GFG: Hogy kerül a csizma az asztalra? Hogy kerül egy balettművész a nagymellényű politikai megmondóemberek közé? 

Apáti: Mindig is érdeklődtem a politika iránt. Az édesapám, Apáti Miklós újságíró volt, az akkor valóban elnyomott ellenzéki sajtóhoz tartozott sokáig. Új Magyarország, Napi Magyarország, Heti Válasz – és itt akkor el is jutunk oda, hogy kerültek az írásaim a nyilvánosság elé. Mindig is írtam posztokat a saját Facebook-oldalamra, és a Stumpf Andris haverom, akit egyébként zenélés miatt ismertem meg, és az édesapámnak volt a Heti Válasznál a gyakornoka, felfedezte az én kis írásaimat, és elkezdte azokat szemléztetni a Mandineren. Ez még jóval az úgynevezett celebkedésem előtt volt, a kereskedelmi csatornás műsorok előtt. 

GFG: Ezek szerint vannak korszakaid: gyerekkor, művészkor, celebkor (nevetés). 

Apáti: Igen, és Stumpf András előtti és utáni korszakom is van (nevetés). De igen, valóban. Én éltem a balettművészek szokásos, ismeretlen életét, akik bármit írhattak, nem figyelt oda rájuk senki sem, és aztán egyszer csak a Mandineren hihetetlen nagyokat futottak ezek a szövegek. Szoktak engem azzal csesztetni, bántani, rugdalni, hogy azért olvassák ezeket, mert ismert vagyok, csakhogy az én kis írásaim már akkor a hét legolvasottabb cikkei között voltak, amikor igazából még a kutya sem tudta, hogy ki vagyok. Amikor a Keleti pályaudvarnál táboroztak a migránsok, és én a West Side Storyt próbáltam éppen – egy gazdasági bevándorló szerepét játszottam, én voltam Bernardo –, akkoriban volt olyan posztom, ami 10 ezres megosztást hozott, és én nem voltam még a közelében sem kereskedelmi csatornáknak, még egy rohadt címlapom sem volt. Az a Magyar Narancs, ami havi 4 címlapot ad Fekete-Győrnek, most foglalkozik velem először.

GFG: De nincs frusztrációd ettől, hogy csak most? (nevetés) Ott elég vastag a kultúrrovat, talán írhattak volna korábban is arról, hogy milyen jó ez az Apáti az Anyeginben, nem?

Apáti: Sőt, én voltam a legfiatalabb Spartacus éppen 2006-ban.

GFG: Hát ez a minimumelvárás. Ez a belépőszint nálunk. (nevetés) Nem érzed veszélyesnek a művészi karakteredre nézve, hogy megszólalsz politikai kérdésekben? 

Apáti: A balett egy nagyon speciális műfaj. Meg szoktak sértődni, ha ilyeneket mondok, de ez az igazság. Szóval két éve játszottam a Gigor Attila Kút című filmjében egy kisebb prózai szerepet. A film utolsó 15 percében végig játszottam: beszéltem, lövöldöztem, autót vezettem, miegymás, úgy, hogy én nem tanultam színészetet. 

GFG: Mi sem tanultunk újságírást. (nevetés) A feszélyezettséget nyugodtan tegyük félre. 

Apáti: Szóval nem tanultam ezt a szakmát, és aztán mégiscsak Magyarország egyik legjobb rendezője beválogatott a filmjébe, ahol aztán engem nem szedtek szét a kritikusok. A színészettel kapcsolatban elképzelhető, hogy az embert érhetik hátrányok, de a balett nem ilyen műfaj. Azt nem véletlenül tanuljuk 10 éven keresztül napi 5 órában. Az elképzelhetetlen, hogy valaki egy szint alatt kimenjen a színpadra: nem tudja megforogni, nem tudja megugrani, nem tudja felemelni, nem tudja eljátszani. Ott nagyon kevés a szubjektív dolog. Ha valaki kicsit kevésbé képességes, az nem kerülhet színpadra. Nem táncolhat főszerepeket. 

GFG: De olyan sincs, hogy nézd azt a jobboldali gyereket, ne tedd már fel a színpadra. 

