GFG: Sokat gondolkoztunk, hogy lehetne nekifutni ennek az interjúnak. Ha négerekről beszélgetnénk az egész interjú alatt, akkor is azt mondanák, hogy G. Fodor csinált egy seggnyaló interjút az Andy Vajnával. Of course. Szóval, mit kérdeznél magadtól, hogy ez a vád ne merülhessen fel.

Andy: Szerintem csináljunk egy jó interjút és mindegy, hogy ki mit mond róla. Nem?

GFG: Akkor beszélgessünk az irigység természetéről.

Andy: Van pár órád?

GFG: Gyerekként elmentél Amerikába. Sikeres ember lettél. Megcsináltad magad. Megcsináltad a dolgokat, amiket szerettél volna. Aztán hazajöttél Magyarországra. Magyarországon talán a legnagyobb nehézség, ami akadályt állít egy akaró ember útjába, az irigység.  Te mit kezdesz az irigységgel?

Andy: Egyáltalán nem foglalkozom vele.

GFG: Nem foglalkozol vele?

Andy: Egyáltalán nem. Ha én azzal foglalnám el magam, hogy mi a véleménye rólam olyan embereknek, akikkel még nem is találkoztam, sehol sem tartanék. Nem vagyok politikus, tehát nekem nem kell a népet meggyőzni semmiről, a munkámat kell végeznem, és csak annak az eredménye számít. A filmjeim, a múltam saját magáért beszél. Nekem ezt nem kell dicsérni, előadni, még említeni sem kell, ha valaki érdeklődni akar rólam, akkor vegye a fáradtságot, nézzen bele a múltamba, nézze meg, hogy miből áll ez a múlt, és hogy jutottam ide. Ha persze igazi érdeklődésről van szó. Ha meg nem, akkor úgyis mindegy mit mondok, mert akkor csak magamat dicsérem.

GFG: Az újságok nem érdeklődnek, hanem értékelnek.

Andy: Igen. Az az érdekes, hogy bizonyos újságoknak nagyon érdekesen negatív beütésük van arról, hogy én mit csinálok. De az is nagyon érdekes, hogy ha kimegyek az utcára, akkor nem tudok menni tíz lépést anélkül, hogy valaki oda ne jönne hozzám gratulálni, fényképet csinálni. Nekem ez fontosabb. Én úgy gondolom, hogy az az imidzs, ami én vagyok, az a közönségtől és az emberektől függ, nem pedig a feladattal dolgozó újságíróktól.

GFG: Még szerencse, hogy mi nem vagyunk újságírók. De mégis, nem könnyebb-e sikeresnek lenni, azzá válni Amerikában, mint Magyarországon? Arra gondolok, hogy például az amerikai elnökök azért beszélnek magasabban, mint az európaiak, mert az amerikai politikának van egy metafizikai tere, teljes természetességgel lehet beszélni a nagyságról, a nemzeti büszkeségről, a hősiességről, míg nálunk ezt pátosznak minősítik és kiröhögik. Vagyis nem úgy áll-e a dolog, hogy Amerikában a sikert is nagyobb tisztelet övezi?

Andy: Az én filozófiám roppant egyszerű. Ki kell tűzni a célt, amit el szeretnél érni. Ha tiszta a fejemben, hogy mit szeretnék, és azt hogy szeretném elérni, akkor nekem azzal kell foglalkoznom, hogy azt hogy tudom megvalósítani, nem pedig azzal, hogy ki mit gondol erről. Ennyire egyszerű.

GFG: Ez Andy receptje a sikerhez?

Andy: Általában azt kérdezik, hogy mi a receptje egy jó filmnek. Arra nincs recept. Mi a receptje az ember karrierjének? Arra sincs szerintem egyetlen üdvözítő válasz. Mindenkinek más céljai vannak. Más utakon járunk, más célokat és másképpen akarunk elérni. Én soha nem kezdtem azzal, hogy sikeres ember akarok lenni. Vannak nálam sokkal sikeresebb emberek, meg kevésbé sikeresek is. Én valahol a közepén vagyok ennek a skálának. Nincs bennem semmi különleges. Szeretem a munkámat, és azért csinálom, mert nekem a munkám a „reward”.

GFG: És mi a te munkád?

