ez aztán becsatornázódik a kommunizmus idejére, plusz a háborús vereség meg is indokolja úgy, hogy „ennyire volt képes a magyarkodás”. 

Fűrész: És van egy kettős mérce azzal kapcsolatban is, hogy Hitler/a nácizmus mind a mai napig napirenden van. Ezzel szemben a Szovjetunió/Sztálin nem olyan súllyal szerepel, pedig Sztálin az emberiség történetének egyik legnagyobb hatalommal rendelkező diktátora volt. Ha összevetjük a 200 milliós birodalmát (plusz a befolyási övezetet) azzal, hogy a Római Birodalomban annak idején 50 millióan éltek, akkor már csak a méretei okán is feltehetjük a kérdést, hogy Sztálinról miért beszélünk kevesebbet? Miért nem él olyan élénken a történelmi emlékezetben?

Máthé: Több nagyon egyszerű oka van. Az egyik az, hogy a nemzetiszocializmus háborús vereséget szenvedett. És nem is egyszerűen háborús vereséget, hanem fő hordozóját, a Harmadik Birodalmat szétbombázták és megszállták. Persze a nürnbergi per két tucat emberről szólt összesen, de utána egy nagyon komoly eljárássorozat indult. Akkor pedig százakat akasztottak föl. Az első volt egy büntetőjogi szakasz, aztán ehhez párosult később egy kulturális rész. Például ott volt az Eichmann-per, a '60-as évek elejének nagy nemzetközi szenzációja. A magyar állambiztonsági jelentések kiemelik, hogy izraeli részről visszautasítják a keleti blokk államainak azt a törekvését, hogy ezt a saját sztorijuk szempontjából használják föl. Felfogásuk szerint ez a per csak a zsidóság szempontjából zajlik, ez fogja megadni az alapot a zsidóság 20. századi tragédiájának a feldolgozásához. Tehát volt egy hatalmas per, meg volt az a fajta igazságtétel, ami igenis szükséges ahhoz, hogy arra alapozva el lehessen indulni egy történeti feldolgozással. Hasonlítsuk össze, amit lehet: a Szovjetunió nem szenvedett háborús vereséget, csak lassan összeroskadozgatott, nem voltak perek a fővezetők ellen, ráadásul alig élt már valaki a legszörnyűbb tettesek közül. És noha rémes dolgok történtek a nyolcvanas évek Szovjetuniójában is, de azért már nem éheztettek milliókat halálra szándékosan. Ez a második ok. A harmadik pedig az, hogy a mai Oroszország bizonyos értelemben felvállalja Sztálint mint egy nagy, jelentős, erőskezű államférfit, aki – és most jön a lényeg – megnyerte a második világháborút. Tehát ezt nem fogja tudni senki elvenni az oroszoktól. Õk akkor voltak nagyok, ők akkor voltak diadalmasak. 

GFG: Tehát akkor végül is csak a győzelem számít. A győzelem felülírja az ilyen morális skrupulusokat, hogy mit csinált Sztálin. Nemrég itt beszélgettünk Ablonczy Balázzsal, és megkérdeztük, hogy Franciaországnak mit jelent Trianon, és mondta, hogy alapvetően semmit, mert a francia nemzeti kánonban az első világháború tulajdonképpen mozdíthatatlan pillére a francia nagyságnak. Hogy sikerült a francia köztársaságot megalapozni azzal, hogy hatalmas áldozatok árán, de Franciaország legyőzte a főellenséget. Mit ad hozzá egy nemzet nagyságához az, hogy van egy államférfi, aki a történelem sötét lapjaira is tartozhatna, és mégis azért, mert győzelemre vitte a második világháborúbeli szerepvállalásukat, ez esetében felülír mindent?

Máthé: Azt nem az én dolgom megítélni, hogy a mai orosz emberek ezt hogyan látják. Jártam 2012-ben az Urálban, tettünk arrafelé egy emlékutat és egy moszkvai ember volt a sofőr, aki a kezdetektől gyanakodva nézett ránk. Talán a fasiszták leszármazottait láthatta bennünk. Jekatyeringburgban van egy emlékpark, ahol a Nagy Terror idején kivégzettek vannak meglehetősen szuggesztív módon felidézve. Ezen a helyen láttuk rajta először, hogy elgondolkozott, hogy valami átjön neki. Szóval ezzel pedig szembe kell nézni: az oroszok nem fogják azt mondani, hogy mi voltunk olyan rosszak, mint Hitler. Hiszen úgymond Hitlerék kezdték. Mi persze tudjuk, hogy ez két ikerdiktatúra volt. De ők nem fogják maguk alatt vágni a fát. Elvégre is tényleg az életükért harcoltak. Ezt azért valahol el kell fogadni. Arról nem is beszélve, hogy az angolszász hatalmak szövetségében harcoltak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy zsebre kell azt tenni, amit a Vörös Hadsereg nálunk elkövetett és az '56-ból sem engedünk. Ezen kívül meg nyilván vannak olyan nemzetközi törekvések, hogy a kommunizmus bűneit, illetve az elkövetett cselekményeket felhasználva Oroszországgal szemben ma valamilyen számonkérési pozíciókat lehessen kiépíteni. 

GFG: Gábor szerintem csak arra akart utalni, hogy van a történelemnek egy sajátságos paradoxona, hogy valamikor a gyilkosok elsétálnak, és valamikor a gyilkosok emléke úgy marad meg, mint Sztáliné. Én is láttam hasonló nyilatkozatokat oroszoktól, hogy Sztálin mekkora ember volt vagy Lenin mekkora ember volt. Ez egy paradox dolog a történelemben. De nálunk elsétáltak a gyilkosok vagy nem?

