Ketipisz: Először arra szeretnélek kérni, hogy beszélgessünk a szülőhelyedről. Hogyan jutottál el egy kis faluból, Csíkszentmártonból a színészetig? Eszenyi Enikő, akivel szintén beszélgettünk a gyermekkoráról, mindig elmondja, hogy ő már négy éves korában arról beszélt, hogy balerina lesz. Nálad ez hogy nézett ki?

Bíborka: Én ugyanez vagyok. Teljesen. Eleinte kacagtak ugyan rajtam, de az a kis társadalom, amiben felnőttem, hamar elfogadta tőlem ezt.

Ketipisz: Támogattak is?

Bíborka: Nagyon támogattak. Azért is, mert a falvakban úgy van, hogy mindenki, aki kiválik a közösségből egy kicsit – legyen az pap, színész, bolond vagy régen voltak ezek a tanítók, akik utaztak folyamatosan – azokat a közösség elkezdte segíteni úgy „lökte ki” magából, arra az útra, amire az illetőnek szüksége volt. Én is egy ilyen útra kitett emberke vagyok.

Eleinte hegedülni tanultam. Először egy kis háromnegyedes hegedűm volt, és eldöntöttem, hogy Csíkszeredára megyek tanárhoz, ami 16 km-re van. Akkor ment a Twin Peaks. És én azt imádtam! Mindig eljátszottam a szüleimnek, hogy nem nézem, de persze minden részt láttam – az ujjaim rése között néztem végig a sorozatot. Annyira féltem. De annyira kíváncsi is voltam. És ez valahogy úgy rábélyegződött az akkori életemre.

13 éves koromban anyukám zeneiskolába íratott. Onnantól folyamatosan foglalkozom a zenével. Kiskamasz koromban elkezdtem klasszikus éneket tanulni. Nagyon izgalmas volt, mert a művészeti líceum Csíkszeredában még most is úgy van, hogy van egy zenei és egy képzőművészeti és ez a kettő úgy egymás mellett járkál. Én a mai napig ha akarnám se tudnám a képi dolgoktól függetleníteni magamat. Úgyhogy ott érettségiztem, minden sikerült, épp ma jutott eszembe, hogy akkoriban én is vagány fiatal akartam lenni, és a tornát is kiválasztottam érettségi tantárgynak és hát ebből kaptam a legrosszabb jegyet (nevet). Az osztálytársam azt mondta, azért mert nem hosszúakat lépek, hanem fölfelé szaladok. 

Ketipisz: Az érettségi után egyenes út vezetett a színműhöz?

Bíborka: Igen, ez egy nagyon furcsa dolog, mert nekem volt akkoriban egy pécsi barátom, aki sokkal idősebb volt, mint én, viszont nagyon erősen inspirált. Õ ismertetett meg Italo Calvinóval meg Borgesszel. Szóval ő kérdezte meg, hogy mi lesz, ha mégsem sikerül a felvételim. Én meg azt mondtam neki, hogy nincs olyan, hogy nem fog sikerülni. De én ezt egyáltalán nem pökhendiségből meg naivitásból mondtam! Egyszerűen úgy hittem, hogy nincs olyan, hogy nem fog sikerülni! Amikor mégis sikerült, az első dolgom volt elmondani neki, hogy „Tamás, nekem nem volt más választásom, csak ez az egy. Ezért sikerült!”

Ketipisz: Általában is igaz, hogy B terv nélkül jobban sikerül bármi?

Bíborka: Nem így mondanám. Én valahogy úgy vagyok, hogy nincs fókuszom, de mégis van egy fókuszom. És ez egy nagyon fura dolog, mert nem egy alapértelmezett fókuszom van, általában mindenre figyelek. A színpadon is ezt szeretem, mert nagyon figyelek, hogy mit hallok, meg hogy mit énekelek, és a reakcióra is ugyanígy, de ugyanakkor ilyen gömbpanorámában látok konkrétan, és ha a mikrofon rámborul, akkor is ki fogom fogni, és ha bármi történik, akkor én azt érzékelem. Inkább egy ilyen ösztönös dolog ez. Én rábízom magamat egy nagy fókuszra, ami segít folyamatosan. Úgyhogy szerencsés vagyok!

Ketipisz: És ez vitt be akkor a színműre is.

Bíborka: Abszolút! Mondhatom így!

Ketipisz: Milyen darabokban játszottál?

