Bertha: Október 23-án alakult meg a zenekar, ez biztos nem véletlen.

Nyerges: Lehet, hogy a sors akarta így, mindenesetre nem volt benne semmi megtervezett. 1999. október 23-án összeszaladtunk a lakásomban, mert éppen akkor értünk rá, és ezzel megalakult az Ismerős Arcok. Aznap, amikor ott ültünk a konyhában, akkor nem jutott eszünkbe, hogy mi is történik éppen.

Bertha: Mit jelent számodra ’56?

Nyerges: Csalódást egyfelől, eszmélést másfelől. Elsősorban egy elég komoly csalódást. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik ’87-ig letudták a középiskolai tanulmányaikat. Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltásnak nevezett, érdekes fejlemény előtt én már minden vizsgámat letettem, és egy évre rá kellett szembesülnöm azzal, hogy mindaz, amit egészen addig tanultam, akár ’56-ról, akár a magyar történelemről, szinte minden, szóról szóra hazugság volt. Az különösen fájt nekem, hogy a nagyszüleim, akik tevékenyen részt vettek a forradalom eseményeiben, ezekről a dolgokról szinte semmit sem beszéltek. Hallgattak, hogy óvjanak. Ha van valami, amit nem tudok megbocsátani az előző rendszernek, pontosan ez. Hogy azok az emberek, akik tulajdonképpen végigélték ezt az előző rendszert, életük végén sem nyugodhattak meg. Nagymamám a rendszerváltás után sem szívesen beszélt a nagyapám dolgairól. Nem hitte el, hogy már nem nyúlhatnak az ember után, már nem bánthatják mindazért, amit ’56-ban „elkövetett”. Ez az, amit nem lehet megbocsátani. Az '56-os forradalom ugyanakkor a nagy eszmélést is jelentette számomra. A rendszerváltás után végre megjelenhettek hiteles írások mindarról, ami akkor történt. Pongrátz Gergely könyve, illetve Kopácsi Sándor – aki a budapesti rendőrfőkapitány volt – visszaemlékezései ’56-tal kapcsolatban, felnyitották a szememet.

Ketipisz: Tíz évvel ezelőtt, ’56 ötvenedik évfordulóján, viszont a hatalom belelőtt a tömegbe. Dalt is írtatok erről.

Nyerges: Igen, hát ennek is a részesei lettünk, és született egy dal, mert úgy gondoltuk, nem mehetünk el szó nélkül amellett, ami történt. Valahol Tahi környékén játszottunk aznap este, és persze folyamatosan hallgattuk a híreket, hogy mi történik éppen a fővárosban. Teljesen magától értetődő volt, hogy a koncert után irány Budapest, a Ferenciek tere. Nem gondoltam volna korábban, hogy az én életemben előfordul, hogy nekem futnom kell a rendőrök elől.

Ketipisz: Azt mondjátok, hogy „soha többé nem fogom már olyannak látni a Ferenciek terét, mint azelőtt”.

Nyerges: Ez így van. Egészen szürreális arcát mutatta a tér. Több ezer ember az egyik és a másik oldalon is. Mégis halálos csend. Egyetlen ember áll a barikád tetején és két vasdarabot csapkod egymásnak. Kongásuk a híd lábánál visszhangzik, teljesen valószerűtlenül. Az Astoria környékén egyenruhások állnak, rendőrkocsik fényei villódznak. Ez fogadott minket. 

Ketipisz: Az, hogy az első Orbán-kormány második évében alakultatok meg, és hogy az Õszödi beszéd után egy évvel kijött az a lemezetek, amiről szinte mindenki minden dalt ismer – azon van a Nélküled is –, ez is véletlen lenne?

Nyerges: Az Éberálom (2007) lemeznek ilyen szempontból nincsen jelentősége. Egyszerűen mi beálltunk arra, hogy kétévente jelentetünk meg lemezt, és eljött a következő album ideje. Az, hogy ilyen elképesztően érdekes és izgalmas dolgok történtek akkoriban, azt jelentette, hogy nem nagyon kellett keresgélnem a témákat, hanem olyan szinten bőszítette az embert mindaz, ami történik, hogy bőven volt miről írni. Ami pedig az alakulást illeti, vagyis, hogy túlléptünk a kocsmazenekaros korszakunkon, az egyértelműen annak a hangulatnak köszönhető, ami akkoriban uralkodott az országban. Egy idő után az ember eljut oda, hogy már nemcsak elvenni szeretne a közösből, hanem valamit hozzá is akar tenni. Másrészt annyi igazságtalanságot lát az ember a világban, akár a határainkon túl, akár itthon hallottunk a határon túli magyarokról, hogy azt gondoltam, ha valami, akkor ez ügyben kell valamit tenni a zenekarnak.

