Kétségtelen, hogy a globális kereskedelem egyik legjövedelmezőbb iparágának számít a fegyverbiznisz, azonban egyáltalán nem mindegy, hogy ki, milyen diplomáciai és hatalompolitikai döntések mentén választ importőrt. Különösen, ha a szaúdi királyságról esik szó.

Ez év március 4-én, Párizsba utazott Szaúd-Arábia trónörököse, Mohamed bin Nájef, hogy az országát még januárban hevesen kritizáló francia államfővel, Francois Hollande-dal egyeztessen a két ország diplomáciai kapcsolatáról. Az egyeztetés kimenetelét nemcsak a francia, hanem a globális közérdeklődés is nyomon követte. 

Ugyanis Szaúd-Arábia már több ízben is az ENSZ, és a nyugati országok kereszttüzébe került a tömeges kivégzései és az archaikus, szó szerinti valláspolitikai megnyilvánulásai miatt. Ebből kifolyólag két nappal a szaúdi trónörökös hivatalos párizsi látogatás után nyilvánosságra került hírek meglehetősen furcsának hatottak, miszerint Mohamed bin Nájef herceget a Francia Köztársaság Becsületrendjének keresztjével tüntették ki.

Noha a franciák − és tegyük hozzá, az európai polgárok is − felháborodásuknak adtak hangot az eset kapcsán, a politikai és szakértői elit egyáltalán nem tartotta furcsának a diplomáciai gesztust. Ugyanis egy hónappal a márciusi találkozó előtt jelentette be a szaúdi királyság, hogy a három milliárd dolláros, franciákkal megkötött fegyverkereskedelmi egyezményt − amelyet eredetileg a libanoni hadsereg támogatásának érdekében ratifikáltak − módosítják.

Méghozzá úgy, hogy a szerződésben foglalt nehéz fegyverzetek először Szaúd-Arábiába érkezzenek, és majd csak a királyság döntése alapján kerüljön szétosztásra a megvásárolt arzenál. Így a trónörökös franciák általi kitüntetése sokkal inkább egy biznisz kézfogást szimbolizált, mintsem egy valódi, értékes kitüntetést.

Továbbá le kell szögezni, hogy a szaúdiak részéről e kereskedelmi tevékenység csupán egy a sok közül, tekintve, hogy az olajnagyhatalom az Európai Unió, Nagy-Britannia és Franciaország legnagyobb megrendelőjének számít. 

Kevesen gondolnák, hogy az európai fegyveripari vállalkozásokat csupán az amerikai bizniszek múlják felül. Sem az orosz, sem az izraeli, de még a kínai fegyveripar sem képes minőségben és mennyiségben sem felvenni érdemben a versenyt az európai kontinenssel.

Nem véletlen tehát, hogy a Közel-Kelet legmeghatározóbb gazdasági és politikai entitása − természetesen az Egyesült Államok után − elsősorban Európával, azon belül pedig az uniós EADS-al, a brit BAE Systems-el, és a francia Thales Group-al kereskedik, amelyeknek az együttes évenkénti tisztán megkeresett profitjuk meghaladja a háromezer millió dollárt.

Ráadásul az olajnagyhatalom igencsak hálás megrendelő, hiszen az elmúlt két év alatt több mint 250 százalékkal növelte a fegyverkiadásokra szánt összegeit. Az évente csaknem tízezer millió dolláros fegyverekre szánt kiadásainak 41 százalékát Nagy-Britanniában és Franciaországban költötte el. Sőt, a szaúdi királyságot egyedül India tudta csak megelőzni világviszonylatban.

A fegyveripar és az azt övező legális kereskedelmi tevékenységek tehát igencsak jövedelmezően hatnak mindkét fél számára, azonban felmerül a kérdés, hogy minden esetben csupán pénzért cserébe hajlandóak-e megválni a fegyverexportőrök portékájuktól. Ugyanis leggyakrabban egyfajta barter-kereskedelem folyik a nagyhatalmak között. Azonban, hogy mik az elfogadott ellenszolgáltatások, azt épp a globális politikai körülmények határozzák meg.

