GFG: A Big Pikcsör-beszélgetések ablakot akarnak nyitni a világra. Mi ma úgy látjuk ezt a világot, mintha eljött volna az igazmondás és az igazmondó emberek időszaka. Amerikában eljött Trump ideje, Önről pedig mindig is azt gondoltuk, hogy olyan politikai fenegyerek, aki kimondja az igazságot. Eljött hát az Ön ideje?

Kövér: Nagyon megtisztelő a kérdésben megfogalmazott dicséret. Ezt a régi világban a jog nyelvén szédelgő feldicsérésnek hívták. De komolyra fordítva: kétségkívül úgy alakult, hogy én a Fideszben mindig is jobban megengedtem vagy megengedhettem magamnak, hogy úgy fogalmazzak, ahogy akarok és kimondjam, amit gondolok. Mások ezt vagy nem tehették meg, vagy habitusukból fakadóan, kevésbé konfrontatív emberek lévén igyekeztek inkább mindenki számára elfogadhatóbb stílusban nyilatkozni. Tegyük hozzá azt is, hogy mindig azt mondtam, amit igaznak gondoltam – ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaha is az igazság birtokában lettem volna. Egyetértek ugyanakkor a helyzetértékeléssel. Miután a politikai rendszereket konstituáló nagy ideológiák megjelenése és bukása után mégsem következett be a történelem vége, elérkeztünk azokhoz az alapkérdésekhez, amelyek mindig is megkülönböztették a szemben álló feleket, és mindig is különbségeket tettek az emberek között gondolataik és cselekedeteik szerint. Ezek a kérdések arról szólnak, hogy valaki hogyan gondolkodik önmagáról és a helyéről a világban. Tehát arról, hogy milyen világképet vallanak az egyes politikai erők, és azt milyen emberképre alapozzák. És itt el is jutottunk a legalapvetőbb kérdésekig: a hitbéli kérdésekig.

GFG: Mire gondol?

Kövér: Hadd meséljek el itt egy történetet. 1987-ben, amikor a pápalátogatás idején Lengyelországban voltunk, nemcsak azt láttuk, hogy a rendszer verőlegényei folyamatosan demonstratív csapatmozgásokat tartottak a városokban, hogy megfélemlítsék az embereket, hanem azt is, hogy eközben egy misén volt egymillió ember. Hosszú távon ez csak tovább erősítette a rendszerrel szemben egyébként is erkölcsi fölényben lévő lengyel társadalmat, éltetve a reményt, hogy a kommunizmus nem örökkévaló, ahogy ott akkor egy szerzetes mondta nekünk, már csak azért sem, mert „tudják, a kommunisták nem hisznek az örökkévalóságban”. Ezt a kijelentést én akkor még nem éreztem át a maga teljes mélységében, annyit azonban már akkor is éreztem, hogy ez egy súlyos mondat volt. Ma már talán értem a mélységét is. Merthogy valójában az különbözteti meg a politikai erőket egymástól – Magyarországon éppúgy, mint Európában –, hogy kik azok a vezetők, akik hisznek az örökkévalóságban, vagyis a saját életünkön túli időkre is képesek gondolni és ezt politikai folyamatokra lefordítani, és kik azok, akik nem.

GFG: Tehát van egy moralitás, ami túlmutat a pillanatba zárt emberi cselekvésen.

Kövér: Azoknak az európai vezetőknek, akik ma Európa régi tagállamainak jelentős részét vezetik vagy épp Brüsszelt irányítják – hadd ne soroljam őket, mert nem akarok személyeskedni – még gyerekeik sincsenek. Csak kérdezem: vajon ezek az emberek milyen időhorizontot képzelnek el maguknak? Még egy építész is, aki megtervez egy házat, jobb esetben végiggondolja azt, hogy a ház még akkor is ott fog állni, ha őt már eltemették. Ezeknek a percemberkéknek a holnap csak abból a szempontból érdekes, hogy meg tudják-e tartani a hatalmukat.

GFG: Még az interjú feldicsérő szakaszához tartozik, hogy mi úgy tekintünk magunkra, hogy fenegyereklap vagyunk, és Önt is úgy látjuk, hogy fenegyerek volt és úgy is maradt. Mit jelent a mai világban fenegyereknek lenni? Azt jelenti, hogy hiszünk valamiben? Mert ma talán az is fenegyerekségnek, lázadásnak számít, ha valaki hisz a kereszténységben, vagy van egy olyan moralitás, ami vezérli a cselekedeteit.