Bertha: Sokan ezt egy erdélyi fellépéshez is kötik, hogy akkor változott meg gyakorlatilag a szövegvilágotok.

Nyerges: Igen, itt sok minden összejátszott. Például a rendszerváltás után kezdtek megjelenni a Wass Albert regények. Wass Albertról én egészen addig nem is hallottam. Az Adjátok vissza a hegyeimet meghatározó élményem lett. Ez a szellemi muníció, valamint az országban uralkodó hangulat és az, hogy benőtt a fejünk lágya, mind közrejátszott abban, hogy most itt beszélgetünk.

Bertha: Mit adott neked személyesen ez az erdélyi fellépés?

Nyerges: Jártam már korábban néhányszor Erdélyben, de a zenekarral akkor voltunk először. Az a fajta szeretet, amit kaptunk, egész egyszerűen felejthetetlen. Vadidegen emberek ránéztek a rendszámunkra és megkérdezték, megkínálhatnak-e minket valamivel. Leült közénk egy idős bácsi és megkérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, hogy Magyarországról. Erre azt mondta, hogy még soha nem járt magyarban, majd elhallgatott egy picit, kis idő múltán megszólalt: „ja, de egyszer, álmomban”. 16 éve itt kísért ez a mondat.

Bertha: A Nélküled című dal lassan 10 éves lesz, de mégis az internetnek köszönhetően most lett csak igazán sláger.

Nyerges: Azt tudtuk, hogy jó dalt írtunk Lecsóval, hiszen az első pillanattól fogva nagyon szerette a közönség. Kötelező is minden egyes koncerten eljátszanunk. Azt viszont nem gondoltuk volna, hogy évek múlva lesz igazán nagy szám – a dunaszerdahelyi szurkolóknak köszönhetően. Az interneten olyan sokan nézték meg ezt az indulót, hogy valósággal elkezdett hömpölyögni a szám. Aztán, amikor a miniszterelnök úr a Nemzeti Összetartozás Napján kiposztolta a Nélküledet, a dal végképp önálló életre kelt, és azóta is járja a maga útját. Boldogok vagyunk, mert olyat csináltunk, ami fontos az embereknek. Nem kell ettől több visszaigazolás.

Ketipisz: Mit hallgatsz, mit olvasol mostanában?

Nyerges: Márton András színésznek jelent meg egy könyve, azt kezdtem el éppen olvasni. Rendkívül érdekes írás. Tulajdonképpen szilánkok az életéből, elképesztő történetek. Újra akarom olvasni Ottlik Géza Iskola a határonját, illetve a folytatást, a Buda című regényét. És hogy miket hallgatok? Nagyon változó. Mindenevő vagyok. A legtöbb energiámat most a november 5-i koncert köti le. A Barba Negrában fogunk fellépni, sikerült Nagy Ferót és Németh Lojzit is elhívnunk. Leginkább az ő dolgaikat hallgatom. Ki kellett választanom 2-3 olyan dalt, amit majd együtt fogunk eljátszani, ebbe ástam egy picit bele magam. Illetve a velük készült interjúkat lapozgatom. Mindketten fantasztikus emberek. Örülök neki, hogy akiket elhívunk a koncertjeinkre, azok el is jönnek és együtt játszanak velünk.

Bertha: Pedig miután a miniszterelnök kiposztolta a Nélküledet, kaptatok balról hideget és meleget. Pontosabban inkább hideget.