Andy: Hogy mi a munkám? Kitalálni a jövőt. Többek között a saját jövőmet is. Itt vagyok hetvenkét évesen, és még nem tudom, mi akarok lenni, ha nagy leszek. Csináltam már sok mindent, sokféle szakmába belekóstoltam, a film az, ami nagyon szórakoztat, ezt élvezem a legjobban. Az a munkám, hogy új dolgokat találjak ki és határozzak arról, hogy mi legyen a következő lépés.

GFG: Megint csak – ha lehet – politikai példával élnék. Én azt tanultam meg a politikából, hogy a politika az akaratátvitel képessége. Hogy képes vagyok-e az akaratomat érvényesíteni a körülményeken, a dolgokon, az embereken. Azok a mondatok, amiket most mondtál nekem, rezonálnak erre: van egy akaratom, van egy iránya az akaratomnak, és nem számítanak a körülmények.

Andy: Ez biztos, hogy így van. De én ezt nem mint egy politikai vezető mondom. Saját magamnak adok feladatot és azt nem mások adják nekem. A saját magamnak adott feladatokat szeretem megvalósítani.

GFG: Ehhez meg kell zabolázni a szerencsét. Legalábbis ez is egy tanulsága annak, amit Machiavelli a Fejedelemnek tanácsol. Neked is van saját személyre szabott Fejedelemtükröd?

Andy: A szerencséről van és ezt a papámtól tanultam. Először is el kell dönteni, hogy miben szeretnél szerencsét. Ez az első feladat. Utána fel kell készülni, hogy ha szerencsés akarsz lenni abban a dologban, akkor érts hozzá, tudjál mindent róla. Végül, fel kell ismerni a lehetőséget. Tehát hogy ha készen vagy, tudod, hogy mit akarsz és felismered a lehetőséget, akkor szerencsés leszel.

GFG: Mi Machiavelliánusok jól megértjük egymást. (nevetés).

GFG: Úgy tudom, hogy 12 évesen indultál el Magyarországról. Ez ’56-ban történt. Van tehát egy személyes vonala is a történetnek, kisgyerekként elhagyni kényszerültél Magyarországot. Ezután megcsináltad a szerencsédet Amerikában.

Andy: Kényszerülni nem kényszerültem.

GFG: Hanem döntöttél.

Andy: Döntöttem.

GFG: Akkor is ilyen céltudatosan vágtál bele vagy a körülmények határozták meg…

Andy: Akkor nagyon céltudatos voltam, és a döntésnek semmiféle köze nem volt semmifajta politikai körülményhez. Minden évben fantasztikus játékokat kaptam a nagynénémtől. Tizenkét éves fejjel oda akartam menni, ahol ilyen fantasztikus játékokat gyártanak. Ez volt a cél, ez volt az oka annak, hogy elmentem.

Ketipisz: Emlékszel a korabeli hírekre? Bármire, amire akkor 12 évesen felfigyeltél. Mit értettél egyáltalán meg abból, ami itt történt?

Andy: Nem. Szerintem tizenkét évesen nem fogtam fel semmit. Arra emlékszem nagyon tisztán, hogy a papámmal kézen fogva felszálltunk egy teherautóra az Istenhegyi út tetején, bementünk a városba, ahol láttunk ávósokat lógni. Teherautók szétlőve, villamosok a fejük tetején. Egy gyereknek ez egy kaland. Lehet,  hogy ez nagyon rossz, de én gyerekfejjel csak úgy tudok gondolkozni, mint egy gyerek. Tehát mi fenn a hegyen fogócskáztunk meg ipiapacsoztunk. Talán a legnagyobb élményem az volt, hogy fölöttünk volt egy katonaság, ami kiürült a forradalom alatt és odamentünk mindig a barátommal. Összeszedtük az otthagyott próbagránátokat, hazavittük és játszottunk vele az udvarban. Majd jött a mamám és kaptam két akkora pofont, hogy majdnem leesett a fejem, hogy mit csinálok én itt a kézigránátokkal. Ez a legfájdalmasabb emlékem a forradalomról (nevet).

Ketipisz: Az, hogy akkor el lehet menni külföldre, ez benne volt a levegőben?