Kövér: A Fidelitasból már kinőtt, de nálam fiatalabb emberek igazolhatják, hogy volt 2002 előtt és után is több olyan beszélgetés, amely során azt mondtam nekik: „fiatalok, lázadjatok – legyetek konzervatívok!” Ebben nem látom, hogy sok előrelépés történt volna, mert én még mindig úgy érzem, hogy trendi az, hogyha valaki mindent tagad. De itt is elérkeztünk a végállomáshoz. Annál tovább már nem lehet menni, hogy valaki azt mondja, hogy az embernek nincs biológiai meghatározottsága, tehát minden csak társadalmi konvenció, ha úgy tetszik, egy mentális kényszerzubbony. Vagyis úgy néz ki, hogy ha én egysejtűnek képzelem magam, akkor én egysejtű is vagyok, és ne jöjjön nekem se az akadémia, se senki más semmilyen tudományoskodó érveléssel, hagyjuk a fenébe az egyedfejlődést, a törzsfejlődést, az evolúciót – ha én egyszer az vagyok, akkor az vagyok. Pont.

GFG: De nem érez egy furcsa változást a világban, hogy van ez a szürrealitás, hogyha jogom van egysejtűnek tartani magam, akkor egysejtű vagyok, de mégis mintha a szavaink is változnának, és azok az egyszerű szavak, amiket mindig is használt (család, nemzet, határ, házasság – hogy ilyen provokatív szavakat mondjunk), megint értelmet nyertek. Tehát miközben a világ szürrealitásba zuhan…

Kövér: …aközben mi az ellenkező irányba mozdulunk. Bár csigalassúsággal.

GFG: Ennyire pesszimistán látja ezt?

Kövér: Igen. Ha már szóba került a hit és az örökkévalóság: a világon, mai állás szerint, emberi mércével mérve nem lehet segíteni. „A helyzet reménytelen, de nem komoly” – tehetnénk hozzá Eszterházy Péterrel szavaival mondva, látva, hogyan reagálunk világunk katasztrófa felé száguldására. Csak a Jóisten tud rajtunk megkönyörülni, ha van még hozzá kedve. De természetesen ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve le kellene engedni a kezünket, és el kellene dobni a kalapácsot. Ellenkezőleg: ha már tavaly volt a reformáció 500. évfordulója, akkor vegyünk elő egy klasszikus idézetet Luthertől: „ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát”. A helyzet ilyetén értékelése tehát nem mond ellent az értelmes és hittel végezhető politikai cselekvésnek, csak reálisan méri fel annak peremfeltételeit. Ha körülnézel, globalizáció, túlnépesedés, az ipari fejlődésből fakadó környezetszennyezés, klímaváltozás – ezek logikusan kiáltanak egy világkormányzásért. A probléma csak az, hogy éppen az a globális gondolkodásmód, amely mindenféle korlátot félresöpört, ha éppen ezt a profitérdekek úgy diktálták, az juttatott el minket eddig a pontig. Tehát attól tartok, hogy szó se lenne ott a homo sapiens fennmaradásának szempontjairól, egy ilyen globális kormányzás a globális tőke szempontjainak korlátlan érvényesítését jelentené. Tehát szerintem – paradox módon – ma a régi újbalos közhely, a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” konzervatív módon értelmezendő. Igen, globálisan kellene gondolkodnunk, legyen szó klímaváltozásról, túlnépesedésről, a valaha volt harmadik világ egyre reménytelenebb helyzetéről, az újfajta gyarmatosításról és kizsákmányolásról, amit nem is a neokolonializmus szavával írhatunk le, hanem valami más kifejezést kellene találnunk – gondolván arra példának okáért, hogy mi zajlik Afrikában. Ezeket a problémákat tényleg meg kellene oldani valakiknek, jelesül a legnagyobb hatalmaknak együttműködve ki kellene jelölni a cselekvés globális irányát, megakadályozandó például a tengereink további elszennyezését, vagy azt, hogy százmilliók induljanak útra a fejlett világ irányába új életteret keresni a régi helyett. Egyébként meg kinek-kinek a nemzetállami keretei között kellene megpróbálni olyan világokat kialakítani, amelyek ezeket a problémákat nem halmozzák, hanem csökkentik. Ezzel szemben ma a globalizáció elkerülhetetlenségét, sőt üdvözítő voltát hangsúlyozó, s ebből a globális kormányzás szükségszerű követelményét kiolvasó ideológia valójában azt a világuralmi törekvést hivatott leplezni, melynek célja, hogy a minden korábbi képzeletet meghaladó tőkekoncentráció révén létrejött informális szuperhatalmak maguk alá rendeljék, illetve fokozatosan felszámolják a nemzetállami struktúrákat, melyek – ma még – a nemzeti érdekeket középpontba állító döntéshozatali mechanizmusaikkal – például az adórendszerre, a környezetvédelemre, az egészségügyi, munkavédelmi vagy fogyasztóvédelmi szabályok megalkotására vonatkozó jogalkotással – akadályokat támaszthatnak a profitmaximalizálás útjába.

