Donald Trumpot, az Egyesült Államok hivatalban lévő republikánus elnökét a mindmáig liberális véleményformálók dominálta médianyilvánosság idegen- és kisebbségellenes populista, nemegyszer nyíltan szélsőséges, rasszista vezetőként igyekszik beállítani. Olyan politikust láttatnak, aki az amerikai szavazók gazdasági és szociális elégedetlenségéből kovácsol politikai tőkét, s aki a csalódott polgárok indulatait külső vagy belső ellenségek felé irányítja, így például – ha sokszor burkoltan is – azt sugallják róla, hogy egyfajta fehér felsőbbrendűséget képvisel az amerikai társadalom előtt. Aki tehát fekete, az semmilyen alapon nem lehet Trump támogatója, hiszen ez fogalmilag eleve kizárt, ilyen nem is létezhet az amerikai liberális baloldal által megkonstruált médiavilágban.

Ugyanakkor történelmi bája van annak, amikor a demokrata baloldal rasszizmussal vádolja Trumpot és adminisztrációját, amikor a feketék és latinók ellen ténykedő szabadságelnyomóként igyekeznek beállítani őt saját, fake newst terjesztő médiumaikban. Hiszen a balliberális médiatúlsúly jelensége arrafelé sem ismeretlen, és miként a felmérések mutatják, a szabad sajtót csak az elvek szintjén védő demokraták aknamunkája nem is bizonyult hatástalannak, akik kisebbségi ügyekben különösen szeretnek a megmentő és védelmező szerepében tetszelegni.

A magabiztosság mögött pedig az az egyszerű magyarázat húzódik meg, hogy ők a demokraták.

Azonban! Demokraták voltak azok is, akik támogatták a rabszolgaságot, és elszánt kampányhadjárattal ostorozták annak idején Lincoln elnököt; azt a Lincolnt, aki Előzetes Emancipációs Kiáltványában (1862) szabadságot ígért minden fekete rabszolgának, aki a lázadó déli államok fennhatósága alatt sínylődött. 1831-ben ugyancsak a demokrata párti – akkor még demokrata-republikánus megnevezésű „balszány” irányzathoz tartozó – Andrew Jackson elnök idején hajtották végre ötvenezer indián őslakos kitelepítését a Mississippi vidékéről nyugatabbra, jórészt az olcsó földek megszerzése érdekében. A könyörtelenséggel kikövezett „könnyek útján” ezerszámra pusztultak el a krík, cseroki, csaktó és csikászó törzsekhez tartozó ártatlan emberek.

A szelektív emlékezetű antirasszisták múltján ugyancsak „pecsétfolt”, hogy például a 20. század eleji Oregon államban az ő programjukra szavaztak tömegével a Klu Klux Klan-tagok, a szervezet szövetségi állami jelenléte teljesen demokrata színt öltött. A makulátlan múlt része volt nyilván az is, hogy a Klan-tagok demokrata színekben ekkorra már több kormányzói, számos szenátori és több tucat képviselőházi helyre „érdemesültek”. Például a húszas években Clifford Walker, Georgia állam demokrata kormányzója – nyilván saját Klu Klux Klan-tagsága okán – befolyásolni hagyta magát a szervezet által, az ő támogatásukkal is nyerte meg a választást…

Amerikában az iskolai szegregáció is a demokrata délen kezdett először de jure alakban testet ölteni, és a fehér demokraták dominálta törvényalkotás tudta keresztülverni azt az ún. Jim Crow-törvényekkel. Ezek az amerikai jogszabályok 1876-tól egészen 1964-ig szinte magától értetődően alkalmazták a faji szegregációt.

Az amerikai történelem egyik sajátságos momentuma, amikor az 1920-as években egy missouri republikánus reformer, Leonidas Dyer lincselésellenes törvénytervezetét a déli demokraták elgáncsolták. Mi akkor a szégyen? 1882-től 1986-ig összesen közel kétszáz (!) lincselésellenes törvénytervezet bukott el a kongresszusban.

A második világháború alatt ugyancsak demokrata elnök vezetése alatt kényszertelepítettek át, valamint zárhattak koncentrációs táborokba közel 120 ezer japán származású embert az ország nyugati belsejében, amikor általános hangulatkeltés folyt az „ellenséges” kinézetűek ellen. Mindez belefért a demokrata múltba és a rasszista diktatúrát működtető nácik és szövetségeseik elleni küzdelembe is.