Andy: Nem. Az egyik barátom családja indult el Ausztriába. Én a két lánnyal és az édesanyjukkal vágtam neki az útnak. Hogy ha ők el tudnak menni és elvisznek magunkkal, akkor miért ne mennék? Tudod, az egyik csajt kicsit kedveltem is. (nevetés) De abból nem lett semmi.

GFG: Szóval, tizenkét évesen mentél el. Nekem az első meghatározó dolog, ami eszembe jut rólad, az Rambo. De mi történt közben? Gondolom, hogy tizenkét évesen nem az volt a fejedben, hogy te filmmel fogsz foglalkozni.

Andy: De. Érdekes módon tizenkét éves koromban imádtam, ha nem is a filmet, mert akkor még azt nem tudtam, hogy működik, hanem a színpadot. Ez már itthon is így volt. A suli, ahová jártam színházi produkciókban is részt vett. Én csináltam a make-upot, én mentem az Operába kölcsönkérni szakállakat, szóval már kisgyerekként volt bennem valami affinitás ebbe az irányba. De Amerika adta meg a döntő lökést. Hat hónap Kanada után abba a Beverly Hills High Schoolba kerültem, ami pontosan a 20th Century Fox mögött van. Minden ebédidőben átlógtunk a Foxhoz, hogy megnézzük, mi történik ott. Ezen kívül valamennyi osztálytársam a leghíresebb filmrendezők, producerek, színészek gyerekeiből került ki. Benne volt minden lélegzetvételben a szakma. Ráadásul én kaptam a feladatot, hogy legyek stage manager az iskolában. Például Richard Dreyfus első színpadi fellépését is én rendeztem. Együtt kezdtem egy rakás színésszel és rendezővel.

GFG: Nekem a Rambo meghatározó gyerekkori élmény.

Andy: Nekem is.

GFG: Mesélnél erről egy kicsit. Olvastam a könyvet is, a könyv végén meghal a főszereplő, a filmben meg nem.

Andy: Muszáj sequelt csinálni. Ha megöljük, akkor hogy folytatjuk? Akkor már volt egy kis eszem és gondolkoztam. Amerika nagyon furcsa időket élt át. Elküldte a katonáit ebbe a háborúba, amire senki nem mondta, hogy ez egy háború. Mentünk segíteni a vietnámiaknak, akik nem akarták, hogy mi segítsünk. A franciák már beledőltek a késükbe, akkor hazamentek, majd jöttek az amerikaiak, hogy majd ők megmentik a világot. Hát ez nem sikerült. Mert mi is kudarccal hagytuk ott az egészet. A katonák azt sem tudták, hogy kire és mire lőnek. A gyerekek ugyanúgy ellenségek voltak, mint a felnőttek. Ebben a helyzetben a katonák elvesztették az ítélőképességüket, és reflexből tették a dolgukat. Nem azt gondolták, hogy gyerekeket, nőket ölünk, hanem hogy a saját seggünket védjük – valamilyen alapon. És ezek a katonák, amikor hazatértek Vietnámból, olyanok voltak mint egy rugó, ami fel van tekerve és csak arra vár, hogy valamiért kioldódjon, és ha kioldódik, akkor robban. Na most a First Blood, vagyis a Rambo 1 pontosan erről szólt. Arról, hogy Vietnámban volt egy értékrend, amiben ez az ember, Rambo, fantasztikusan jó volt, és amikor hazajött, azt hitte, hogy a saját országáért tette ezt, amit tett...

GFG: Hogy ő egy hős...

Andy: ...ehelyett az egész ország utálta. Engem foglalkoztatott ez a kérdés. Voltak barátaim, akik hazajöttek Vietnámból és remegtek, mert nem tudtak éjjel aludni. Ez egy élő probléma volt, amit filmre vittünk és mindenki értett.

GFG: De úgy tudom, hogy a te ravaszságodra is szükség volt, hogy legyen egyáltalán film, hogy Stallone kötélnek álljon.