Görgényi: Mintha ez a helyzet, amiről beszél, kezdene lelepleződni az emberek előtt is – legalábbis Európában, Amerikában. És ez mintha visszaköszönne abban, hogy a politikában megfordul a koordináta-rendszer, és nem a baloldal és jobboldal, valamint az ehhez kapcsolódó ideológiák határozzák meg most már a politikai mozgásokat, hanem mintha egyre inkább a globalizmus kerülne szembe a – nevezzük így – patriotizmussal. Az emberekben újra kezd felerősödni a természetes közösségekhez való tartozás szemben azzal a globalista erőszakkal, ami világméretekben zajlik.

Kövér: Minden rosszban van valami jó. Abból a bornírt globalista támadássorozatból, amiben 2010 óta volt részünk Brüsszel részéről, amivel kívülről akarták korlátozni a mostani kormány minden korábbinál tágabb mozgásterét – és amilyen dicstelen szerepet ebben itt, belül az ellenzék játszott –, az is következett, hogy a magyar emberek egy jelentős részének kinyílt a szeme. Az emberek elkezdték látni, hogy itt miről is van szó. Beindult egy természetes védekező reakció, mert megértették, hogy az ő arra vonatkozó személyes jogukat akarják elvenni, hogy eldöntsék, Magyarországon milyen kormány is legyen. Mert amikor bekapcsolták a televíziót, azt is látták, hogy például Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban vagy Görögországban nem azok a kormányok kormányoztak, amelyeket a nép akart, vagy nem úgy kormányoztak, ahogy egyébként meghirdették a kampányban, hanem úgy, ahogy azt különböző pénzügyi-gazdasági központokból, Brüsszelből és máshonnan lediktálták nekik. Ezért is alakult ki egy ösztönös ellenreakció bennük. De ugyanez a folyamat végbement Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában. Nincs más értelmes magyarázat arra, hogy hogyan is férnek össze ezek az egyébként nagyon is különböző színezetű közép-európai kormányok: a néppárti Fidesz, a tőle jobbra lévő PiS, az eddig szociáldemokrata túlsúlyú cseh kormány, ha az ANO alapít kormányt, akkor meg liberális, illetve egy szocialista-nacionalista szlovák koalíció. Nem ők férnek feltétlenül össze, hanem a népük. Márpedig, ha egy normális, tisztességes ember itt, Közép-Európában politikára adja a fejét, és nem szokta meg, hogy le kell nyalni valakinek a cipőtalpát, akkor mégiscsak próbál a saját közvéleményére figyelni, főleg akkor, ha ő is úgy érez, ahogy a többség. Mindez azt is jelenti, hogy a politikai ideológiák és pártok korábbi „bal-jobb” felosztása kezdi elveszíteni eredeti értelmét. Ha mindenképpen a mára vonatkozóan is érvényes tartalmat akarnánk ezeknek adni, akkor azt mondanám, hogy a jobboldal nemzeti keretekben gondolkodik, mindig is ebben gondolkodott, a bal viszont nemzetközi keretekben…

GFG: ...és mindig is ebben gondolkodott.

Kövér: Igen. És ehhez képest csak másodlagos volt, hogy éppen kit akart – úgymond – felszabadítani. Régen a munkásosztályt kellett felszabadítani, most a tőkét, aztán a homoszexuálisokat (hogy azok legyenek, akik) meg a nőket (hogy ne kelljen annak lenniük, akik). Ha pedig ezek már fel vannak szabadítva, akkor meg a külsőre homo sapiensnek tűnő „egysejtűeket” az alól a számukra elviselhetetlen lelki gyötrelmet jelentő elnyomás alól, amit teremtésre és/vagy az evolúcióra vonatkozó társadalmi konvenciók jelentenek.

GFG: Tehát akkor azt mondja, hogy ami most – legalábbis Közép-Európában – zajlik, az egy ébredés. Az egyszerű hétköznapi emberek lázadása, és ezt a politikai vezetők megértik...

Kövér: Már ahol.

GFG: Igen, már ahol. De mi lehet annak a magyarázata, hogy Brüsszel viszont arról szól, hogy óriásira nőtt a távolság az elit és az emberek között. Ezt hogy lehet fenntartani, miért nem esik össze ez a szürreális világ, ha lázadás van?

Kövér: Azért ne fogadjon senki arra, hogy nem dől össze. Az a kérdés, hogy mikor, milyen formában történik ez meg, ha megtörténik, és ennek milyen ára lesz. Egy kataklizma keretében fog eljönni ez az összeomlás vagy pedig a csöndes enyészet lesz Európa sorsa, aztán majd kialakul valami más a romokon. De nevezzük csak nyugodtan a két szemben álló világot a normalitás, illetve az aberráció világának. A jobboldal a normalitás világa, a kommunistáktól a zöldeken, szocikon, libsiken át a névleg még konzervatív, de „keresztény” jelzőjüket egyre inkább rühellő pártokban is teret hódító, a ’68-as, agysorvadást okozó vírussal fertőzött baloldal meg az aberrációé. Ez szerintem sokkal közelebb van a valóság leírásához, mint bármi más.

