Pomozi Sándor, r. ezredes, a KEÕ főosztályvezetője: Egyik társunk Viplak Ati, akire számítottatok, sajnos nem tud részt venni a beszélgetésen, mert emelt szintű egészségügyi továbbképzésen vesz részt.

GFG: Mit jelent ez a képzés? Miért van szükség rá?

Pomozi: Ez már nem a hagyományos elsősegélynyújtásról szól. A jelmondata mindent elárul: Primum Linea Tantum Casus (Első Vonalban Egyetlen Esélyként) Itt a harci sérülések ellátásában kell jártasságot szerezni. Mit kell tenni akkor, ha akár csonkolásos esetekkel, brutális sérülésekkel találjuk szembe magunkat. Például leszakad valakinek a keze-lába. Leszakadt, meglőtték, átszúrták és a mentők a helyszín veszélyessége miatt csak később vehetik át a sérültet.

Győri Roland (Törpe), r. százados: Ez azért fontos, hogy amíg az orvos kiérkezik, életmentők lehessünk a legsúlyosabb esetekben is.

GFG: Tehát folyamatos továbbképzéseken estek át. Élethosszig tartó tanulás.

Pomozi: Így is mondhatjuk. Azt gondoljuk, ahogy a személyvédelem működik ma Magyarországon, az nem elég jó. A protokolláris személyvédelemnek önmagában leáldozott. Persze, jól néz ki és kell is, de ma már ez kevés. A köztársasági elnök védelménél, ahol bárhol, bármi megtörténhet, bárki kinézheti őt célpontnak, olyan egységet kellett létrehozni, ahol plusz képességekkel rendelkezik minden egyes ember. Ez egy bevállalós, komoly csapat, amelynek tagjai évek, vagy inkább évtizedek alatt gyűjtötték össze mindazt, amit tudnak. A srácok nem azért fejlődnek, mert parancsba adjuk nekik, hanem mert igényük van arra, hogyan lehetnek még jobbak. Ezért sokszor saját szabadidejüket és a saját pénzüket is befektetik, hogy fejlődjenek.

GFG: Világbajnok kommandósok lettetek.

Papp Zoltán, r. alezredes, a KEÕ főosztályvezető-helyettese: Azért is örülünk ennek a beszélgetésnek, mert itt elmondhatjuk, hogy nem is lettünk világbajnokok és nem vagyunk kommandósok.

GFG: Vagyis egyébként minden stimmel. (nevetés)

Papp: Egyébként stimmel, de azt gondolom, hogy ez nem kisebbíti az érdemeinket. Amikor ezt a csapatot kitaláltuk a főnökkel (Pomozi – szerk.), akkor azt mondtuk, hogy a személyvédelemhez nem elég, hogy öltönyösök állnak a védett személyek mellett, nem elég, hogy vannak mesterlövészek, akik jól lőnek, helyszínbiztosítók, akik uralják a helyzetet. Egy olyan csapatra van szükség, akik a lehető legtöbb képességet birtokolják. Zoli például nemcsak ejtőernyős és búvár, de tűzszerészként is szolgált. Amikor megalakult az egység, akkor csak személyvédelemmel foglalkozókból (Köztársasági Õrezred) és kommandósokból (műveleti szakemberek, akik terrorelhárító szolgálatnál vagy megyei beavatkozóknál dolgoztak) állt. Ez a két irány került össze. Ezt a két irányt kellett szakmailag és emberileg is összefésülni. Ennek az eredménye az, hogy egy ilyen versenyen – SWAT Round-up International (SRI) –, ami nekünk nem szakterületünk, gyakorlatilag a fél világot legyőztük most. És ez nem minden, ott vagyunk az első 10-ben a világon, bármilyen feladatról is legyen szó.

GFG: Mit kellett csinálni ezen a versenyen? Be tudtátok gyakorolni, hogy milyen feladatok várnak rátok, vagy mindig új helyzetek jönnek?

Papp: Ez alapvetően egy szakmai verseny. Olyan képességeket kíván meg, ami ehhez a munkavégzéshez szükséges. Egy borzasztóan kemény fizikai megterhelés, ahol mentálisan is teljesen egyben kell maradni. Fontos döntéseket kell hozni másodpercek tört része alatt. Egyszerre kell erősnek, kitartónak és kreatívnak lenned. Például a versenyen a feladat volt, hogy a teljes csapatnak le kellett ereszkedni egy négy emelet magas toronyból, és az ehhez szükséges felszerelést is vinniük kellett. Itt a képesség megléte vagy nemléte dönt. Felkészülni erre csak évek alatt lehet. Mi heti egy edzést terveztünk be a munka mellett, mert ez nem sport tagozat, hanem „harcoló egység”.