Egykoron főleg demokraták emeltek konföderációs szobrokat, most pedig rasszizmust kiáltva ők bontanák le azokat. Ahogyan ezt tennék legszívesebben eddigi önmagukkal is: lebontanák legbelül rovottnak érzett saját múltjukat, sőt mai formájában „lebontanák” az Egyesült Államok egész, kétszázötven éves történelmét is.

Pedig az igazságot, miként a történelem rúdját, nem lehet kény és tetszés szerint hajlítgatni.

Aki ma Amerikában fekete származásúként kiáll az elnök mellett, Trump iránti szimpátiájáról tesz félreérthetetlen tanúbizonyságot, az nem egy esetben, korábban még agyonünnepelt sztárból és közszereplőből válik szinte azonnal páriává a balos véleménydiktatúra hangadóinak szemében, akik őt ezután komolyan vehetetlen megszólalónak, akár bolondnak, őrültnek és mindennek elmondanak, hogy korábbi nimbuszát a sárga földig lerombolják. Így járhat például Kanye West, a huszonegyszeres Grammy-díjas rapper, lemezproducer és filmrendező-divattervező, aki a maga kétségkívül borsos és bátor, itt-ott ellentmondásos nyilatkozataival, de őszinte támogatásáról biztosította Donald Trumpot, és például a rabszolgaságról alkotott hagyományos képpel szembeni véleményével nem kis felháborodást is kavart; tény ugyanakkor, hogy ő számos tekintetben politikai tabuitól szeretné megszabadítani az amerikai közéletet.

Az egyik késő esti műsorban, amikor a riporter rákérdezett, hogy kedveli-e Trumpot, a rapper személyes véleményszabadságával védekezett: „A fekete közösség kivetne magából, mert a feketéknek, nekünk monolitikusan kellene gondolkoznunk mindenről, és mondjuk csak a demokratákat támogathatjuk.” Saját Trump-párti sapkáját a félelemmel és elnyomással való szembenézés jelképének tekinti, és Galileivel példálózott, akinek radikális elméleteit szintén nem értették meg a kortársai, amikor azok elhangzottak. Végül azzal zárta, hogy szerinte a gyűlölködés helyett minden ember felé szeretettel kell fordulni… Maga e naivnak látszódó gondolat, vagyis a mindenütt hirdetetthez képest másként gondolkodók jobb megértése és elfogadása valóban link elgondolás lenne? Nem éppen ezt hívnák toleranciának?

Ha pedig már szeretet és gyűlölet, tolerancia és szabad vélemények, kicsit tágítsuk a kört: szólás- és lelkiismereti szabadság. Az elmúlt két évben olyan híres egyházi személyiségek és igehirdetők álltak ki Trump mellett, mint például Alveda King, Martin Luther King unokahúga vagy éppen Darrell Scott clevelandi lelkipásztor, aki először 2011-ben találkozott Donald Trumppal a Trump Towerben, amikor Trump már komolyan fontolgatta az elnökválasztáson történő indulást. Utána négy év telt el, és miután Trump bejelentette jelöltségét, Scott az egyik első afroamerikai lelkészként mögéje állt. Scott kulcsszereplővé lépett elő a Trump Towerben tartott találkozókon, és 2016-ban, a republikánus konvención tartott beszédében a lelkész azt is kijelentette, hogy a Demokrata Párt velük, a fekete közösséggel kapcsolatban „kudarcot vallott”. Scottot természetesen megpróbálta ellehetetleníteni a balos sajtó, és egy korrupt, Trump által lefizetett egyházi szereplőként jelent meg a híradásokban. 2017. január 21-én, a washingtoni episzkopális katedrálisban megtartott ökumenikus istentiszteleten, amellyel befejeződött Donald Trump elnök beiktatási ünnepségsorozata, Alveda Kinggel közösen imádkoztak Amerikáért, és Isten áldását kérték az új elnökre.