GFG: Hát küszködünk a szavakkal és a kategóriákkal mi is.

Kövér: Mindazonáltal fogadjuk el, hogy ennek a nyugat-európai politikának is van társadalmi bázisa. Ha azt gondolnánk, hogy nincs, akkor homokba dugnánk a fejünket. Ugyanúgy van társadalmi bázisa, mint ahogy a legsötétebb diktatúráknak is volt mindig. Kádár apánkról is mindig azt gondolták a hetvenes-nyolcvanas években, hogy ha lennének szabad választások, akkor megkapná a többséget. Ezt ugye leginkább Nyugat-Európában írták le, mert hát Magyarországon ezt nem tehették. Szerintem egyébként nem nyert volna, de ez egy más kérdés, bázisa azonban volt. A legkeményebb jobboldali diktatúráknak is volt. Ennek a brüsszeli rendszernek is van egy nagyon komoly bázisa, amely – mint utaltam rá – részben a ’68-as nemzedék kései győzelmével magyarázható, és bár ez a ’68-as generáció túl van már teljesítőképessége csúcsán – igaz, én a károkozást nem gondolom a teljesítőképesség kategóriája alá tartozónak –, van utánpótlása, merthogy megszállták az összes olyan intézményrendszert,...

GFG: Felsőoktatást, médiát...

Kövér: ...amiben a társadalmi tudat formálása zajlik. Igen, a médiát, a szórakoztatóipart, az egyetemi-akadémiai szférát, lassan már a közoktatást, sőt az igazságszolgáltatást is – tehát minden az ő kezükben van. Ha ma az ember elolvas egy angol, német, francia baloldali vagy éppen konzervatív vagy liberális lapot, semmilyen lényegbevágó különbséget nem talál az értékrendjében, a világképében, az irányultságában, a témaválasztásban, legfeljebb csak stílusban és mértéktartásban van különbség. Ez azért óriási erő.

GFG: És Ön szerint, kiskátészerűen fogalmazva, mit akar az „Aberráltak Pártja”? Fenntartani ezt a buborékvilágot?

Kövér: Igen, mert jól akarnak élni. Õk ebben jól élnek. Az a másik nagy tévedésünk, hogy azt gondoljuk, hogy őket is muszáj, hogy zavarja a többség szenvedése, akárcsak mentális értelemben vett rossz közérzete, az hogy – miként a németek fogalmaznak manapság – hazájuk elvesztette az otthonosságát. Ez egy szenvedést okozó érzés a normális embereknek…

GFG: Idegennek érzik magukat saját hazájukban.

Kövér: Igen, de az, hogy a magunkfajta ember otthon szeret lenni a világban – és akkor idézzük ide ismét Tamási Áront, mert létünknek valóban az egyik kulcskérdése ez –, még nem jelenti azt, hogy ezt mindenki így gondolja. Ez a rendszer kitermelte a kozmopoliták, a világfiak, a világban magukat mindenhol otthontalanul érző emberek tömkelegét. Õk ebbe születtek bele, ebben szocializálódtak, és nem is tapasztaltak mást. Ez a nyugati elit nem csak, hogy megvásárolt és jól kiképzett emberekből áll, de egy évtizedek óta épülő hálózatot is alkot, amely a csúcspolitikusoktól a bértollnokokon át az NGO-aktivistákig terjed. Persze, sokan közülük mocskosul érzik magukat a bőrükben, sehol sem érzik magukat otthon, és ez meg is látszik azon, ahogy a világhoz viszonyulnak. Az internetes újságírók némelyike elmondja azt is, hogy azért kell mindent lefitymálva írni, mert – úgymond – erre van piaci kereslet. Mint a drogdílerek: valójában nem szükségletet elégítenek ki, hanem szükségletet támasztanak, és függővé teszik azokat, akiknek nincs erejük kívül maradni.

GFG: Tehát a cinizmus üzleti modell lett.

Kövér: Igen. Ideáltipikus szavazó, ideáltipikus olvasó is van. Ma az internetes világban az ideáltipikus olvasó a 40-es szingli, az életunt, és magát otthon sehol sem érző, finnyogó ember. Minden tudósításnak ebben a finnyogásban kell végződnie.

GFG: A kutatások azt mutatják, hogy Magyarországon az emberek mindössze 5-10 százaléka gondolja a házasságot idejétmúlt intézménynek.

Fűrész: Igen, ezen mi is meglepődtünk, hogy ez a torz környezet a normális emberekben milyen erős immunreakciót vált ki. Két ilyen érdekes kutatása is volt a Századvégnek. Az egyik arról szól, hogy az emberek 75 százaléka egyetért azzal, hogy a keresztény gyökereit az országnak, a keresztény kultúrát meg kell védeni. Ezt szerintem tíz évvel ezelőtt nem lehetett volna elképzelni. A másik kutatás meg az, amit Gábor említett. Tehát csak 5-10 százalék azoknak az aránya, akik a házasság intézményéhez úgy viszonyulnak, ahogy azt a liberális médiakánon megfogalmazza. A keresztény kultúrával kapcsolatban nyilván felrémlik az a régi vita, amelyben végül Huntingtonnak lett igaza: az iszlám kihívás miatt felértékelődik a saját civilizáció és kultúra védelme.