Andy: Megvettük ezt a forgatókönyvet, ami a Warner Bros. legjobban opciózott forgatókönyve volt, tehát állandóan valaki lefoglalta, de mégse sikerült soha összehozni. Steve McQueentől kezdve Clint Eastwoodig mindenkinek fel lett ajánlva a szerep, de soha nem csinálták meg, mert túl közel volt még a háború. Az amerikaiak ezt nem tudták megemészteni. Készült még egy film előttünk, ami ezzel a témával foglalkozott, Jon Voight és Jane Fonda főszereplésével a Coming Home (Hazatérés) 1978-ban, de a Rambo jelentette az áttörést. Mario (Mario Kassar – Andy Vajna akkori cégtársa, a szerk.) és én akkor kezdtük a karrierünket, tehát az, hogy Stallone szóba álljon velünk, nem ment egyszerűen. Az agentje és egy csaj, aki képviselte őt, megpróbálták rábírni Stallonet, hogy ezt a filmet eszébe se jusson megcsinálni. Ez nem a Rocky, aki egy hős, ebben mindenkit csak ölnek. Mi pedig azt gondoltuk, hogy pontosan ez az az imidzs, ami működik. Stallone lemondta a filmet, amikor én már Mexikóban voltam helyszíneket keresni. Hazarohantam, leültünk Marioval, összedugtuk a fejünket, hogyan tudnánk őt mégis meggyőzni. Stallone jó író és voltak jó meglátásai, odamentünk hozzá egy nap és azt mondtuk, hogy nem akarjuk, hogy te játszd el a főszerepet, de olyan jó ötleteid vannak, hogy azt szeretnénk, hogy írd át a forgatókönyvet és ezért fizetünk neked – úgy emlékszem – 300 ezer dollárt. Ebbe belement Stallone, és ahogy átírta a forgatókönyvet, akkor már az agentje és ez a csaj nem tudott semmi negatívot mondani, mert akkor őt kritizálták volna. Így lett Stallonéból Rambo.

GFG: Azért is kérdeztem ezt a történetet, mert kicsit paradigmatikusnak, példaszerűnek gondoltam veled kapcsolatban. Az ember állandóan szembekerül nehézségekkel, de egy kis ravaszsággal, fineszességgel, trükkel, az emberi természet ismeretével felül lehet kerekedni az akadályokon.

Andy: Ha kidobnak az ajtón, akkor bemászol az ablakon.

GFG: Most mi a terved itthon? Nagy fába vágtad a fejszédet.

Andy: Az első része a tervemnek nagyjából sikerült. Ugye átvettem ezt a hogyhívjákot, hogy is kereszteljem el a régi filmszakmának a helyzetét… Szóval, átvettem ezt a darázsfészket. Azért is festettük ezt az épületet sárgára. (nevet – A Filmalap székháza fekete-sárga színű – szerk.) Régen úgy zajlottak itt a dolgok, hogy bejött ide a szakma és kiosztották nekik a pénzt. Mert ez járt nekik, függetlenül attól, hogy tehetségesek-e és jót csinálnak-e.

GFG: Más volt a logika.

Andy: Szabó István és Makk Karcsi fantasztikus filmeket csináltak, de ez nem áll az egész szakmára, nem áll mindenkire.  Nem volt könnyű újrahangolni a dolgokat és létrehozni egy olyan rendszert, ami működőképes. Ahol nem lopják el a pénzeket, ahol létrehoznak valamit  a kapott pénzért cserébe. Az a baj ugyanis a magyar filmmel, hogy itt a rendezők mind művészek, és ezért sajnos nem minden esetben találják meg a közönségüket. Ma már sok filmet készítenek, de nem tudom pontosan, hogy kinek. Szerintem ezt ők sem tudják. Márpedig ez alapvető kérdés. Mert ha te azt gondolod,  hogy neked tényleg valami tennivalód van és a film az a forma, amivel ki akarod fejezni magad, akkor jó lenne, ha meg tudnád mondani, hogy ki az a közönség, akinek csinálod a filmet.

Ketipisz: Öt év után érzel ebben változást, hogy másképp állnak hozzá?

Andy: Tényleg ez a legnagyobb problémám. Ebben nem vagyok megelégedve magammal. Én nem tudtam sokkal messzebbre elvinni ezt a dolgot, minthogy igen, most már mintha figyelnének, de az anyagon még nem látom. Nem látom, hogy valakinek valamit el akarnak mondani. Vannak persze kivételek: Saul fia meg még 3-4-5 film, ami tényleg különleges, de úgy érzem, hogy még nem tartunk ott, ahol én szerettem volna már tartani régen. Mindig engem kritizálnak, hogy én milyen hülye filmeket csinálok, mint Rambo és Terminator, de azoknak mondanivalójuk van! Azon kívül, hogy nagyon szépen be van burkolva egy akciófilmbe, ezekbe a filmekbe mind nagyon mély gondolatok lettek megfogalmazva. Ezt én itthon nem látom sajnos. Vagyis nem látom kifejeződni. Lehet, hogy a rendezőben benne van, csak nem tudja kiadni magából.