Apáti: Már csak azért sem, mert viszonylag kevés a férfiember a balettban. Tudta ezt a Seregi Laci bácsi is, látta a tetoválásaimat, ismert is: tudta, hogy 2006-ban én hol járkáltam. Winnetou-nak becézett és azt mondta, őt nem érdekli, neki a Winnetou, a Spartacus, a Tybalt, a Petruccio, az Orion, a Zubolya számít – szerintem így kellene működjön a világ. És a balettben így is működik. Most, mióta nem vagyok ott, már érzékelek olyan dolgokat, hogy nem biztos, hogy szerencsés, ha megírom a Stohlt, az Alföldit vagy az Aschert. 

GFG: Oké, neked természetes késztetésként jön, hogy közéleti kérdésekről beszélsz. Beszéljünk akkor: 7-8 hónap és választások lesznek Magyarországon. Mit gondolsz arról, hogy mi zajlik Európában, mennyiben fogja mindez meghatározni a hazai belpolitikai események kimenetelét?

Apáti: Mindenképpen meghatározza. Nem tudjuk kivonni magunkat az európai hatások alól, és az alól sem, hogy vannak európai politikusok, akik nagyon másképp gondolkoznak a dolgokról. Nem úgy, ahogy én, ahogy ti, vagy ahogy szerintem a józan, tájékozott emberek nagy többségének kellene gondolkoznia. Ez egy nehéz küzdelem a nyugati politikusok, megmondóemberek és a liberáldiktatúra ellen, mert nagyon sok mindenben függünk tőlük, folyamatosan próbálnak sarokba állítani minket. 

GFG: Hogy van ez: Brüsszelnél az igazság, nekünk meg el kellene fogadni, mert gondolnak egyet, elzárják a pénzcsapokat vagy megfenyítenek minket? 

Apáti: Épp ellenkezőleg. Én azt mondom, hogy ameddig kell, ameddig tudunk, addig ki kell tartanunk. Én csak azt nem tudom, hogy ebből mennyi a fenyegetés, és mikor fogja tényleg azt mondani Juncker vagy Merkel, hogy na most aztán tényleg itt a vége. Most már nagyon sok ez az Orbán, most már tényleg elég a visegrádiakból. Én azt gondolom, hogy mindettől függetlenül a végsőkig ki kell tartani. Nemrég voltam Párizsban, és ott az embert aztán igazán pofán üti a valóság. A Szajnától két utcára már nem igazán lehet elmenni, merthogy nagyon veszélyes, mi megpróbáltuk, de kurva gyorsan visszafordultunk, mert ott már csak arab srácok voltak... Hogy ezért mit fogok kapni a 444-től, úristen.

GFG: Semmit, mert nem írják le a nevünket, számukra olyan ez az interjú, mintha meg sem történt volna. 

Apáti: Amikor a vívóválogatott Lipcsében volt, azzal kapcsolatban is megmondták, hogy nem is az történt, amit láttak. Nem tudom, hogy ők mit látnak, nem tudom, hogy miért nem látják ezt, de az biztos, hogy ez a fajta nyugat-európai bevándorláshoz kötődő dolog akkora kudarc, hogy azt fájdalom nézni. Akinek van szeme, az látja. 

GFG: Ugyanez van a Sorossal is, csakhogy egy hús-vér embert is mondjak.

Apáti: Igen, így van, Soros is, meg egy csomó minden, amiről beszéltünk, nagyon hasonló stációt jár be. Úgy kezdődik mindig a történet, hogy elkezdenek fennhangon röhögni a 444-ben, hogy ezek megint sorosoznak, aztán szépen lassan mindig csak kiderül, hogy létezik ez a Soros nevű úriember; valóban finanszírozza a 444-et, részben vagy teljesen; kiderül, hogy valóban nem szír agykutatók, hanem afgán és egyéb képzettség nélküli analfabéta kecskepásztorok jönnek. És akkor elkezdenek mással érvelni, jójó a Soros, de akkor is a rohadt Orbán. Igaza van Viktornak, legalább már annyit elértünk, hogy Soros kijött a napfényre, látjuk az ellenséget. Mert ismétlem: hiába röhögnek öblös hangon a 444-ben, hogy megint a sorosozás, hiába jön ezzel megint a nagyon független Kálmán Olga – Soros György létezik, van neki politikai akarata, vannak neki NGO-i, van temérdek pénze és leírja, lenyilatkozza, hogy neki az az ideálja, hogy ne legyenek nemzetállamok, mert az egy hülyeség, legyen inkább Európai Egyesült Államok...

Ketipisz: Csakhogy őt közben nem választotta meg senki.

Apáti: A kutya nem választotta meg, ahogy Junckert sem egyébként.