GFG: A házassággal kapcsolatban pedig az a kérdésünk, hogy mit javasolna akkor ennek az 5-10 százaléknak?

Kövér: Bizonyára a velünk szemben álló oldalon erre azt mondanák, hogy mindegy, hogy mit mondanak az emberek erről a kutatás szerint, ha mégis másképp csinálják. Én azt gondolom, hogy már az is nagy szó, hogy a házasságról a többség pozitív véleményt alkot, még akkor is, ha a többség erre vagy rá sem szánja magát, vagy nem tud benne tartósan elköteleződni. Mert ebben a véleményben megvan a normalitás túlélésének esélye. Az lenne egy reménytelen állapot, ha a társadalom többsége a több ezer éves civilizációs normákat használhatatlannak tartaná. Ettől egyébként – minden tetszetősnek tűnő és bizonyos mérvű derűlátásra valóban okot adó felmérési eredménytől függetlenül – csak egy hajszálvékony határ választ el bennünket, magyarokat is.

GFG: Azt mondta, hogy Nyugat-Európában tömegtermelése zajlik az aberrációnak, a közép-európai emberben viszont mintha lenne valamilyen tragikus életérzés, az elvesztés tudata, egy józanabb viszony az élethez.  

Kövér: Én azt hiszem, az átlagnál mindig is kevésbé voltam feltétel nélkül elkötelezett híve a Nyugatnak. Mindig differenciáltabban láttam a dolgokat, és ’90 előtt föl sem merült a gondolat, hogy emigráljak. De azért mégis azt gondoltam hosszú időn keresztül, hogy nemcsak életszínvonal és az életminőség más Keleten és Nyugaton, hanem a politikai kultúra is. A polgári erények, a polgári erkölcs ott is megmaradt, és a nyolcvanas években még találkoztam is ennek nyomaival, amikor először jártam Nyugaton a harmincezer forintos valutakerettel elérhető kalandos kirándulásunkon, amelyre még egy kétütemű Wartburggal és egy szovjet katonai sátorral utaztunk el. De, hogy aztán eljussunk oda – a rendszerváltásunk után negyed évszázaddal –, hogy már nemcsak, hogy kételkednünk kell abban, hogy a Nyugat hozzánk képest bármilyen morális fölénnyel bír, hanem éppen fordítva, azt kell gondolnunk teljes meggyőződéssel, hogy a relatív elmaradottságunkból – illetve, ami annak látszott –, amit az ötven év kommunizmus okozott, abból tulajdonképpen jobb állapotban kerültünk ki mentálisan, mint a szabadságba belehülyült nyugat-európai társadalmak, hát ezt azért nem gondoltam volna! Tudok rá racionális magyarázatot adni, de azért ez nem okoz örömet. Lehet ebből önbizalmat meríteni és kell is. Nyugodtan húzzuk ki magunkat és legyünk büszkék arra, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Bármennyire fellengzősen, kigúnyolhatóan hangzik is ez, ahogy 1456-ban, és ahogy 1848-49-ben, majd 1956-ban, úgy 2016-ban is Magyarország, Közép- és Kelet-Európa volt az európai civilizáció védbástyája. 

Fűrész: Van egy brit szerző, Douglas Murray, aki pont ugyanerről ír. Õ érdekes módon szintén a kelet-európaiakat említi egyedüliként, akikben megmaradt még az a „tragic sense of life”, azaz az élet tragikus voltának az ismerete, ami arról szól, hogy úgy élnek az emberek, hogy tisztában vannak azzal, van mit veszíteniük. Akik megtapasztalták a kommunizmust, azok tudják, hogy mindent el lehet veszíteni pillanatok alatt, ami értékes az emberi életben, ezért ki kell tartaniuk.

Kövér: A 70-80 évnyi életnek, ami számunkra általában adatik, attól függően van súlya, hogy az ember hisz-e az örökkévalóságban vagy nem. Ha nem, akkor a létezésnek nincs mélyebb értelme. Akinek vannak gyerekei, utódai, az nem kerülheti el, hogy elgondolkozzon azon, hogy az ő döntései mennyiben befolyásolják utódai életét. Akinek nincsenek, annak ez a kérdés nem életbevágó. Aki pedig ettől tudatosan kíméli meg magát, az valójában soha nem nő fel, soha nem lesz képes bármiért vagy bárkiért felelősséget vállalni, azon elgondolkodni, mit hagy maga után meg kire, ha majd megszűnik létezni. Valóban van az emberi létnek egy tragikuma, de az adja a súlyát. 