Idén januárban, egy brit politikai intézet által elkészített tanulmány arra hívta fel nemcsak az elit, hanem a választópolgárok figyelmét is, hogy amióta David Cameron hatalmon van, azóta több mint ötezer millió angol fontnyi nyersanyagot kapott a szigetország a szaúdi királyságtól, természetesen az eladott nehéztüzérségi fegyverekért cserébe. Emellett még harcgépeket is kapott Szaúd-Arábia a megegyezés kapcsán.

Érdekes módon a tanulmány azzal nem foglalkozott, hogy Nagy-Britannia − és emellett a vezető nyugati országok − miért fegyvereznek fel szinte korlátlanul egy olyan országot, amely nemcsak gazdaságilag, hanem ideológiailag is kapcsolatba hozható az Iszlám Állammal. Ezzel szemben sokkal inkább azt fájlalták, hogy miért nyersanyagot kapott a szigetország a fegyverekért cserébe, továbbá azt, hogy a brit miniszterelnök monopolizálta a brit fegyverpiacot az importőrök kapcsán.

Francois Hollande, a francia miniszterelnök a múltheti szaúdi trónörökös kitüntetése után is hasonló bírálatokat kapott a közvéleménytől, azonban már egy fokkal árnyaltabb köntösben. Ugyanis, amíg Hollande multimilliárdos fegyverbizniszeket köt a szaúdiakkal, addig gyakorta tűnik fel az Iszlám Állam terroristának kezében importált, nyugati nehézfegyverzet. 

Ez arra enged következtetni, hogy amíg a hivatalosan elismert fegyverkereskedelmi tranzakcióknál a szerződések gyakran magukba foglalják azokat a passzusokat is, hogy mely kezekben kerülhet felhasználásra az eladott termék, addig a szaúdiakkal megkötött szerződésekben ez feltehetően nem szerepel a csillagászati fizetőképességük miatt.

A nyugati, fejlett világ politikai és gazdasági elitjének szempontjából egy viszonylag kockázatmentes tevékenységnek számít a Közel-Kelet legbefolyásosabb országával való kereskedés. Egyúttal azért, mert a szaúdiakon keresztül több, kisebb arab szatellit-országra is képesek a nyugat narratíváját ráerőltetni, amelyek egyeneságon az olajnagyhatalom köldökzsinórjából táplálkoznak. Másrészt egész egyszerűen a közel-keleti, olajkitermeléssel foglalkozó országok stabil fizetőképessége messze túlhaladja az egyéb versenytársét.

A látszólag racionálisnak mondható gazdasági döntésekből fakadó két stabil pozitívum mellett azonban már komoly aggályok is megjelennek, amelyek egyáltalán nem csak morális színezetűek.

Lévén, hogy Szaúd-Arábia egy arab, jelentős többségében szunnita muzulmán ország, a nyugattal való barátkozás ellenére is igencsak archaikus és sok esetben az emberi civilizációval összeegyeztethetetlen gondolkodást képviselnek. Ez legfőképpen annak köszönhető, hogy a szaúdi királyi dinasztia alapítója, Ibn Szaúd egy radikális, hitszónok tanításait követve alapította meg a jelenlegi királyságot 1744-ben. A vallási szónok nem volt más, mint Mohamed ibn Abd al-Vahab, aki a vahhabizmus ideológiájának megalapítója.

A szószerintiségre, a merev szokásjogokra és a radikális vallásos puritanizmusra hajazó irányzat nehezen egyeztethető össze az alapvető emberi jogokkal, a síita kisebbségek elfogadásával és az általános, emberközpontú életvitellel. Nem meglepő tehát, hogy ugyanezen ideológiát vallja maga az Iszlám Állam, hiszen a vahhabizmus tanításából kiforgatott permanens dzsihád legalizálása egy erőteljes hívószókét hat az Iszlám Állam katonái számára is.