Nyerges: Ezt nem akkor kezdték el. A beskatulyázás az egész pályafutásunkat végigkíséri. Egy idő után megtanul az ember együtt élni ezzel. Hobo egy Barba Negrás fellépés alkalmával azt mondta, hogy leült vele egy újságírónő, aki körülbelül 18 éves volt, és első kérdésként azt szegezte neki, hogy „az Ön apja, ugye kommunista volt?” Hobo azt mondta nekünk, „ne is reménykedjetek, egész életetekben fasiszták maradtok, bármit is csinálhattok, bármit. Egyszer kimondták rólatok, ezzel fog kezdődni, és az életben nem kerültök ki ebből a skatulyából.” Nem hiszem, hogy erre rászolgáltunk. Először agyonhallgattak minket. Egészen addig, amíg valamit agyonhallgatnak, addig senki sem tudja ellenőrizni, hogy igaz-e, amit mondanak róla, vagy nem. Merthogy nem játszottak minket se rádióban, se televízióban. Majd ezt megfejelték azzal, hogy azt mondták ránk, hogy ez egy kirekesztő, fasiszta zenekar, és alánk tettek két olyan sort, amit nem is mi éneklünk. Nekünk se időnk, se pénzünk nem volt, hogy pereskedjünk. Ilyen cikkek tömkelege jelent meg, és mi tehetetlenek voltunk. Az egyetlen, amit tehettem, hogy az interjúink alkalmával mindig elmondom, hogy felejtsük el a nemzeti rock kategóriát. Egyrészt mert szükségtelen, másrészt mert nem gondolom, hogy az Ismerős Arcok zenekarra rá kellene ragasztani bármiféle címkét is, amikor a hazáról vagy a hazaszeretetről énekelünk. Akkor a U2-ra, Bruce Springsteenre is címkét kellene ragasztani, amikor a saját hazájukról, népükről, bármiről politikusan gondolkodni mernek. Mégis soha sem hallottam, hogy mit írkedsz itt nekem. Mi bezzeg magyarkodunk. Megőrülök ettől.

Ketipisz: Hát igen, a Born in the U.S.A. is akkor nemzeti rock.

Nyerges: Abszolút, így van.

Bertha: Az a helyzet, hogy ők szeretnek felcímkézni embereket.

Nyerges: Egyszerűbb így, igen. Betenni a dobozba, aztán nem kell vele foglalkozni. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy 17 év alatt sem törtek meg minket. Olyan sok koncertet adtunk, olyan sok helyen mutattuk meg magunkat, hogy egyre többen tudják, hogy baromság, amit rólunk beszélnek.

Ketipisz: Október 23-áról mi 888-asok azt gondoljuk, hogy ez a bátrak ünnepe.

Nyerges: Utólag visszagondolva, biztos, hogy nagy szerepe volt a bátorságnak. Leveszem a kalapom mindazok előtt, akik ebben részt vettek. Ugyanakkor szerintem ezek mégis inkább ösztönös dolgok voltak és ösztönösek most is. Ahogy 2006-ban kimentek az emberek az utcára, és azt mondták, hogy „tűrhetetlen, ami van”, úgy gondolom, ugyanezt érezhették azok is, akik az ’56-os harcokban vettek részt. Nagyon nagy tisztelettel tudok rájuk visszagondolni. Nekem nagyon nagy megtiszteltetés volt találkozni például Pongrátz Gergely bácsi testvérével. A fölravatalozott koporsóhoz is elmentem, és igyekeztem minden olyan autentikus személlyel beszélni, akik még mesélni tudnak a valós történésekről. Gondolok itt Wittner Máriára vagy Rácz Sándorra. Úgyhogy a bátorság egy érdekes fogalom. Azt szokták mondani, hogy aki nem fél, az nem igazán bátor, hiszen a kettőnek valahogy együtt kell lennie. Nem tudom, hogy fontos-e, hogy bátran mentek-e meghalni vagy félve. Mentek meghalni, és ez az, amit tisztelni és becsülni kell.

Ketipisz: A bátorság mellett egy kicsit észnél is kell lenni, mert hamarosan szokatlan, vagy hogy ironikusan fogalmazzunk, ismeretlen arcok is megjelenhetnek, gondolok itt most a bevándorlásproblémára. Te hogy vélekedsz erről?

Nyerges: Éppen két-három hete voltam a testvéremmel a Balaton-felvidéken. Van egy kis szőlőnk, ami édesapánktól maradt ránk. Füredre mentünk le reggelizni. Gyönyörű idő volt, szinte még nyár. Azt mondtam a testvéremnek, hogy én ilyennek szeretem ezt az országot, ahogy most itt ülök és körbenézek. Nem szeretném, ha ez megváltozna. Nem szeretnék senkit elzavarni innen, aki ide szeretne jönni és jól szeretné magát itt érezni, és elfogadja azt, hogy mi úgy élünk itt, ahogy élünk. De én nem fogok megváltozni senki miatt, és nem szeretnék változtatni senki miatt. Nem én jöttem ide utólag, hanem ők érkeznek most, ha érkeznek. Semmi problémám ezzel, ha betartják a szabályainkat, ha nem, akkor viszont kívül tágasabb. Ennyire egyszerű, amit gondolok erről.