GFG: Eszembe jutott Nemes Nagy Ágnesnek egy négysoros verse: „Amikor én Istent faragtam, kemény köveket válogattam, keményebbeket, mint a testem, hogyha vigasztal elhihessem.” Ilyet csak egy magyar tud írni. Van ebben valami tragikum, ahogy szembe lehet nézni a létezés misztériumával. 

Kövér: Ez a látásmód nem csak ránk magyarokra jellemező, de minden még a normalitásban ragadt más nációra is igaz itt Közép-Európában. A Nyugat rosszabbul áll ebben a kérdésben. Az abnormalitásban élő Nyugat szerint nekünk meg kellene szüntetnünk minden civilizációs köteléket, korlátot, ami egyáltalán összetartja a társadalmat. Ez egy tudatos, a társadalmak szétverésére, szétzüllesztésére irányuló akció. Az ördög latin elnevezését, a diaboloszt úgy lehetne magyarra fordítani, hogy a „szétdobáló”, akinek az a lételeme, hogy szétzilálja az isteni rendet, hogy szétbombázzon, megszüntessen mindent, ami embert emberrel összeköt. Mindezt ráadásul egy olyan, ma már az irracionalitásig vitt szabadság nevében, amit a többség már nem is tud élvezni. Ha visszafordul ez a folyamat, ha lesz még idő arra, hogy az emberiség visszatérjen a normális kerékvágásba, az azért lesz, mert a többség nem tud ezen az úton haladni. A biológiai meghatározottságot lehet ugyan tagadni, lehet azon jókat vitatkozni, hogy létezik-e „genderfluid” identitás, meg „transzgenderizmus”, lehet erre nevelni az óvodásokat is, de előbb-utóbb a normalitás akkor is utat tör majd magának. Ha nem belülről, akkor majd a keletről ránk törő „barbár hadak” révén, ahogy ezt Bayer Zsolt többször is megírta, már jóval azelőtt, hogy a migránsáradat megindult volna.

GFG: Akkor ezek szerint elég világosak az erkölcsi iránytű lehetőségei, és világosan fel lehet ismerni, hogyan élhetünk normális életet.

Kövér: Ez elég egyszerű. Ha nincs olyan kifinomult rendszere annak, hogy az embereknek a gondolkodását összezavarják, mint ahogy Magyarországon vagy Közép-Európában ez még nem épült ki, akkor a dolog elég egyszerű. De azért a trendek itt is rosszak. Gondoljunk csak például az ELTE gender szakára, és ehhez hasonló más ember- és nemzetellenes fejleményekre. Ezekkel kapcsolatban a tolerancia nálam véget ért. A normalitásba természetesen a tolerancia is beletartozik, ami az eltérő nézetek, magatartások és értékrendek bizonyos fokú elfogadását, eltűrését jelenti. De az, hogy az abnormális legyen a normális, hogy a hülyeség legyen a mérce, az nem lehet elfogadható. Ha elfogadható lenne, akkor az már a közösség önfelszámolásához vezetne, ami ellen már védekeznie kell a közösségnek minden eszközzel, ha kell, akkor állami eszközökkel is.

Fűrész: Amikor a holland politikussal, Geert Wildersszel készítettünk interjút, arról is beszélt, hogy az ő könyvét az Egyesült Államokon és Magyarországon kívül sehol nem engedték kiadni.

Kövér: Ennyit arról a gondolat- és szólásszabadságról, amely állítólag Magyarországon már nem is létezik, legalábbis azok szerint, akik ennek jegyében mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák az övéiktől eltérő gondolatok terjesztését, sőt már egyenesen a kimondását. Tehetik legalábbis ott, ahol a „nyitott társadalom” már elérte fejlődésének azt a magas fokát, hogy hézagmentesen zárni tud minden retrográdnak bélyegzett, e „nyitott társadalom” földi mennyországi státusát kétségbevonó törekvéssel szemben. A mi maoistákból, leninistákból, anarchistákból lett derék liberálisaink itt Európában mindent hajlandók tolerálni – kivéve az övékétől eltérő véleményeket, és ha tehetnék, ugyanúgy bánnának el az ezeket hangoztatókkal, mint valaha nyíltan vállalt szellemi példaképeik. Itt, Közép-Európában a kommunista ideológiai hegemóniát garantáló monopolisztikus intézményrendszer kulcspozícióiban magukat a posztkommunizmusba átmentőknek még nem volt annyi idejük, hogy a maguk új rendszerét betonszilárdságúvá tegyék. Sőt – Magyarországon mindenképpen – visszavonulóban vannak, még ha a kiegyenlített erőviszonyok megteremtésétől távol járunk is, ha a kultúra kulcspozícióit nézzük. A totalitárius liberalizmus szisztémáját több mint hatvan éve építgetők nem is nagyon értik, hogy miért olyan ütésállóak a közép-európai nemzeti politikusok. Azért, mert itt még erősebb a társadalmak immunrendszere a kollektív agysorvadást okozó és naponta szándékosan terjesztett vírussal szemben. Persze okunk azért nincs, hogy nyugodtan hátradőljünk.