Így a szaúdi államigazgatás jóváhagyásával történő évenkénti 150-200 nyilvános lefejezés, keresztre feszítés és általános emberi jogok megtiprása már önmagában elegendő indok lenne arra, hogy Európa távol tartsa magát e destruktív eszmeiséget követő országtól. Azonban a gazdasági kapcsolatok természetesen felülírják e horrorisztikus események megtörténtét, miután jelenleg is az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának egyik bizottságának elnökét is a szaúdiak delegálták. Mi több, az emberi jogok bástyájának is szeretik magukat hívni.

A szaúdi királyság kapcsán már több ízben felmerültek olyan állítások, miszerint − természetesen nem hivatalosan − az ISIS egyik legstabilabb pénzügyi támogatójaként működik az ország. Az effajta értesüléseket szinte kivétel nélkül azzal szokta Szaúd-Arábia kivédeni, hogy a közel-keleti térségben egyedül náluk ül a legtöbb terrorista-jelölt rács mögött.

Azonban sajnálatos módon a tények nem pontosan ezt támasztják alá. Ugyanis a legtöbb kivégzett, vagy bebörtönzött terrorista Szaúd-Arábiában sokkal inkább politikai fogoly, mintsem valós tömeggyilkos. Szinte magától értetődő, hogy a síita kisebbségek teszik a kivégzett szélsőségesek számának a nagy részét, akiket lényegileg születésüktől fogva nem vesznek emberszámba. Kevés olyan letartóztatott terroristáról számolnak be a helyi híradások, akik hírhedt nemzetközi alakulatok tagjaiként tevékenykedtek volna a királyság területén.

Továbbá érdemes észben tartani, hogy a szintén vahhabita, szunnita irányzatú ISIS eredetileg a szaúdi alapítású, de afgán területen működő al-Kaida terrorszervezet iraki szárnyaként funkcionált. Az al-Kaida kapcsán meg szintén két szaúdi származású, jómódú terroristát célszerű megemlíteni, név szerint Osama Bin Ladent és Mohamed Attat, akik 2001-ben, a World Trade Center ellen elkövetett támadás első számú felelősei voltak.

Akár tetszik, akár nem a szaúdi királyságnak tehát egyáltalán nem feddhetetlen a szélsőségekkel kapcsolatos múltja. E megállapítást egy nyugdíjazott, volt brit titkosszolgálati vezető, Sir Richard Dearlove erősítette meg, aki az Iszlám Állam és Szaúd-Arábia közös síita gyűlöletéről nyilatkozott, miután Washingtonban kellett egyeztetni egy befolyásos szaúdi diplomatával, Bandar szultánnal:

E gondolatok mentén tehát nehezen védhető az az álláspont a franciák részéről, miszerint Szaúd-Arábia a Közel-Kelet egyik legtisztességesebb pontja, amelyre bármikor lehet számítani a szélsőségesek elleni küzdelemben.

A jelenlegi fegyverkereskedelmi megegyezések szerint Szaúd Arábia azért is vásárolt hárommillió dollárnyi nehéz fegyverzetet Franciaországtól, hogy azt a szíriai polgárháború, és az erősödő terrorizmus ellen használja fel, továbbá Libanon számára is eljuttassa a szükséges önvédelmi felszereléseket.

Azonban a francia fegyveripar pontosan abból a káoszból profitál, amelyet 1920 és 1944 között okozott Szíriában, miután az erőszakos gyarmatosítás mellett mesterségesen kiszakította Libanont is, továbbá véresen levert több függetlenedési forradalmat is.

Így amikor a szaúdi királyság annak érdekében vesz fegyvereket a franciáktól, hogy megvédje önmagát és Libanont, akkor francia szemszögből nyugodtan kijelenthető, hogy csupán egy történelmi nagyságú pénzügyi befektetés megtérüléséről van szó.