A hisztéria azért kezdett el fokozódni, mert Benjamin Netanjahu nem volt hajlandó felülni a hisztivonatra, amit menetrend szerint indítanak a haladók, amikor már nem marad más lőszer a tarsolyban. Pedig ez már tényleg az utolsó menedék. Azt próbálják bizonygatni, hogy a Soros-plakátok antiszemiták, hiszen ott van rajtuk Soros György, aki történetesen zsidó származású. Legalább egy nyamvadt ördögszarvat rajzolhattak volna rá a kormányzati kommunikáció gurujai, mert így viszont egy öregember látható rajta, aki ráadásul mosolyog, nem vicsorog, és ha nem tudnánk, hogy miféle tevékenységeket támogat, még szimpatikussá is válna a portré alapján. Ennyiben mindenképpen kontraproduktív a plakát, viszont nehéz zsidó karikatúraként látni.

Hogy, hogy nem az izraeli kormányfő is osztja Palpatine magyar főherceg tapasztalatát Soros tevékenységével kapcsolatban, így a haladóknál némi zavar támadt az erőben. Most azt kéne bizonyítani, hogy Bibi antiszemita, és erre a mutatványra csak a legelszántabbak vállalkozhatnak. Mindenesetre a haladók úgy kezdték el szórni a „díszzsidó” jelzőt Köves Slomóra és más „renegátokra”, hogy azután egy veterán MIÉP-es is irigykedve pironkodva nyalná meg mind a tíz ujját, arról nem is beszélve, hogy ez a nemes cím egy ideig szinte kizárólag Deutsch Tamásnak volt fönntartva.

Seres László meg is próbálkozott egy afféle módosított quod licet Iovi, non licet bovi érveléssel, de tudjuk be ezt annak, hogy ő egy sajátos ideológia  irigylésre méltóan kitartó híve, aki nem hagyja, hogy a valóság egyes rezdülései megzavarják az eszme meghitt belső világát. Ebben a belső világban Izrael csak jót tehet, az orbánista Magyarország meg csak rosszat, hasonló tapasztalatuk pedig nem lehet, mert csak. Igaz, ezt az amerikai jobboldal is tapasztalja, a macedónok meg mostanában még inkább, de oda se neki. Ahhoz hasonló lelkiállapot lehet ez, mint amikor a szakértők kormányának felkent vezére megpróbálta eladni, hogy kérem, a pénzpiaci válság megáll Hegyeshalomnál és kikerüli országunkat.

Nyilván az sem utal közös hangra, hogy a magyar és az izraeli Amnesty egymással összefogva ítéli el Netanjahut és Orbánt, akik a gyűlölet falát építik – szemben a hettita szabadságharcosokkal, akik az iskolákból kialakított rakétasilókkal nyilvánvalóan az egyetemes emberi jogokat védik.

Nem az a kérdés, hogy a hazai haladók járni kezdenek-e a nyugati elvtársaik által kitaposott ösvényen, hanem az, hogy ez mikor történik meg. Az átalakulás tanúi vagyunk. Míg a mosolygó Soros-plakátból antiszemita ikonosztázt sikerült faragniuk, addig a Magyar Narancs nyilvánvalóan "nem antiszemita" címlapot készített, amikor a miniszterelnököt méretes tetűhintával ékesítette. Különösen pikáns elegyet alkot ez a korábbi kerítéses, Hitler-bajszos képpel. Nem mintha emiatt bárki is hátrahőkölne, hogy itt növekszik az antiszemitizmus, hiszen a Mancs nem most vált szellemi gettóvá, hanem már nagyon régen, így jelentősége is elég marginális.

Tehát a kérdés az, hogy mikor válik teljesen hettitasimogatóvá a hazai haladó tábor. Ez az éles váltás már évtizedekkel ezelőtt megtörtént nyugaton. Nem véletlen, hogy a hatvannyolcas kisfiúbabusgatók hónaljából kinőtt európai elit minden alkalmat kihasznál arra, hogy elítélje Izraelt – ha másért nem, levegővételért –, és ugyancsak minden alkalmat megragad, hogy a hettiták céljait támogassa. Izrael a haladó nyugati térképen „elnyomó hatalom”, akik élősködnek a szegény palesztinokon, és akármit tesz is Izrael, ezen a képen nem tud változtatni. A magyar kormány egyébként – nagyon helyesen! – nem egyszer szembement az EU-s bürokraták Izraelt dádázni kívánó intézkedéseivel és megnyilatkozásaival, melyek közül csak az egyik a telepekről érkező termékek címkézése. A hatvannyolcas Európát kéz a kézben vezeti a nemzetközi hettita lobbi és az emberi jogi blabla szervezetek koalíciója. Love is in the air.

Az tehát csak idő kérdése – már csak a politikai logika felől nézve is –, hogy a magyar haladók mikor pötyögik le, hogy Netanjahu feláldozta Solymosi Esztert a diplomácia oltárán.