Törpe: Az a heti egy is szörnyű volt. (nevetés)

Váradi: Sokszor emlegettük is Pappot, meg az anyukáját, de megcsináltuk.

Papp: Valóban nagyon komoly alap kell hozzá, de ha már eddig többször hangsúlyoztuk az egyéni képességeket, akkor mondjuk el azt is, hogy itt mindezt csapatban kell tudni előadni. Itt minden versenyszámban hiába vannak öten, elég, ha egyetlen ember hibázik, az egész csapatnak vége. De hogy példát mondjak, Törpe, te hány éve vagy rendőr?

Törpe: 96-tól vagyok rendőr, és 99-től voltam a terrorelhárító szolgálatnál.

Papp: Az ország egyik legjobb lövésze. Azóta mesterlövészként dolgozik. Gyors, pontos – és mindezt nagy nyomás alatt. Ha elhibáz egy millimétert, az egész csapatot bünteti vele.

Törpe: Persze, soha nem hibázok (nevetés).

Papp: Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mi, magyarok sok mindenben nagyon jók vagyunk. A SWAT-versenyeken hagyományos jók. Ki gondolná pedig, hogy amerikai csapatokat, az oroszokat, vagy Európa legjobbjait is magunk mögé utasítjuk.

Oláh: Ez szerinted a kurucos néplélekből eredeztethető?

Papp: Biztosan segít benne, hogy kevert vér vagyunk. Az Egyesült Államokba azért jó kijárni, mert mindig van mit tanulni. Az amerikai kollégák nálunk sokkal több éles helyzettel találkoznak, rengeteg a komoly konfliktussal járó elfogás. És ők tudnak tanulni a hibáikból.

Törpe: Amíg kint voltunk, Zoli, hány rendőr is halt meg Floridában?

Papp: Tudomásom szerint négy rendőr vesztette életét. De volt olyan év, ahol az egyik versenycsapatnak azért kellett hazautaznia, mert az otthon maradt egységet olyan mértékben megritkította egy akkori bűneset, hogy a szolgálatellátás biztonsága érdekében félbe kellett hagyniuk a versenyeket, és vissza kellett menniük Texasba. De ami lényeges, hogy ők készek arra, hogy megosszák a tapasztalataikat. Mi pedig tanulni megyünk oda.

GFG: Tehát a verseny egy ürügy, de valójában szakmai tapasztalatokért mentek ki.

Papp: Jól látod, de úgy fogalmaznék, hogy a kettő együtt fontos.

GFG: És olyan nincs, hogy Törpe mondjuk olyan jól lő, hogy le akarják igazolni, és mondjuk jövőre már a Los Angeles-i SWAT-ot erősíti?

Papp: Nincs.

Törpe: Én azért remélném. (nevet) Nem most. Hanem majd ha nyugdíjba megyek.

GFG: Ez most a legsikeresebb év?

Papp: Egyértelműen. 34 éve van ez a verseny és soha nemzetközi csapat nem ért el rajta ilyen jó eredményt, mint mi.

Törpe: Nem véletlenül hívtak úgy minket, hogy „fucking Hungarians”. (nevetés)

Váradi: Úgy mutattak be minket, hogy „nézzétek meg ezt a csapatot: ők még akkor is rohannak, amikor mindenki más négykézláb mászik”.

GFG: Mi a titok?  

Pomozi: Tudod, mi ennek az egésznek a lényege? Lehet, hogy patetikus lesz, de mindegy, mert akkor is így van. Akár versenyről, akár munkáról beszélünk, nekünk a legfontosabb az alázat. Mi az ELNÖKÉRT dolgozunk, ez határoz meg minket. Az elnök és családja biztonsága az első – ez visz minket előre. Ernő  és Ati az ország legjobb lövészei közé tartoznak. A munka mellett lőkiképzési foglalkozást tartanak újoncoknak ha felkérnek bennünket. Példamutató az a viselkedés, hangnem, bánásmód, türelem ahogy a fiatalokkal foglalkoznak. Na ez az alázat! Ezek az emberek akkor is tisztelettel beszélnek egymással, amikor a küzdőtéren tropára verik egymást – már elnézést a kifejezésért. Negyedikként hozzátenném még a kreativitást. Bár ez másképp fontos. Ugyanis, ha semmiből kell várat építened, akkor nagyon kreatívnak kell lenned. Abból a kevésből, amijük van, abból kell dolgozniuk. Amikor nincs valamid ahhoz, amit meg kell hogy oldjál, akkor ki kell találnod, hogy hogyan működjön. És tudod, nálunk a végeredmény működik is.