GFG: A Fideszt viszont megválasztották. Tíz éve a Fidesz felborítja a közvélemény-kutatásokat, milyen esélyeket adsz az ellenzéknek?

Apáti: Ellenzéket nem látok, az egy vicc, ami ma ellenzék címen létezik.

GFG: Fordítsuk meg akkor a kérdést, milyen kihívások előtt áll szerinted a hosszú kormányzati időszakot maga mögött tudó Fidesz? Kritikák érik jobbról, balról, néha belülről is.

Apáti: A kritikákkal szerintem nincsen baj, főleg, ha azok jó szándékú kritikák. Ezzel én nem látok semmilyen problémát. Az már egy másik kérdés, hogy erre rendkívül érzékenyen szokott reagálni a Fidesz. Ami persze nem biztos, hogy teljesen indokolatlan és érthetetlen. Lehet, hogyha valakit tizeniksz éven keresztül rugdalnak, akkor érthető, ha egy felemelt kéztől is összehúzza magát és a legrosszabbra gondol. De az is biztos, hogy azért ennél empatikusabban kellene meghallgatni a kritikákat. A választásokkal meg nincsen semmi, a Fidesz elviszi a választásokat, a kérdés csak az, hogy kétharmaddal vagy sima többséggel. Tehát nincs ellenzék, ellenzéki sajtó viszont nagyon is van. Ráadásul rendkívül olvasottak, sokkal-sokkal olvasottabbak, mint a jobboldali sajtó.

Ketipisz: Akkor te se látod ezt a rettegett jobboldali médiatúlsúlyt.

Apáti: Dehát ez egy hülyeség. Nem is értem, hogy miről beszélnek, amikor ezt hozzák elő. Amikor 2006-ot írtunk, és volt egy darab Heti Válasz, egy darab Hír TV és azt is időnkét levette a szolgáltató, a Magyar Nemzetet nem lehetett a közintézményeknek megrendelniük, akkor persze senki se sipákolt, senki se üvöltözött a túlfélről, hogy „Európa segíts, mert megszűnik a sajtószabadság!”. 

GFG: Nem lehet, hogy arról van szó csupán, hogy roppant ügyesen játsszák a játékukat, mivel eleve ők határozzák meg a szabályokat. Te azt mondod, hogy „ellenzéki sajtó”, ők meg azt mondják, hogy ők a szakma, ők objektíven tájékoztatnak. Te azt mondod, egy frászt van jobboldali médiafölény, ők meg azt mondják, mindent elfoglalt már a kormány, alig van már szabad sajtó, csak propaganda van. 

Apáti: Rendkívüli ügyesen csinálják, ez tény és ezt nagyon sokan el is hiszik – még mindig.

GFG: Mi az ellenszer?

Apáti: Jobban kell írni. Ügyesebben kell csinálni. Uj Pétert az egyik legjobb újságírónak tartom, legutóbb a gasztronómiáról írt, zseniális a csávó és még rajta kívül is vannak nagyszerű tollúak. Én azért ülök le veletek beszélgetni, mert azt látom, hogy nálatok van fogadókészség arra, hogy valamit csinálni kellene azért, hogy a fiatalok is meghallják a jobboldal hangját, hogy nyissunk feléjük valami kaput, és próbáljunk meg feléjük olyan dolgokról beszélni, amelyek érdekelhetik őket és olyan nyelven, ahogy ők beszélnek. A 888 és most hirtelen nem nagyon tudok több orgánumot mondani, képes lehet felvenni a versenyt a másik oldallal. És van még itt egyéb fontos dolog is. Nem magamat fényezve, de ha egy nímand tud olyat írni, hogy azt több tízezren olvassák, akkor elsikkad, hogy melyik portált hányan is lájkolják és mekkora az olvasottságuk. Igenis lehet írni olyan cikkeket, ami el tud érni nagyon sok embert, és akkor tök mindegy, hogy 500 ezren lájkolják a 24.hu-t és egyelőre még csak 130 ezren a 888-at. 

GFG: Az igazság nem ismeretelméleti kérdés, hanem politikai, érvényre kell azt juttatni.  Egyre több dolog van, amiről már lehet beszélni.

Apáti: Művészember vagyok, művészek, sok liberális-balliberális ember között mozgok, én azt látom, hogy bizonyos dolgokról most már beszélhetek anélkül, hogy ne rándulna össze a gyomrom. 

GFG: Nem kell szégyellned magad azért, mert jobboldali vagy. 