Máthé: Magyarország esetében egy történelmi mulasztás történt. Amikor az igazságtételi törvények átmentek és az Alkotmánybíróság ezeket egymás után megsemmisítette, akkor ott egy lehetőség elúszott. Lehet, hogy nem került volna sor súlyos ítéletekre, mert az volt a lényeg, hogy korlátlanul volt enyhíthető a büntetés, tehát tényleg csak szimbolikus lett volna. És csak a főbenjáró bűnökre vonatkozott volna, mint gyilkosság vagy hazaárulás. És még ezt sem lehetett kivitelezni az Alkotmánybíróság vétója miatt. De itt volt nemrég a Biszku-per. Amikor mi létrejöttünk, ez a per már folyt. Minket nem kértek fel szakértőnek. Itt lehetőség lett volna arra, hogy egy nagyszabású szimbolikus eljárásban az egész kommunista diktatúrát meg lehessen mutatni: hogy hogy mentek a sortüzek, milyen bikkfanyelven beszéltek egymás között, minek milyen szörnyű jelentése volt (például mit jelentettek az „adminisztratív eszközök”: nem papírt, hanem puskát meg golyószórót). És ez akkor elúszott és ez most már nehezen orvosolható. A lengyeleknél ez más típusú kérdés. Ott a nyolcvanas években is haltak meg emberek, tüntetések zajlottak, bántalmazások.  Nálunk a téeszesítés után voltak csúnya dolgok, voltak bűncselekmények, de nem ez volt a fő vonal. Egy modus vivendi volt: „ti a nyakunkon vagytok, nem tudjuk meddig, mi meg akkor kibírunk titeket”. A Biszku-pernél pedig a szimbolikus lehetőség is elúszott, hogy rámutassunk a kommunizmus valódi természetére.

Fűrész: Ti követtétek, hogy pontosan mi zajlott abban a perben?

Máthé: Mi figyelemmel kísértük és rendeztünk is szándékosan egy olyan összejövetelt, ahová minden történeti műhelyt meghívtunk, és mindenki szerepeltette magát. Mindegy volt, hogy baloldali vagy konzervatív. És ezért volt érdekes, mert mindenki elmondta, hogy Biszku Béla és a pártvezetők igenis felelősek. De mi csak a történelmi-politikai felelősséget tudjuk megállapítani, a büntetőjogi felelősséget a bíróságnak kell megállapítania. A per végül – mindenki tudja – úgy zárult, hogy meghalt az illető. Az egésznek egyfajta eltocsikolása zajlott. Egymást követő és átfedő eljárások, és furcsa ítéletek – a végén még majdhogynem papír is lett arról, hogy a pártvezetés nem volt felelős a sortüzekért. 

Fűrész: Akkor úgy kérdezem, hogy van-e bármi, ami megvalósult az igazságtételből?

Máthé: Először is a semmisségi törvények. Ez azért nagyon sok embernek érthetően nagyon fontos volt, hogy legyen egy papírja arról, hogy nem volt bűnöző és pláne nem köztörvényes bűnöző. Hanem mondjuk feltört egy fegyverraktárat '56-ban. A kárpótlás is lezajlott – persze a maga módján. Megjegyzem, ott is az akkori Alkotmánybíróság benne volt: nem mondta ki elv szintjén, hogy ha valakitől elvettek valamit, az visszajár. Ami szintén megvalósult, az a szimbolikus tér: megváltozott a címer, megváltoztak az utcanevek, szobrok elmentek a szoborparkba, nyilvánosan el lehetett siratni az áldozatokat, és végre ki lehet beszélni ezeket a történeteket. Ezeket hajlamosak vagyunk lebecsülni, pedig fontosak. A történelemben mindig a jelképek azok, amelyek magukban sűrűsítik egy-egy korszak lényegét.

GFG: Nem vagyunk-e foglyai a történelemnek? Nem húz-e minket vissza? Amikor itt emberek élik az életüket, mennek a közterekre vagy a romkocsmákba, akkor mennyire vannak jelen előttük ezek a sűrítő szimbólumok.

Máthé: Sajnos szerintem nem eléggé. Pont a 20. század és a kommunista diktatúra hagyatéka miatt a történelem maximum vasárnaponként és ünnepnapokon kerül elő. És akkor is „óvatosan, mert lehet, hogy megint kiderül rólunk valami disznóság”. Tehát egyfelől van egy távolságtartás, másfelől pedig van egy fejlődés, hiszen modern múzeumok vannak, a hagyományőrzés felélénkült, könyvek születnek, most már képregény is. De valahol persze mindannyian a saját történetünk foglyai vagyunk. Csak az a kérdés, hogy mit csinálunk azzal a csomaggal, amink van. 

Fűrész: Vagyis vagy megpróbálunk belőle erőt meríteni, vagy pedig magunkat bizonytalanítjuk el.

Máthé: Ha mindig csak azt mondjuk el, hogy mi voltunk a negatív szereplők, és nem mutatjuk fel a saját hőseinket, akkor egy idő után az emberekben jogosan merül fel a kérdés, hogy miért is vagyunk magyarok, ha ez egy ilyen zsákutcás, vagy éppen ciki történet. Miért nem zárjuk be a boltot, és megyünk inni – ez egyébként egy létező motívum volt a Kádár-rendszerben.

GFG: És hogyha egy olyan gondolattal zárnánk, hogy mit üzen '56 ma azoknak, akik a rendszerváltás után születtek?

Máthé: Szinte vulgár-antimarxista választ fogok adni. Két dolgot üzen: az egyik, hogy magyarnak lenni jó. A másik pedig az, hogy ha cselekedni lehet, ott akkor is bele kell vágni, ha az okoskodás mást sugallna.