GFG: Tehát az alapoknál kell kezdeni.

Andy: Igen. Vissza kell menni az alapokhoz.

GFG: Azt mondtad, ez a folyamat sikeres.

Andy: A folyamatnak egy része sikeres. A folyamatnak az a része, hogy ez egy átlátható, tisztán kezelhető rendszer. Bárki idejöhet és ellenőrizni tudja az első forinttól az utolsóig, hogy mire és hogy megy el a pénz.

GFG: Hogy boldogultál a darázsfészekkel? Erővel vagy Rambo-trükkel, azaz ravaszsággal?

Andy: Mindkettővel. Amikor megérkeztem, azt mondták, hogy ez a hollywoodi producer mit keres itt? Õ fogja megítélni a magyar filmkultúrát? Most már a többség azt mondja, hogy mi lesz, ha az Andy nem lesz? Már nem látod az újságokban sem, hogy engem nagyon kritizálnának ezzel kapcsolatban.

GFG: Most elővesznek másért. A TV2-ért például.

Andy: Majd az is meg fog változni.

GFG: Vannak, akik azt mondják, hogy a TV2 iránya, amin most dolgozik, az egy szerencsés dolog, mert nemzeti kézbe került a tévé.

Andy: És én vagyok a nemzet?

GFG: Mások meg nem ezt mondják.

Andy: A TV2 nagyon rossz állapotban volt, amikor megvettem. Tartoztak egy vagyonnal a németeknek. Az eredmények nem voltak jók. Volt egy-egy show, ami működött, de mindent egybevetve a helyzet siralmas volt. Tehát amikor átvettem, az olló úgy nézett ki, hogy az RTL ott volt fenn és a TV2 itt volt lent. Nyolc hónap után a kábelcsatornák beindításával az olló kezd bezáródni. Én nem gondoltam volna soha, hogy ezt ilyen rövid idő alatt meg tudjuk csinálni, persze van még feladat bőven. Ugyanakkor nem az RTL a fontos. Engem nem érdekel az RTL és hogy ők mit csinálnak. Egy dolog érdekel, hogy a TV2-ből és kábelcsatornáiból sikeres televíziót csináljunk, amit mindenki élvezhet.

GFG: Tehát ugyanaz volt itt is, hogy nem érdekel, hogy mit írnak rólad. Nem érdekel, hogy kivel kell versenyezni. Az érdekel, hogy csinálj valamit, ami sikeres.

Andy: Hogy megcsináljam azt, ami az én elképzelésem.

GFG: De hát mégiscsak, vannak akadályok: dolgok, körülmények, emberek.

Andy: Te csináltál már valamit, amiben nem volt akadály? (nevet)

GFG: Én csak olyat csinálok, amiben akadály van. (nevet)

Andy: Mindenben, mindenhol van akadály. Az akadályokat le kell győzni, a körülményeket meg kell hajlítani.

GFG: Azzal szoktak téged vádolni, hogy közel állsz azokhoz, akik most kormányoznak. De nem lehet ezt úgy átfordítani, hogy te, aki sikeres ember vagy, azokkal dolgozol, akik sikeresek a maguk szakmájában? Elvégre azok, akik most kormányoznak, túl vannak egy-két győztes választáson.