Bíborka: Meg kell említenem a líceumi éveim alatt a kedvenc alakításomat, ami Handel Rinaldojából a Lascia ch'io piangát. Azt nagyon-nagyon szerettem és arra nagyon készültem. Annyira drámai volt az egész, hogy előtte valahogy úgy szerveztem az életemet, úgy éltem meg a dolgokat, hogy le is toltam a hajamat nem nullásra, hanem centisre. Azt nem tudom, hogy szokták mondani: 1-es, 2-es, 3-as?

Ketipisz: Valami ilyesmi.

Bíborka: Tehát mindenki kiakadására én szinte kopaszon énekeltem el a Lascia ch'io piangát. Azt nem fogom elfelejteni, mert elég vagány voltam, azt gondolom.

Ketipisz: Mindig ki akartál lógni a sorból?

Bíborka: Nem. Egy kényelmi állapotból akartam magamat kizökkenteni. És hát minden kamasznak nagyon élesek a dolgok, úgyhogy tovább akartam érezni: hogyha szúr, akkor szúrjon!

Ketipisz: És mi volt a hosszabb távú fogadtatás? Mindenki megjegyzett?

Bíborka: Talán egy kicsit jobban megszerettek ezzel a kiszolgáltatott, de mégis vagány attitűddel.

Ketipisz: Térjünk vissza a színművészetire!

Bíborka: Ott nagyon sok kedvencem volt! Nagyon jó osztálytársaim voltak és nagyon jó tanáraim. Mégis volt bennem egy meg-nem-értettségi érzés. És végülis ez volt, ami eltolt az egésztől egyszercsak. De szerintem minden vizsgadarabomat nagyon szerettem. Első évben eltanácsoltak, mert az osztályfőnököm ezzel szeretett volna adni nekem egy löketet, hogy még komolyabban belemerüljek ebbe az egészbe. Mindig volt egy önmagamat komolyan nem vevő attitűdöm. Mindig valahol egy kicsit bohóc is voltam. És gondolom, hogy ebben akart egy kicsit robbantani bennem. De hát elég nagyot robbantott. (nevet) Aztán ott is hagytam a színműt.

Ketipisz: Csak nem közrejátszott ez abban is, hogy végül jelentkeztél a Megasztárba?

Bíborka: Jaj, a Megasztár az teljesen más történet. Az nekem a jelentkezésemkor olyan volt, minthogyha most a gyufáról beszélgetnénk.

Ketipisz: Oké, akkor ugorjunk vissza. Miért hagytad ott pontosan a színművészetit?

Bíborka: Szerelmes lettem, és nem tetszett az, amit csináltam. Időközben láttam egy képszínházi előadást is, ahol a képi megfogalmazás ugyanolyan fontos volt, mint amit a színészek csináltak. A színészek önmagukra reflektáltak a darabon belül, tehát modern dolog volt, és eközben észrevettem, hogy van bennem egy türelmetlenség. Itt pöcsölök a megtanulnivalókkal (Ibsen meg Molnár Ferenc) és szerettem volna gyorsan továbblépni. Rájöttem, hogy a céljaimhoz nem ez a megfelelő. És hát szerelmes is lettem és azt mondtam, hogy le a művészettel, mindenki menjen haza, túrja a földet, stb. Még articsókát is ültettünk a párommal poénból. Õ egyébként szintén a színházban dolgozott, tehát mindketten egyszerre szakítottunk a színházzal. Hazamentünk, kertészkedtünk, volt egy hófehér macskánk meg egy vizslánk. Hosszú időt töltöttünk el azzal, hogy egyszerűen csak csodáltuk a természetet meg az embereket. És aztán jött egy időszak, amikor meg is kellett élni, és egymástól nagyon távol eső dolgokat választottunk ki, hogy azokkal kísérletezzünk: nekünk beválik-e. Például volt egy boltunk is, amiben mindent elajándékoztam mindenkinek. (felnevet)

Ketipisz: Tényleg? Ez hogy történt? Rájöttél, hogy nem a te világod és ennyire fel akartad számolni?

Bíborka: Annyira szegények voltak Csíkszentsimonban az emberek. Egész nap nálam voltak például a kisgyerekek. Õk énekeltek, nekem meg volt egy egész bonbonos falam, és tudod, hogy milyen az, amikor ilyen kis üvegfiókokból szeded ki a cukrot és a többit, mindig úgy éreztem, hogy ötöt-hatot odaadhatok személyenként. Szóval, ha nekem van, akkor adok. És ugyanígy a virslitől kezdve az öregasszonyoknak is. Megsajnáltam őket, ahogy láttam, hogy a sáros kezével kinyitja a pénztárcáját, és remegve veszi elő a kenyérrevalót. Szóval így a nagyját eljótékonykodtam, röhögött rajtam mindenki, aki nem érezte ennek a drámáját, vagy érezte, de nem tartotta fontosnak, és röhögtek, hogy ez az én kereskedelmi énem. Hogy ez nem szerencsés. Hát tény, hogy a mai napig semmi közöm hozzá. A jótékonykodáshoz annál inkább.