A hazai fejjel lefelé állapotban akad persze felelősség a jobboldalon is, amely a magyar történelem sajátosságaiból fakad. Ez a téma külön felületet igényelne. Az indíttatás érthető, az eredmény azonban tévedés volt. Az Izrael-kritikus hazai jobboldal ugyanis kritika nélkül átvette a nyugati haladók hettitapárti agymenéseit, talán azért is, mert az esernyőnyitogatók már a kezdet kezdetén az antiszemita-nem antiszemita tengelyre fűzték fel a magyar politikai viszonyokat. Távolról sem egyoldalú tehát a hazai jobb felelőssége. A mezei jobboldali hümmögve fogadta azt az izraeli érvelést, miszerint a palesztinok élő pajzsnak használják a saját gyerekeiket. Egészen addig, amíg nem láttunk ilyen jeleneteket a saját határainknál, ahol szintén üres csokipapírként igyekeztek áthajítani gyerekeket, és kénytelenek voltak a szkeptikusok is elismerni, hogy más kultúrában az asszonyhoz hasonlóan a gyerek is fogyóeszköz, legjobb esetben is „majd csinálok másikat” alapon.

A nyugati haladók és az érvelést átvevő hazai jobboldaliak egyébként olyanokat igyekeztek „szabadságharcosokként” beállítani, akiket konkrétan a szovjet KGB képzett ki, akik Soroshoz hasonlóan nem ápoltak baráti viszonyt a zsidó állammal, legalábbis a kezdeti rövid időt leszámítva. És hogy a hettiták simogatása mennyire nem helyénvaló, azt épp Gáza példázza, amit a „béke kísérleti terepeként” foghatunk fel. A kísérlet kudarcot vallott, a hettita „kormányzat” ugyanis csak taktikai eszközként, félidőnek használja a békét. Gáza a terrorizmus központja, ahol a párás szemű ostoba nyugati hatvannyolcas elit bőkezű segélyeiből igen jól él egy korrupt elit, mellettük meg nyomorog mindenki más, akik örülhetnek, ha nem ágyútölteléknek használják őket. Nem véletlen, hogy Apu üvöltözött a Palesztin Hatóság vezetőjével, mondván, hazudik.

Persze, hogy hazudik. Ez nála normálüzem.

Ahogy a haladók egyre inkább Izrael-ellenessé és hettitabaráttá válnak, úgy a jobboldal is változik, lesz egyre megértőbb, barátibb Izraellel szemben. Ez nemcsak erkölcsileg és politikailag helyes, hanem abból a szempontból is fontos, hogy jól érezzük magunkat, hiszen roppant szórakoztató már most nézni a haladó vergődést, és jutalomjáték lesz Izraellel triggerelni őket. Szó sincs persze arról, hogy Izrael bírálhatatlan lenne. (Bár a korábbi esernyőzősök azon érvelése, hogy minden Izrael-kritika antiszemitizmus, kezd tetszetőssé válni annak fényében, hogy Soros Izrael-ellenes tevékenységet folytat. Így lesz még mókásabb a „ki az antiszemita” játék.) Csak arról van szó, hogy nem érdemes igazságtalan mércét támasztani velük szemben, ami számtalanszor megtörtént, és amit minden nap a reggeli kávé mellé megtesz a nyugati haladó tábor.

A régi szép időkben tényleg a Gizella utcában és szellemi vonzáskörzetében döntötték el, ki az antiszemita és ki nem. Fájdalom, de változnak az idők.

A mulatság persze nem az igazi akkor, ha nem nyit ki a Jurassic Park, és nem szállnak bele a meccsbe a téma nagyöregjei. Be is robbantak, úgy, mintha sosem értek volna véget a '90-es évek. A nehézsúlyú csapat a magyar zsidóság „elfideszesítésétől” védené meg a magyar zsidóságot, lehetőség szerint az izraeli miniszterelnök segítségével. Mindezt keretbe foglalja a szokásos „mentsd meg lelkedet” haladó gyóntató gyakorlat.

A logika a legsúlyosabb identitáspolitikai vezérfonalra van felfűzve, hiszen miért határozná meg valakinek a zsidósága a „fideszességét” vagy „nem fideszességét”? És miért volna szüksége a hazai zsidóknak a nagyöregek óvó karjaira, hogy eldöntsék, „fideszesek” vagy „nem fideszesek” kívánnak-e lenni? Valószínűleg az értelmiség születési rendellenessége ez az atyáskodás, mintha a felnőtt magyar polgárok, akár zsidók, akár nem, ne tudnák önállóan eldönteni, milyen politikát támogatnak. Arról nem is beszélve, hogy a gondolkodás és a származás ilyen típusú azonosítása sötét időkre emlékeztet. Nem szeretnék bővebben belemenni, csak annyit említenék, hogy v-vel kezdődik, és észkorszakkal végződik. És ha be kívánnám vetni a klasszikus 168Óra-érvelést, azt is mondanám, antiszemita húrokat pengetnek.

Úgy tűnik, érdeklődés hiányában elmarad a nagy csinnadratta a korábbi libsi vallásos rituálé környékéről, amely arról szólt, hogy a hazai zsidóságot az értelmiség egy része afféle viktimológiai eszközként, áldozati bárányként mutatja be, ha másért nem, a saját megelégedésére. Új szelek fújnak.

A Jóisten hozott Magyarországon, Bibi.