A közéleti szentté avatás eljárása azért is sajátos, mert itt nem valamiféle szentszék végzi azt, hanem az illető saját magán. Mi az igazi demokrácia, ha nem az, hogy önmagunkat osztályozzuk? „Megvizsgáltam saját teljesítményemet, és csillagos ötösre értékeltem!“

A hétköznapi emberek, akik nem vesznek részt a mindennapos hiúságvásáron, többnyire tudják magukról, hogy így vagy úgy, de tökéletlenek. Vannak apróbb hibáik, visszatérő bűneik, fogyatékosságaik. Ha magukról nem tudják, a családjuk, a barátaik, a gyóntatópapjuk néha emlékeztetik őket ezekre. 

Nem így a közélet önjelölt szentjei. Õk nem az erkölcsi bírálat alanyai, ők maguk a bírák. Biztos találkozott már mindenki ezzel a típussal. Félreismerhetetlen jegyeket viselnek. 

Amikor politikai hitvallásukról kérdezik őket, igyekeznek hangsúlyozni, hogy minden tiszteletreméltó irányzatot egyszerre képviselnek. Egyszerre szociáldemokraták á la Kéthly Anna, mérsékelt konzervatívok, liberális demokraták és baloldali zöldek (vagyis görögdinnyék: kívül zöldek, belül vörösek). Fontolva haladók, miközben a progresszió vadhajtásaitól émelyegve fordulnak el, és tisztelik a tradíciót, amennyiben az be van szuszakolva a táncházba meg a karácsonyi családi vacsorába. Vallásosak, de a „maguk módján“, hiszen az ilyen szabad és tévedhetetlen szellemeket gúzsba köti az intézményes vallás szigora és fafejűsége. 

Mentesek mindenféle elfogultságtól, ezért semmi esetre sem jobboldaliak vagy baloldaliak, liberálisok vagy konzervatívok, és legfőképp nem képviselik ezen irányzatok „szélsőséges“ válfajait. A közélet szentjei ugyanis – egyedül a világon – képesek arra, hogy minden létező gondolkodásból kimazsolázzák a legjobb elemeket és elhajítsák a rosszakat, hogy elválasszák a búzát az ocsútól. A „legjobb“ elemeket természetesen hézagmentesen egymáshoz tudják illeszteni, ütközések és feszültségek nélkül, akárcsak egy nagy puzzle elemeit, hiszen mire jó az elmélet világa, ha nem arra, hogy a gyakorlatban összeegyeztethetetlen dolgok tökéletesen egymáshoz simuljanak? 

A közéleti szentek, ha politikai hivatalra törnek, politikai szerepet vállalnak, akkor sem politikusok, hiszen azokat a pokol is kiköpi, hanem rendíthetetlen értelmiségiek, az elvek emberei, akik nem bíbelődnek olyan apróságokkal, mint a választók akarata vagy kívánalmai. Az igazi nemesség abban található, hogy az ilyen zavaró tényezőkkel (ti. választók) nem foglalkoznak, csak az elvekkel, amik sokkal fontosabbak, mint az emberek. 

A közélet szentjei a „közepet“, a „demokratikus centrumot“ képviselik, amiről nem tudjuk, hogy micsoda, viszont sokkal jobb, mint az a létező világ, amit a romlott politikusok hoznak létre – a választók hathatós együttműködésével és támogatásával. A „közép“ az, ami mindenféle szélsőségtől ugyanolyan távolságot tart. Minden valószínűség szerint ez egy zanzásított, wikipédiásított Arisztotelészből származhat, hiszen általában ezek alkalmasak értelmiségi fogyasztásra. Kevesebb wikipédiás bölcsességgel lehet azt mondani, hogy bizonyos dolgok esetében jó, ha középen vannak, más dolgok esetében kevésbé. Ez utóbbit a Kispipacs közönsége ösztönösen tudja mindenféle okoskodás nélkül, igaz, ők nem is közéleti szentek. 

A közélet szentje azért ítélkezhet, mert soha semmi rosszat nem csinált, szemben amazokkal, a romlottakkal, a választókkal és a politikusokkal. Azok elfogultak, rengeteg konfliktusuk van, veszekednek a családi összejöveteleken, pártszínekben látják a világot és persze tudatlanok. A közéleti szent soha életében nem csent almát a kerítésen kilógó fáról, nem kukkolta sunyiban a szomszéd bikinis lányt, nem lógott az iskolából és soha nem vette el az utolsó pogácsát a tálkából. Szemben a halandókkal, az ő szándékai minden körülmény között tiszták, sosem akar hatalmat, befolyást, rivaldafényt és legfőképp érdekei nincsenek. A hagyományos szentek a saruját se köthetnék meg. A Tudás és Erkölcs páratlan hordozói. 

Ilyen minőségekkel felruházva valóban olyannak tűnnek, mint akik nem teljesen e világból valók. És gyaníthatóan tényleg ez a helyzet. Leginkább a saját világukból érkeztek.