Ketipisz: Tehát rájöttél, hogy ez nem neked való. A csődből hogy léptél tovább? Mikor döntötted el, hogy elhagyod Erdélyt?

Bíborka: Hát az volt, hogy én is és a párom is elgondolkodtunk. Azt éreztük, hogy van egy csomó energiafeleslegünk, amit nem tudunk beleölni bármibe. És közben folytonos hiányérzetünk van. Úgyhogy úgy éreztük, hogy neki is azzal kell foglalkoznia, ami a dolga, és nekem is. Õ visszatért a színházhoz, én pedig úgy éreztem, hogy kinyitom magamat és feljövök Budapestre. Sok ismerősünk volt itt, színészek-művészek, és akkor egyik este hirtelen elhatározásból kijöttem Budapestre.

Ketipisz: Tehát akkor ez nem volt tervezett?

Bíborka: Semennyire nem volt az. Illetve az erdélyi emberek 99%-a mindig azt mondta – egész gyerekkoromban ezt hallottam –, hogy nem baj, majd kimegyünk Magyarországra és ott minden jobb lesz. Ez így a mostani fejemmel továbbgondolva meg megértve, egy nagy idea volt. Szóval én teljesen másképp gondolom, mindenkinek valahogy támogatnia kell azt a helyet, ahol él, ahová született. Mindegy, ezt akkor nem én mondtam, nekem mondták, és úgy voltam vele, hogy menjünk akkor távolabb, nyissuk a látószöget, az objektívet!

Ketipisz: És hirtelen felindulásból itt találod magad. Itt ébredsz. Mihez kezdesz?

Bíborka: Két hétig buliztunk kábé. Két hétig tartó kerti parti. De ahogy ez lecsengett és kijöttem az utcákra, és elkezdtem Budapestet járni, egyre furább volt, egyre abszurdabb az egész. Nagyon-nagyon nehéz volt számomra ez a világ.

Ketipisz: Az, hogy itt vagy és nem otthon, az volt nehéz? Vagy a nagyváros mint olyan? Ez volt az első nagyvárosi élményed?

Bíborka: Marosvásárhely sem egy kicsi hely. Ugye Budapest egy ilyen gyűjtőváros nagyon sokféle emberrel, és ez eszméletlenül személytelen volt számomra. Azt éreztem, hogy itt megyek bárhol, és valakinek vagy valaminek baja lesz, akkor itt senki nem fog segíteni. Sem nekem, sem a többieknek. Én meg nem érzem annyira otthon magamat két hét után, hogy bármit megtehessek. Úgyhogy nagyon-nagyon féltem. Nem volt az emberek között szemkontaktus. Éreztem, hogy mindenki a saját maga dolgával volt elfoglalva és én ezt soha nem tapasztaltam. Ez persze később megváltozott, ahogy én is változtam.

Ketipisz: Elkezdtél ehhez alkalmazkodni vagy kerested az utakat, hogy változtathatsz-e valamin?

Bíborka: Kerestem az utakat. Minden nap azt éreztem, hogy minden embernek adnom kell valamit. Tehát hogy nem azzal kell foglalkozzak, hogy ez vagy az az ember milyen, hanem hogy én minél több jót okozzak.

Ketipisz: Akkor végülis ugyanazt csinálod, mint a boltodban, csak más értelemben.

Bíborka: Igen, pontosan.

Ketipisz: Hogy reagáltak az emberek? Láttad, hogy másképp kezdenek el hozzád viszonyulni?

Bíborka: Mindenkinek kell a jó szó, a simogatás, a mosoly. Nagyon kell.

Ketipisz: Beszéljünk akkor a Megasztárról. Már több helyen is mondtad, hogy az egy véletlennek köszönhető.

Bíborka: Hát mint a gyufa. Azt mondta az egyik színészbarátom, hogy Bíbor szerintem van ez a casting, szerintem menjél el, vesztenivalód nincsen, éppen akkor munkát kerestem és semmilyen munkát nem találtam.

Ketipisz: Színész nem szerettél volna lenni?