Apáti: Igen. Ma már nem köpködnek meg. Régen az volt, hogy van ez a magas hülyegyerek, aranyos, jó fej, de jobboldali. Most már nem ez van. Sok liberális barátom nyitott arra, amit mondani akarok, mert én például a liberális értékek mentén próbálok írni a bevándorlással szemben. Próbálom velük megértetni, hogy „Ti, liberálisok lesztek rohadt nagy bajban! Ti, melegek lesztek rohadt nagy bajban! Ti, transzszexuális barátaim lesztek nagyon nagy bajban! Lehet, hogy én megcsipkedlek titeket, de én nem fogom levágni a fejeteket”. Az a normális demokrácia, ha én odacsípek, ők meg belém csípnek, de csak elmegyünk sörözni, mert én is élek, és ők is ebben az országban élnek. Ha a liberálisok vennék egy kicsit a fáradságot és egy kicsit kilépnének Újlipócán kívülre, akkor látnák azt is, hogy van egy másik világ, és ha valaki szeretne a kisebbségek mellett kiállni, akkor azt is észre kellene venni, hogy vannak olyan kisebbségek, akiket tényleg elnyomnak, tényleg bántanak, méghozzá rendszerszinten.

GFG: És arról mit gondolsz, hogy minket is letiltott a Facebook, bár nem mondta meg miért, most pedig Megadja Gábor kollégánkat függesztette fel 24 órára. 

Apáti: Szerintem én azért nem vagyok veszélyben, mert én nagyon liberális érvek mentén írok. Nem nektek írok, nem a jobboldali barátaimnak – mert őket nem kell meggyőznöm arról, hogy igazam van –, hanem a liberális barátaimat szeretném meggyőzni az igazamról, méghozzá a saját érveikkel. 

GFG: De ha az LMBTQ mögé hozzáírsz még tíz betűt, az se PC.

Apáti: Igen, ilyet szoktam csinálni.

GFG: Elégedetlen vagyok a Facebookkal, hogy ilyenek még átmennek a rendszeren (nevetés).

Apáti: Majd lesz ebben is változás. Ugyanakkor tegyük hozzá azt is, hogy éppen az a lényege az európai keresztény-zsidó kultúrkörnek, hogy ezek az emberek védelmet élveznek, ezért meg tudom érteni, ha egy buzizós kijelentés valakit bánt. A kisebbségek tiszteletet érdemelnek.

GFG: A közösségeket kisebbségi csoportokra osztják fel a liberálisok. Most kisebbségek versenye zajlik. Lehet, hogy a transzszexuális bálnák érzékenysége már az első öt között van, míg az európai fehér heteroszexuális férfiak elég szarul állnak ebben a küzdelemben.

Apáti: Ez így igaz, teljesen igazad van, ez ellen én is nagyon-nagyon szeretnék küzdeni, csak bennem például van egy ilyen önkorlátozó reflex. Nagyon sok ismerősöm van, és nem akarok olyat írni, amivel megbánthatnék egyeseket. Ezért nem fogok leretardáltozni vagy lebuzizni senkit sem. És ezzel nem Megadja Gábor barátunkat akarom bántani, mert ő az egyik legjobb, sőt a legjobb tollú 888-as. De tényleg őszintén mondom ezt, nálatok figyeltem fel rá, elképesztően jól ír, tehát nem akarom feltétlenül csesztetni...

GFG: De, csesztesd csak nyugodtan, a liberálisok azt is szeretik, ha nálunk belül vita van (nevetés). 

GFG: A csizma immár sokadszor kerül az asztalra, hogy lehet az, hogy egy balett-táncos celebesedik?

Apáti: Szerintem ez a normális. Egy író, egy zenész, egy musicalénekes lehet celeb, egy balett-táncos meg nem? Barisnyikov és Nurejev azért lettek a világ leghíresebb balettművészei, mert annak idején volt merszük felülni a „sztárvonatra”. Csak zárójelben jegyzem meg, azt szokták mondani, hogy a balett női szakma, aztán amikor azt mondod, hogy mondjanak két balettművészt, mindig  Barisnyikovot és Nurejevet mondják, szóval ennyit a sztereotípiákról, zárójel bezárva. Õk ugye disszidáltak a Szovjetunióból, New Yorkban meg agyonsztárolták őket. De mondhatnám Szergej Polunyint is, tetovált, elmebeteg őrült, aki ráadásul nincs is ott a legjobb férfi balett-táncosok között, mégis hatalmas „rock and roll sztár”. 