A Trump-hatás egyik érdekes példáját CJ Pearson, a mindössze 16 éves fekete politikai aktivista és kommentátor, szabadúszó újságíró adja, aki a YouTube-on, saját honlapján és egyéb felületeken posztol és tesz nyilvánossá kemény, sokszor polgárpukkasztó tartalmakat. A demokrata családi hátterű fiatalember néhány éve Trump-ellenesként indult, majd teljes fordulatot téve konzervatív körökben is prominens, a liberális retorikát kritizáló kommentátor lett az amerikai elnök pártján, az Amerikában történelmi hagyományokkal bíró fekete konzervativizmus egyik szókimondó alakjaként. Azóta naponta kap súlyos fenyegetéseket.

A New Dealig a fekete népesség jellemzően a republikánusokra szavazott, különösen a Egyesült Államok déli államaiban, ugyanis a republikánerek a rasszkérdésben liberálisabbnak tűntek a Demokrata Párt ottani, déli szárnyához képest, és itt érdemes utalni a republikánus politikai erő abolicionista, rabszolgaság-ellenes mozgalomba ágazó gyökereire is. Egy 2004-es kutatás azt állapította meg, hogy a fekete szavazók 14 százaléka valójában konzervatív vagy extrémen konzervatív politikai nézeteket vall, másik 14-15 százalékuk pedig részben konzervatív értékrendű – ezek a számok mindenképpen cáfolják azt a hamis nézetet, hogy feketék nem támogathatnak konzervatív jobboldali pártokat és vezetőket. Miért ne, amikor erre történelmi alapjuk is lehet!

A fekete konzervativizmus per definitionem egy olyan politikai és filozófiai irányzat, amelyet a polgári jogi mozgalmak, elsősorban a '60-as évektől fogva igyekeztek felszámolni. Ettől az időszaktól kezdve a demokraták szeretik tényként kezelni, hogy a fekete/afroamerikai közösség kizárólag liberális elveket követhet.

A fentiek alapján jobban érthető, hogy a mainstream média a jelenlegi elnököt gyakran úgy állítja be, mint aki szinte kizárólag az úgynevezett kékgalléros munkavállalók hátán, az ország ipari középnyugati részén és néhány déli csatatér államaiban élők voksaival került székébe. Ilyen állam Wisconsin, Michigan, Ohio, Florida és Pennsylvania, amelyekben Trump meggyőző fölénnyel diadalmaskodott; és bár sokan elsősorban a fehér gyári munkásokra gondolnak (a tengerentúli balliberális média is „a fehér vidéket” láttatja mucsainak), valójában a fehérekkel együtt a feketék helyzete is drasztikusan leromlott az acélmalmok lezárásával és az autóipar automatizálásával a ’80-as és '90-es években. Sokan közülük, szociológiai hátterükből adódóan, nem is tanulhattak tovább, de ügyes kezükkel, dolgos és kemény munkával „régi amerikai” módjára, fenntartják magukat. Az itteni feketék számára ugyancsak fontosak Trump tervei, és a gazdasági nacionalizmus republikánus üzenetével elérhető társadalmi bázis fontos részét képezik. Sok fekete mélyen ellenzi az illegális úton országban tartózkodókkal szembeni amnesztiát, és jelentős részük a legális bevándorlást is korlátozná. A fekete választók ezekben a kritikus államokban a választáskutatók szerint mindenképpen növelhették Trump győzelmét.

Kétségtelen, hogy országosan a network exit pollok 2016-ban azt mutatták, hogy Trump 10 százalék alatt szerepelt a fekete szavazóknál (átlagosan 8%-ot mértek), a legutóbbi Gallup- és más kutatások viszont már 15 százalék körül jelzik a támogatottságát körükben, sőt megjelentek 20-30 százalék körüli támogatottsági adatokról szóló mérések is (például a Rasmussen Reports kimutatásában). Ma már ott tartunk, hogy a CNN és más balliberális médiumok egyes beszámolói is elismerik, hogy Trump növelni tudta elfogadottságát a fekete szavazók körében.

Bizonyára nem nélkülöznek alapot azok a feltételezések, amelyek szerint az új erőre kapó fekete konzervativizmus révén, e széles társadalmi réteg szavazóinak jelentős része visszatalálhat a hozzája történelmileg jóval közelebb álló politikai szövetségeshez, a republikánus jobboldalhoz, és immár nyolc-kilenc évtizeddel a „második” Roosevelt trendváltónak bizonyuló gazdasági reformprogramja után – némi túlzással – helyreállhat a világ rendje…