Bíborka: Semmiképp. Tovább tartott a lázadásom ellene.

Ketipisz: Milyen munkákat kerestél?

Bíborka: Emlékszem, hogy még az Orczy irodaházba is elmentem. Már azt sem tudom, mi lehettem volna: titkárnő talán? (nevet) Elmentem és aztán nem hívtak vissza soha. Szóval sokmindent megpróbáltam. Erre a castingra is így mentem. Ott viszont hirtelen minden sikerült. Mintha érezhetetlenül toltak volna előre. Valahogy úgy írnám le, hogy amikor ovis voltam, akkor kitaláltam egy dolgot. Fel akartam találni azt a járdát, amire ha rááll az ovis, akkor az az út fogja vinni az oviig. És kicsit ilyen taoista gondolattal úgy mondanám, hogy ha az utadra lépsz, akkor nem kell semmit erőlködni, hanem visz téged.

Ketipisz: Ezt a bizonyos mozgó járdát az oviig azért találtad ki, mert legszívesebben nem mentél volna?

Bíborka: Szerettem az ovit. Csak engem annyi minden elfoglal, hogy én szeretem nézni az eget, a környezetet, és nem azzal foglalkozni, hogy egyik lábamat rakom a másik után. Hát mi ez a monoton szar? (nevet)

Az interjú a következő oldalon folytatódik.

Ketipisz: Visszatérve a Megasztárra. Utólag értem, hogy azt mondod, hogy ez volt az utad. De mikortól láttad ezt? A döntőre már úgy mentél, hogy ez a te világod?

Bíborka: Egyáltalán nem. Én mindig azt éreztem, hogy az én bolondságomhoz képest felkarolnak meg túlságosan is szeretnek, tehát én már rég ki kellett volna, hogy essek. Meg hát volt egy pár újságíró is, aki ki nem állhatott engem és le is írták, hogy engem már rég ki kellett volna ejteni. De amúgy ezek sem érdekeltek. Nem fájtak nekem. Sőt! Kifejezetten nevettem rajtuk. Az emberek egy ilyen verseny alkalmával – mivelhogy azt érzik, hogy az sms-sel közvetlenül támogatnak – azt érzik, hogy bármit megtehetnek. És soha el nem felejtem, hogy milyen áradatot kaptam én.

Ketipisz: Például?

Bíborka: Mondjam most el?

Ketipisz: Persze!

Bíborka: Nem muszáj leírnod. De a „sz888pd ki, Bíbor”-tól kezdve, azon át, hogy „Xanax”, addig, hogy „erdélyi csalogány” mindenfélét kaptam.

Ketipisz: Most is mosolyogsz, miközben felidézed.

Bíborka: Én akkor hangosan röhögtem! Hát hogy tudja valaki egymás után leírni százszor, hogy Xanax Xanax… és elküldeni ezt egy emailben.

Ketipisz: Tehát nem érezted úgy egyáltalán, hogy ezzel bántanak?

Bíborka: Persze voltak dolgok, amik rosszul estek. De a többségen csak nevetni tudtam.

Ketipisz: Nemrég nyilatkoztad, hogy mára megcsömörlöttél az online világtól. Mégis elkezdtél ezeken nem nevetni egy idő után?

Bíborka: Nem mondanám, hogy ezért. A kommentek nagyon szórakoztatóak. Például a youtube-on nem is feltétlenül a mi zenénk alatt, hanem másutt, amit elolvasok, a legszórakoztatóbb dolgok egyike. Nem a kommentek miatt beszélek az elfordulásomról. Hanem tudod én sokáig azt hittem, hogy a social media talán egyfajta igazságszolgáltatás, ha érted, amit mondok. Mert demokratikus. És rádöbbentem, hogy tulajdonképpen akkora manipuláció, ugyanolyan mint a tévé. Semmivel sem jobb. Megvezetve érzem magamat. Sokszor elszörnyülködtem azon, hogy milyen tartalmakat osztanak meg az emberek egymással, és két hétig aggódtam valamin, aztán kiderült, hogy azt a tartalmat igazából teljesen másképp vették fel, nem is arról szól, stb. Hogy csak egy példát mondjak: leírhatják ezerszer, hogy meghalt Morgan Freeman. Attól még az nem lesz igaz. Szerintem bárki tudna rengeteg ilyen esetet mondani.

Ketipisz: Az ilyen tehetségkutató műsorokról, valóságshowkról mindig elmondják, hogy mennyire veszélyes a személyiségre nézve. Te hogy érezted magad, amikor vége lett?