VVA: Gyurcsány Ferenc nemrégiben azzal fenyegette meg köztisztviselők és közalkalmazottak ezreit, hogy a pártja a választások után majd egyenként kivizsgáltatja, hogy kik működtek együtt az „Orbán-diktatúrával” és akit bűnösnek találnak, azt majd megbüntetik. Elfogadható ez a fenyegetés, illetve az, hogy ilyen brutális hangvételű legyen a választási kampány?

Kövér: Erre nem lehet mást mondani, mint hogy bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Bár sokan nekem tulajdonítják ezt a bölcs mondást, de valójában én is csak idéztem Tamás Gáspár Miklóstól, aki valamikor a kilencvenes választások előtt a Beszélőben írta le ezt először Nagy Sándorral összefüggésben, aki akkor a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöke volt. De a mondás, miszerint aki bolsi, az az is marad, az ma is igaz. A félreértések elkerülése végett pedig azt fontos megjegyezni, hogy nem kell ahhoz a világmegváltó kommunista eszmékben hinni, hogy valaki bolsi legyen. Ez egy mentalitás, ami a rendszerváltozás lezárulta után is tovább él. Ez egy csereszabatos elnevezése egy embertípusnak, amely mindig létezett és mindig létezni fog. Volt, amikor jakobinus, volt, amikor nyilas és volt, amikor komcsi volt, most meg éppen liberálisnak mondja magát.

VVA.: Mi a véleménye arról, hogy Jeszenszky Géza, az Antall-kormány hajdani külügyminisztere a román sajtónak nyilatkozva Románia létrejöttének 100 éves évfordulója alkalmával, azzal az elképesztő hasonlattal írta le az anyaország viszonyulását az erdélyi magyarokhoz, hogy a mai magyarországi magyarokat annyira nem érdekli Erdély és a határon túli magyarok helyzete, hogy „senki sem áldozná az életét Erdélyért”?

Kövér: Ez az állítás nem azért súlyos, mert Jeszenszky Géza mondja. Az persze, hogy egy valaha komoly embernek gondolt, hajdani jobboldali politikus tesz egy ilyen kijelentést, az duplán vagy triplán drámai. Ez egy olyan kijelentés, amelyet sem cáfolni, sem megerősíteni nem lehet és nem szabad, amely egyszerűen cinikus és ostoba. Ráadásul mindezt az Antall-kormány külügyminiszterétől, ráadásul Romániában, ráadásul akkor, amikor az erdélyi magyarságra nehezedő politikai nyomás állandósul, sőt nő. Jeszenszky Géza nyilatkozata lehetne provokáció is, de szerintem inkább arról van szó, hogy a volt MDF-es politikus már nem igazán ura a cselekedeteinek és a szavainak. Ha felfogná, hogy miket is beszél, bizonyára elszégyellné magát.

VVA: Az összevissza beszélésével Jeszenszky nincs egyedül a magyar ballib politikusok között. A határon túli magyarokkal szembeni gyűlöletkeltésben például Gyurcsány Ferenc, a DK vezetője minden eddig létező határt átlépett a mostani választási kampányban.

Kövér: Én szeretném megérni, hogy egy baloldali politikus majd Jeszenszky Géza szavait kölcsönvéve azt mondja egyszer, hogy szerinte egyetlenegy olyan tisztességes magyar ember sincs, aki – mégha politikus is – képes lenne szembefordulni a saját fajtájával, pláne olcsó szavazatokat remélve egyik embert szembe fordítani a másikkal. Arra törni, hogy az elszakított nemzetrészeket kirekessze a számukra a megmaradás egyedüli garanciáját jelentő közösségből, mint ahogy ezt Gyurcsány Ferenc most megtette a határon túli magyarokkal. Ha ez megtörténik majd, akkor érkezik el a magyar demokrácia arra a pontra, hogy lesz valódi közös nevező a párbeszédre. Annak ellenére ugyanakkor, hogy Jeszenszky Géza szavaiból kiolvashatóan még Gyurcsányt is közelebb érzi magához, mint a Fideszt, én nem állítanám a két embert egymás mellé, mert Gyurcsány hideg, lelketlen számításból teszi, amit tesz. Õ nem egyszerűen egy jellemtelen vagy ostoba ember – ő velejéig romlott és gonosz.

VVA: Mennyire igazolja az élet a kormány nemzetpolitikai lépéseit? A marosvásárhelyi iskolaügy, az ukrajnai anyanyelvhasználatot korlátozó törvénymódosítás vagy éppen a KMKSZ irodájának a megtámadása, azok megerősítik, hogy nagyon is érdemes volt megadni a szavazati jogot a határokon túl élő honfitársainknak?