Andy: Soha nem úgy dolgozom, hogy tartsam a kezemet. Nem úgy dolgozom, hogy kapok valami pénzt a kormánytól, és akkor megvalósítom a tervemet. Most például egy filmes képzési programot indítottunk el itt a Filmalapnál, mert nincs nálunk elég szakember. Az államtól egy fillért sem kértem, megoldottam a szakmán belül úgy, hogy minden Magyarországon készülő film befizeti a teljes költségvetése fél százalékát. Ha visszajönnek néhány év múlva, akkor már sokkal jobb, tapasztaltabb emberekkel fognak együtt dolgozni, tehát ez mindenkinek megéri. Vagy hogy mondjak egy másik példát, én fizetés nélkül dolgozom itt. Sőt, nekem pénzbe kerül, hogy itt dolgozom. A reprezentáció, amivel Magyarországot bemutatom Cannes-ban vagy amerikai filmpiacnak, komoly pénzbe kerül. De őket én hozom ide, az én szavamra hallgatnak. Másodikak vagyunk most a filmgyártási rangsorban. Az angolok az elsők. A versenyképességi rangsorban viszont már Magyarország az első. Ott Magyarország, Írország, Csehország, a sorrend. De nézzük, honnan értünk el ide. Amikor felkértek erre a kormánybiztosi pozícióra, akkor a tavaly elért 72 milliárdnak alig a felét érték el a magyarországi filmgyártási költések. Ma több ezer embernek megélhetést ad a filmipar. Idén valószínűleg a 85-öt is elérjük, és jövőre 130 is lehet.

GFG: Tehát megint ugyanott kötünk ki, tisztázni kell a célt és el kell tudni érni.

Andy: Ez karakterkérdés. Makacsság. Nagyon makacs gyerek voltam kiskoromban és mindig elértem azt, amit szerettem volna. Ehhez hozzászoktam.

GFG: Van egyébként kedvenc könyved vagy valami, amire azt mondod, hogy ha nehéz helyzetbe kerülsz, akkor visszatérsz hozzá, mert sokat adott neked az életedben valamilyen nehéz ponton, vagy ilyenekre sincs szükséged?

Andy: Könyvem nincs. Film viszont nagyon sok van. Senki nem fogja elhinni, hogy éppen ezek a kedvenc filmjeim, de azért elmondom. Például a Kabaré. Szerintem a világ egyik legjobb filmje. A másik kedvenc filmem: A Thousand Clowns (Ezer bohóc), és Bob Fosse akármelyik más filmjét mondhatnám. Szerintem a világ egyik legjobb rendezője volt.

GFG: Általában meg szoktam kérdezni mélyfúrásként, hogy honnan jössz és hová tartasz. És hogyan kellene jól élni?

Andy: Hú.

GFG: Ezek a világ legegyszerűbb kérdései, és mégis, ha az ember egy kicsit őszintén válaszol rájuk, akkor kinyitja azokat a belső kapukat…

Andy: Hát hogy honnan jövök, a Abos utca 3-ból. Itt éltem mintegy tíz évet. Érdekes, hogy 50 év után ugyanabban az utcában laktam, a 21. szám alatt. Ha összeadod a két számot, az 3. Vannak ilyen fura egybeesések.

GFG: De akkor hiszel ezekben, nem?

Andy: Nem. Csak ti vagytok ilyen számmisztikusak, hogy 888. Honnan jövök tehát? Egyszerű családból jövök, egy olyan családból, amely nehéz körülmények között is képes volt megteremteni a szép élet feltételeit. Pozitív családból jövök. A papám nagyon pozitív ember volt, fantasztikus eredményeket ért el a saját életében, saját erejéből. A mamám egyszerű háziasszony volt. Otthon főzött, sütött, mosott, takarított, de a legrendesebb ember volt a világon. Amikor hazaszóltam az irodából, hogy a Schwarzi és a Stallone jöhet-e vacsorára, tíz emberre kész tud-e lenni a vacsora egy fél órán belül, akkor a mamám ott várt a vacsorával és mindenki kinyalta a tányérját, olyan finomat főzött nekik. Ilyen híre volt a mamámnak Hollywoodban. Hová megyek? Nem tudom. Az még nincs véglegesítve. Jó élet az enyém. Ugye mindenki azt gondolja, hogy az a jó élet, ha elmész egy hónapra vakációra, és lógatod a lábad a tengerbe. Én ezt nem bírom megcsinálni. Úgy gondolom, hogy a jó élet az, amikor elégedett vagy magaddal. Megvan a családod, az otthonod, a barátaid. Kényelmesen élek. De ezért elég sokat dolgoztam, hogy mindezt el tudjam mondani magamról.

Ketipisz: Közeledik az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulója. ’56-ban mentél el Magyarországtól, mikor döntötted el, hogy filmet fogsz forgatni a forradalomról (Szabadság, szerelem - szerk)?