Bíborka: Ahogy véget ért, új helyzetbe kerültem, persze. De elsősorban azért, mert nem kellett felkészülnöm az újabb hétvégi adásra. Illetve mindenki várta a megkereséseket. Mindig a személyesebb dolgokra voltam nyitott. Tehát ha mondjuk egy cég keresett meg, azt én nem tudtam egyáltalán komolyan venni. De ha a levelesládámban ilyesmit találok, hogy Fodor Máriusz írt nekem egy emailt, akkor én azt elolvasom. A Magashegyivel való találkozás így történt. Egyébként elárulom, hogy rengeteg zenekar keresett meg, és mindegyiket meg is hallgattam, de a legszimpatikusabb a Magashegyi volt egyből. Tehát nekem a műsor ezt hozta. Kár elvenni tőle, hogy ilyet is okozhat. Van negatív oldala is, de arról úgyis sokat beszélnek.

Ketipisz: Elkezdődik a Magashegyi története. Mit csinálsz az első időszakban? Amikor még nem vagytok befutott csapat.

Bíborka: Én itt Budapesten nagyon sok mindennel foglalkoztam emellett. Az első pesti munkámat barátok révén kaptam. Egy CD boltban való tevékenység volt, és azért hívom tevékenységnek, mert meg kellett ismernem azokat a lemezeket, amelyeket árusítottunk. A vásárlók sokszor amiatt is megvettek lemezeket, mert ajánlottam nekik. Az volt a sikerem, hogy utólag kiderült, az ajánlatom mindig bevált. De ezt a munkát egyébként már a Megasztár alatt elkezdtem. Később a MÜPÁ-ban kezdtem dolgozni, és megismerkedtem a Ludwig Múzeumosokkal is, a MüPa könyvesboltosokkal – ott egyébként a fél boltot ingyen kiolvastam. (nevet) Úgy éreztem, hogy ez egy nagyon őszinte dolog, ezért is szerettem később is csinálni. Egyáltalán nem derogált. Csak vásárlás közben már idővel kértek autogramot is – ennyi lett a különbség.

Ketipisz: Te egy komoly kultúrmissziót folytató előadónak tűnsz. Ha beírom a neved a youtube-ra, akkor látható, hogy többször vezetsz tárlatot, részt veszel különféle programokban (detox, olvasásnépszerűsítési program), kampányokban. Te keresed őket vagy inkább megtalálnak?

Bíborka: Megtalálnak. Nem olyan az egyéniségem sem, hogy megkeressem ezeket. Pusztán csak nyitott vagyok. Hiszek abban, hogy amit kibocsátunk magunkból, az valahogy visszajön bizonyos kanyarokon keresztül.

Ketipisz: Részt vettél egy Budapest Pride kampányban is.

Bíborka: Amikor először a tv2 reggeli műsorába elmentem, ott találkoztam Virág Zsolttal, egy melegjogi aktivistával. Megkerestek azzal, hogy elmennék-e vele beszélgetni. Minden ismerősöm azt mondta, hogy „te nem vagy normális, hát átgondoltad ezt az egészet”? Én meg azt válaszoltam, hogy nem gondoltam át különösebben, én elmegyek. Miért gondolkozzak ezen? Ember, ember, nem? Nekem minden nagyszülőm székely volt, és egyáltalán nem voltak alternatívak, egyszerű parasztemberek voltak. És azt tanították, hogy el kell fogadni a legszegényebb embert is, el kell fogadni azt is, aki soha nem nősül meg, vagy azt a varrónőt is, aki egyedül él – és lehetett róluk tudni, hogy „mások”. De hogy soha nem volt ez nálunk megkülönböztetve vagy lenézve. Nekem ez mindig abszolút természetes volt.

Ketipisz: Beszéljünk befejezésül arról, amiről amúgy is mindenki kérdez: a Magashegyiről. Most álltatok elő új anyaggal. Mik a terveitek? Mik a te személyes elképzeléseid?