GFG: Az utánpótlást hogyan oldjátok meg?

Pomozi: Olyan embert keresünk, aki bármikor bármilyen feladatra kiképezhető. Aki itt dolgozik, az mind olyan karakter,  aki azon tulajdonságokkal rendelkezik ami ehhez a hivatáshoz kell. Ez azt jelenti, hogy minden elvárást képes egyesíteni magában. Számos képességgel rendelkezik, mindent meg tud tanulni, egyre többet akar és alázattal végzi el a feladatát.

Papp: Mi többfordulós toborzást tartunk. A toborzás arról szól, hogy karaktert keresünk. Ez nem azt jelenti, X vagy Y jó ebben vagy abban. Ahogy korábban mondtuk, Törpe kiváló mesterlövész, de nemcsak az. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ránk nem igaz az, hogy ha mindenhez értesz, nem értesz semmihez. Itt mindenhez érteni kell, és az sem baj, ha minimum jó szinten értesz hozzá. Nekünk a karakter az, hogy minden érdekli, és ami a szakmájához kapcsolódhat, azt mind magas szinten űzi vagy képes megfelelően elsajátítani.

GFG: És ha valaki most olvas titeket, és azt mondja magában, közétek akarok kerülni, milyen út áll előtte?

Törpe: Hosszú.

Pomozi: Az öt év a minimum, hogy rendőrként szolgáljon valahol. Érezze meg az utcát, érezze meg a közeget, amiben dolgozik. De hogy számokat is mondjak: 280 jelentkezőből a huszonvalahány helyre végül csak 15-öt vettünk fel. Nem elég pusztán mindenben jónak lenni fizikálisan, utána egy pszichológus jelenlétében kell vizsgáznia arról, hogy mennyire rátermett, hogyan bírja a stresszt, hogyan tud súlyozni, kifejezni önmagát, kommunikálni az őt körülvevő közeggel.

Papp: Egy dolog biztosan közös bennünk: valamikor azért lettünk rendőrök, mert hiszünk ebben a szakmában. Lehet, hogy banálisan hangzik, de ha nem hiszel ebben a szakmában, és nem hiszed el, hogy jó dolgot csinálsz, akkor nem fogsz tudni bejutni ebbe a csapatba. Nekünk nem kellenek agyatlan harci gépek. Harcosok vagyunk, akik a jó oldalon állnak.

Ketipisz: Ez egy férfias munka? Vannak köztetek nők?

Pomozi: Itt nincs kvóta. Egy nőnek is ugyanazt kell teljesítenie, mint a férfiaknak. Ez nagyon kemény dolog. Egy nő van közöttünk. Felvettük, mert látszott rajta, hogy ő nagyon be akar kerülni az egységbe! Nálánál kétszer akkora férfit kellett kimentenie a vízből egy brutálisan nehéz fizikai teszt után. Az utolsó harminc méteren majdnem megfulladt, de megcsinálta.

GFG: Meddig lehet ezt csinálni?

Pomozi: Addig, ameddig megvan a hited. Viszont meg kell találni a visszavezető utat is. Vagyis azt a tudást, ami már felhalmozódott, nem szabad az utcára tenni. Vissza kell vezetni a rendszerbe. Ha csak szigorúan financiálisan nézem: semmilyen szervezetnek nem éri meg, hogy a nyugdíjba menetellel együtt elvesszen egy ember képességei által felhalmozott tudás. Mi tehát mindenkinek megtaláljuk a helyét a szolgálat után is.

GFG: Hogyan kapcsoltok ki? Gondolom, ez a munka erőteljes stresszfaktort jelent.

Törpe: Persze, a munkánkkal együtt járó stresszt is bírnunk kell. A versenyen inkább felkeltem éjszaka és fejben is gyakorlatoztam, hogy ne hibázzak majd élesen. A stressz nekem abból áll, hogy amikor itt a pillanat, akkor jól döntsek és higgadt maradjak. De ha tudni akarod, milyen ez, akkor próbáld ki otthon: csináljatok meg csak tízszer négyütemű fekvőtámaszt. Előtte készíts ki magad mellé egy tűt és egy cérnaszálat. Amint megcsináltad a fekvőtámaszokat, és még erősen ver a szíved, próbáld meg a cérnát befűzni a tűbe. Ugye, hogy nem is olyan könnyű?