Andy: Amikor Orbán Viktor először miniszterelnök lett. Én Viktort egyébként korábbról ismerem. Kint járt Amerikában, párszor találkoztunk, és amikor hazajöttem és találkoztam vele azt kérdezte tőlem, hogy Andy miért nem csinálsz egy filmet 56-ról? Azt mondtam, hogy rendben. Ahogy eljöttem tőle, elkezdtem nézegetni 56-os hősöket, karaktereket, megpróbáltam megérteni a rendszert, átnéztem Kádár és Maléter életét, de nem találtam meg bennük azt, akiről filmet érdemes forgatni.

GFG: Egy Rambót például.

Andy: Nem pontosan Rambót, de egy olyanfajta dolgot, ami érzelmileg elmeséli a forradalmat. Ekkor bejött hozzánk két dokumentumfilmes, hogy ők már összeszedték a pénzt, és megcsinálták a Freedoms Fury nevű filmet. Segítettem nekik, adtam nekik pénzt, hogy befejezhessék a munkát, és eközben jöttem rá, nem Maléterről vagy Kádárról kell filmet csinálni, hanem az egyszerű utcai gyerekekről. Egy átlagos egyetemi lány és egy kiváló sportoló szerelmén keresztül tudtam megadni azt az érzelmi töltetet a filmnek, amivel el tudtam mesélni a forradalmat.

GFG: Nem gondolod, hogy nem könnyű nekünk magyaroknak? Amerikában ott van július 4., mi meg március 15-re, október 23-ra tudunk visszatekinteni, és hát ezek nem győztes történetek. Tehát van egy ilyen csavar, hogy el kellene magunkkal is hitetni, hogy ugyan elbuktunk, de mégis felemelt fejjel, büszkén jövünk ki ezekből a sorsfordító forradalmakból. Nem lehet, hogy ez az egész magyar lelkialkat összefüggésben áll mindezzel?

Andy: Erre nem érzem magamat kompetensnek, hogy válaszoljak. Mármint a lelki alkatról keveset tudok mondani. Azt tudom, hogy nagyon nehéz olyan dolgokat ünnepelni, amiket elvesztettünk. A vietnámi háborút Amerika elvesztette, ezt nem is ünneplik. Július 4-e nekem nem számít, mint ünnep. Elmegyek, mert tűzijáték van, elmegyek egy piknikbe, de nem érzek semmit olyat, hogy nemzeti büszkeség. Mondhatnám, azt sem tudom, hogy mi történt július 4-én. Persze tudom, hogy mi történt, de nem érzem, hogy mi történt. Ha valami nem tiszta, akkor azt nehéz ünnepelni.

GFG: Amikor május 1-jén felvonultam, fogalmam sem volt, hogy mi történik, miért kell felvonulnom…

Andy: Én is vonultam. Ott van egy fényképen a zongorán egy vékony kis srác – nekem nem volt piros nyakkendőm, csak pajtás voltam, de ott voltunk május elsején a papámmal és vonultunk, de hogy miért, vagy merre mentünk, arról fogalmam sincs.

GFG: Mit üzennél a mai srácoknak? 12 évesen elmentél egy döntés révén, meg akartad csinálni az életedet és megcsináltad.

Andy: Nagyon nehéz bármit is tanácsolni. Nem biztos, hogy az én tapasztalatom egyáltalán érvényes a számukra. Csak azt tudom mondani: találd ki azt a dolgot, amit te tényleg szeretsz, és tartsál ki mellette. Ha így teszel, akkor sikeres leszel.

GFG: A dolgok egyszerűek.

Andy: Tényleg azok. Én még soha nem éreztem magam úgy, hogy dolgozok. Én játszani jövök ide. Az egyetlen munkajellegű dolog, amit érzek, amikor keményfejű rendezőkkel kell vitatkoznom, mert ők azt hiszik, jobban tudják, mint én. És akkor ebbe belefáradok, ez a munka.

GFG: Játszani jó.

Andy: Igen, amiért én mindennap azért jövök ide, hogy csináljak valami újat és frisset és nekem ez nem munka, hanem játék.

GFG: És hogy köszönjünk el? Hasta la vista, baby?

Andy: Hasta la vista, baby. I’ll be back!