GFG: Neked hány tangabugyit dobtak már fel a színpadra? 

Apáti: Előfordult már, nem panaszkodom.

Ketipisz: Te vagy a balett rosszfiúja?

Apáti: Igen, így is mondhatjuk, de most párkapcsolatban élek (nevetés).

Tóth: Olvastam, hogy a barátnőd azt mondta, félt egy kicsit a kapcsolatotok elején, mert rossz hírek terjedtek rólad a főiskolán, milyen rossz hírek? 

GFG: Hogy sokat olvas jobboldali sajtót (nevetés)

Apáti: Teljesen megalapozatlan, rosszindulatú pletykák, például, hogy szoktam együtt hálni lányokkal, és hogy sokkal (nevetés).

Tóth: Rengeteg félmeztelen képed van Facebookon. Lehet azt mondani, hogy te vagy Sarka Kata férfiben?

Apáti: Hát nem tudom (nevetés). Inkább azt lehet mondani, hogy kevesebb a viszonylag jobban kinéző celeb férfi, és remek lájkcunamit lehet elérni, ha az ember megmutatja a felső testét.

GFG: És mit ér a lájkcunami?

Apáti: Lényegében semmit.

GFG: Akkor az elég jó váltópénz (nevetés).

Tóth: Lubickolsz a sztárságban.

Apáti: Ez jót tesz a balett ügyének is. Solymosi Tamás balettigazgatónkkal nem kellett megharcolni, megértette és felfogta, hogy a balett egy nagyon periférikus dolog, muszáj, hogy sztárokat csináljunk. Olyan nincsen, hogy a Katonának van nyolc sztárja, a Vígnek van nyolc sztárja, a Nemzetinek van tíz sztárja, a balettnak senki. Így nem fognak jönni a gyerekek felvételizni a balettintézetbe. Volt olyan év, hogy négy kisfiú felvételizett. Most az elmúlt pár évben, láss csodát, egy kicsivel többen felvételiznek, lehet, hogy azért, mert van ez a nagy darab tetovált gyerek. Ennek igenis van foganatja.

GFG: Te vagy a balett nagykövete?

Apáti: Van ilyen státusz a színházban, sajnos nem én kaptam meg, pedig nem jönne rosszul, de mondhatjuk igen, azt gondolom az vagyok, és ezt nagyon büszkén vállalom. Vannak sztereotípiák a balettművészekről, tudjuk, hogy micsoda, és hát az apukák és az anyukák sokkal szívesebben engedik el felvételizni a kisfiúkat a balettintézetbe, most táncművészeti egyetem, ha látják, ez a srác áttör nyolc ajtót a Drágám add az életed!-ben és közben ölelgeti a barátnőjét. 

GFG: Találkoztál már Pataki Attilával?

Apáti: Igen, éppen egy hónapja. 

GFG: Csak azért kérdezem mert úgy hírlik rólad, hogy balettezel, bokszolsz, focizol, sakkozol, és így tovább. Szóval, mikor is dobtak le téged a földönkívüliek? (nevetés)

Apáti: Tényleg nagyon sok mindent csinálok, de igazán jó semmiben sem vagyok. Csak nem bírok ülni a seggemen és a jóistentől kaptam egy olyan tulajdonságot, hogyha valamire ráfekszem, azt nagyon-nagyon akarom csinálom. Ha írok, akkor semmi másra nem koncentrálok, ha táncolok, akkor csak táncolok, ha televíziós műsorban vagyok, azt is 100 százalékkal csinálom. Egyébként nagyon gyenge voltam balett-táncosnak. Ketteseim, hármasaim voltak. Keveházi Gábor, az akkori mesterem látta, hogy igyekszik ugyan ez a gyerek, de olyan szar, hogy borzalmas, mégis biztatott. Mindig mondta: „ne add fel Bence, csináld”. Így én mentem be először a terembe és én jöttem ki legkésőbb a teremből. Be akartam bizonyítani, hogy én ebben igenis jó leszek. 

GFG: Mint ahogy a közéleti cikkek írásában is. Ezentúl nálunk fogsz írni, te leszel az egyik Piszkostizenkettő. Mi lesz, ha kikezdenek ezért? 

Apáti: Biztos nagyon sokat fogok kapni emiatt, de nem vagyok az a félős kisfiú. Tehát szerintem hadd szóljon.

GFG: Kezdődjön akkor a rock and roll!