Bíborka: Beszéljünk először a fiúkról. Mindig a frontembert kérdezik, mintha ő lenne mindenért felelős, mindenki rá koncentrál. Holott a fiúk írják a dalok nagyon nagy részét. Egyedül is hoznak dalokat. Vagy a Toldi Miklós, vagy a Fodor Máriusz, vagy a Fűrész Gábor. Vagy félkészen hozzák, vagy akár készen, vagy csak egy ötletet. De ezen a téren ők az aktívak. Õk keverik meg, ők a producerek, nekik van kedvük-hajlamuk arra a fajta kísérletezésre, hogy minél jobb minőségben minél jobb atmoszférában rögzítsenek egy-egy hangszert. Ezt én mindig csodálattal figyelem. Én évek óta elsősorban a színpadi előadásra koncentráltam. Az én munkám eddig inkább a színpadon kezdődött. Most egyébként ősztől adtam magamnak egy ultimátumot – és úgy érzem, hogy ezt minél többször elmondom, annál biztosabb lesz, hogy ezt meg is fogom lépni. Szeretnék koncentrálni egy kicsit az alkotásra jobban és többet. Mostanáig ugyanis a színpadi spontán alkotás volt a prioritás. Egyáltalán nem érzem azt, hogy kimerítettem, nagyon szeretem, de most már megtanultam egy pár dolgot ezen a területen, léphetek egyet, úgy érzem.

Ketipisz: Létezik nálatok van egyébként egyfajta feladatmegosztás is?

Bíborka: Nálunk mindenki mindenbe beleszól. A fiúk azt is megmondják, hogy tetszik-e nekik az a ruha, amit kiválasztottam, tehát stylistok is tulajdonképpen. De én is beleszólok a dalszövegekbe.

Ketipisz: A feldolgozásaitokról kevesebb szó esik. Az egyik legnépszerűbb az élő felvételeitek közül az Ákos-dal, a Dúdolni halkan.

Bíborka: Életünk során talán hármat csináltunk. Mindegyik külső hatásra érkezett. A zenekar felkérésre dolgozott fel számokat, inkább a saját dalok területén működtünk. Az egyik Ákos Dúdolni halkan és a Végre c. dalai voltak. Ezt az MTV Iconra dolgoztuk fel. Ezt mi választottuk ki. Aztán Tövisházi Ambrus kérésére Péterfy Boriék Szembogár c. dalát dolgoztuk fel. Azt én kifejezetten szeretem, ilyen dreampopos. A harmadik pedig a Halott pénz Ugyanúgy hallasz c. dala volt a Szimfonikon. Azért éreztem azt, hogy bólintok erre a dalra, mert annyira intuitív gyökereket éreztem benne. Éreztem, hogy mennyire izgalmasan át lehet a női lélekre formálni. De ebben is Toldi Miklós rengeteget segített nekem. Tulajdonképpen ő producerelte az egészet. Ákos esetében pedig Lévai Balázs adta az ötletet, hogy kicsit fuzionáljuk egy Latinovits Zoltán előadásában előadott verssel – egyébként Garami Gábor Töredékek a szerelemről című verséről van szó. És nagyon furcsa és nagyon kihasználatlan az, hogy a popzene találkozzon egy ilyen picit teátrálisabb műfajjal dimenzióval. Nekünk nagyon izgalmas volt az élő és az archív dolgok találkozása. Nagyon jó érzés utólag visszanézni, hogy mit váltott ki az alkotókból és a közönségből is. Minket nagyon sokan megszerettek azután az előadás után. De amúgy mi soha nem dolgoztuk volna fel egyik dalt sem.

Ketipisz: Az új lemezen Beck Zoli ismét komoly szerepet kap. Akárcsak az egyik legnépszerűbb dalotokban, a több mint másfélmilliós nézettségű Árnyékokban. Vele vezettétek fel az új albumot.

Bíborka: Zoli és az én hangom szerintem nagyon hasonló. Nekem a Zoliban tetszik az, hogy azon túl, hogy nagyon erős szövegíró és egy lantostípus, abszolút benne van a lélek a hangjában. Pedig a lantos típus általában nem enged lelket a hangjába, hanem csak elmondja neked azt, amit akar. Azt gondolom, hogy ő mindenben jó.

Ketipisz: Õszig pedig turnéztok.

Bíborka: Igen, addig alig jut majd még a gondolatra is időm. Azért is mondtam, hogy onnantól adok egy kicsit több teret magamnak ezen túl is. Most lett 10 éves az a zenekar és rengeteg ötlet, rengeteg fúzió alakult ki, úgyhogy ezeket mind be kell hozni. Minden fesztiválon részt fogunk venni, megyünk Erdélybe, Szlovákiába is. Mivel Budapesten pedig körülbelül háromhavonta játszunk, ezért a zenekarnak mindig frissítenie is kell magát. És lesz egy szülinapi koncert is, a Parkban. Az pedig, hogy én ősztől mit fogok a zenekar mellett csinálni, lehet, hogy csak akkor fogom eldönteni.