Kövér: Először is pontosítanék: az elszakított magyar közösségek tagjai megkapták az anyanemzettől azt a lehetőséget, hogy – amennyiben akarják – visszakaphatják magyar állampolgárságukat, amelytől a megkérdezésük nélkül megfosztották őket és azokat a felmenőiket, akik akár a vérüket is áldozták azért, hogy megtarthassák a hazájukat. Az állampolgársághoz pedig jár a szavazati jog, ez így természetes, és ennek nincs köze ahhoz, hogy az utódállamok többségi politikai elitje mikor, milyen módon próbálja meg a szülőföldjén, de az ő uralmuk alatt élő magyarokat elnyomni, megfélemlíteni, önazonosságukban gyengíteni, beolvasztani. Legfeljebb annyiban, hogy a nemzet határok feletti egyesítésének programja közjogi értelemben is tartalmat nyert, ami lelkileg is megerősítette a Kárpát-medencei magyarságot. Annyiban pedig talán a jövő belhoni viszonyaira is jótékony hatással lehet, hogy – bár mindössze egy-két mandátum sorsát befolyásolják a külhonban leadott szavazatok – immáron nem lehet „ingyen” uszítani, ahogy lehetett még 2002-ben és 2004-ben. Amíg a december 5-ét megelőző gyalázatos, nemzetellenes gyurcsányista kampány „arca” az MSZP-s Bangóné nem érzi úgy, hogy tartozik egy bocsánatkéréssel, addig nem értékelem túl, de figyelmen kívül sem hagyom azokat a gesztusokat, amelyekkel a szocialisták próbálkoztak az elmúlt években, hogy lemossák magukról december 5-e gyalázatát. Ne becsüljük le annak jelentőségét, hogy most, a kampányban, ebben az ügyben nem mentek Gyurcsány után.

GFG: A 888.hu erős közösség, elkötelezett olvasókkal. Létrehoztunk egy olvasói Facebook-csoportot, és megkérdeztük tőlük, hogy mit kérdeznének Kövér Lászlótól. Péter nevű olvasónk kérdezi például, hogy: Mit tudunk tenni a kereszténység, a keresztény értékek megvédése érdekében?

Kövér: Mindenekelőtt, hogy gyakoroljuk azt, amit a saját hitünk, a saját vallásunk előír a számunkra. Ha ezt nem tesszük meg, akkor az összes többi válasz értelmetlen, de ha ezt megtesszük, akkor már nem tettünk keveset.

GFG: László azt kérdezi, hogy meddig hagyja még Magyarország Soros NGO-szervezeteit tovább garázdálkodni?

Kövér: A törvényesség határain belülre kell szorítani az ilyen szervezeteket, ami természetesen nem egyszerű dolog. A jogot ugyanis ki is lehet játszani. Hogy ha a jogalkalmazók egy része nem tekinti magát a nemzet részének és nem tekinti magát az állam emberének, akinek az állam, azaz a közösség érdekeit kell elsősorban képviselnie, ha nem így fogja fel a hivatását, akkor még inkább. De egyébként szerintem jó irányba haladunk ebben az ügyben a Stop Soros törvénycsomaggal.

GFG: Olivér kérdezi, hogy hány parlamenti mandátum elnyerésével lenne elégedett?

Kövér: Százzal. Én egyfős többséggel is elégedett lennék. De erre mondtuk azt 2010-ben, 2014-ben is, hogy az egyfős parlamenti többségért pontosan ugyanúgy kell megküzdeni, mint a hatvanhét fős többségért.

GFG: Mi Kövér László kedvenc filmje és könyve?

Kövér: A gimnáziumi évek óta szeretem a filmeket. Az első egyetemi félévemet gyakorlatilag azzal töltöttem, hogy órákig utaztam a legeldugottabb külvárosi mozikba, hogy Bergmantól Bunuelen át Wajdáig minden valamirevaló rendező minden filmjét – amit addig nem volt módom látni – bepótoljam. Szeretem a kelet-európai filmeket is. Pápán, az iskolai filmklubban láttam először Tarkovszkij Andrej Rubljovját, ami aztán egy életre szólóan kedvenc filmem lett. Könyvtárba először anyai nagymamám vitt el, hét-nyolcéves koromban. Könyv mindig volt a karácsonyfa alatt. A legkedvesebb ezek közül az 1970-ben a keresztszüleimtől kapott Petőfi-kötet és Karl May Winnetouja, nagyjából ugyanebből az időből. Azóta is az indiánokkal vagyok. A kicsit közelebbiből pedig Bánffy Miklós Erdélyi történetét emelném ki. Döbbenetes volt számomra, hogy miként lehetett ezt a fantasztikus nyelvezetet használó zseniális írót kis híján kitörölni a magyar irodalomtörténetből.

GFG: Ön szerint milyen a legvagányabb politikus?

Kövér: Olyan, akiről József Attila verse, A hetedik szól. Ha egyáltalán van ilyen…