Az Amerikai Egyesült Államok minden kétséget kizáróan az egyik fő igazodási pont volt az elmúlt évtizedekben a világpolitikában. Az elnökválasztás lebonyolítása, botrányai és antidemokratikus vonásai sok tekintetben megkérdőjelezhetővé tennék az USA demokratikus mintaországként játszott szerepét. Mégis félő, hogy ez a választás nem úgy fog a történelemkönyvekbe bekerülni, ahogy az elvárható lenne. Az Alapjogokért Központ többrészes elemzésében a Trump–Biden csata legfontosabb kérdéseit járja körül a következő hetekben, egészen az új elnök beiktatásának napjáig.

Tudvalevő, hogy sokan negyedik hatalmi ágként tekintenek a médiára, amely a klasszikusnak számító törvényhozás-végrehajtás-bíráskodás hármas hatalmi epicentruma mellett jelenik meg. A politikában – csakúgy, mint sok más területén az életnek – erőteljesen tetten érhető a mediatizáció és annak pozitív/negatív hatásmechanizmusa. Pozitív, a demokrácia működése szempontjából kedvező hatásnak szokták nevezni a hírek gyors és folyamatos áramlását, a hírforrások diverzifikációját vagy a gyakran emlegetett watchdog szerepkört is. Ezek a funkciók azonban csak egyoldalúan jelentek meg az amerikai elnökválasztás kampányidőszakában vagy Donald Trump elnökségének elmúlt négy évében.

Ennek az egyoldalúságnak a lényege nem más, mint hogy a nagy eléréssel és nézettséggel bíró orgánumok a republikánus elnök ellen és aktuális vetélytársa mellett foglaltak állást, direkt vagy indirekt formában. Azt is mondhatnánk, hogy négy éven keresztül kellett az elnöknek olyan médiaellenszélben politizálnia, amit korábban nem láthattunk. Az önmagában persze borítékolható volt, hogy Donald Trump meglepetésszerű 2016-os győzelme után a republikánus elnökért győzelme előtt sem rajongó nagy országos – nyomtatott, online és televízió/rádió – média a független (vagy legalább nem minden esetben részrehajló) és kiegyensúlyozott tájékoztatás ódiumát nem vállalja magára. A helyzet azonban ennél rosszabb, és médiafogyasztási szokásoktól függően két teljesen eltérő négyéves kormányzást tudhat maga mögött Trump. Elég csak megnézni a CNN-t, majd ezt követően a Fox Newst, és hamar kiderül, hogy Amerika vezetője vagy egy semmirekellő rasszista politikus, vagy az ország utolsó esélye a megújulásra.

Ez a tendencia csúcsosodott ki az elnökválasztás kampányidőszakában, melyre a koronavírus-járvány is erőteljesen rányomta a bélyegét. A Donald Trump-ellenes média az év elejétől fogva szisztematikus lejárató kampányt folytatott az elnökkel szemben. Minden olyan médiumot, amely nem állt be a sorba, szakmaiatlannak vagy az újságírás/tudósítás rossz tőről metszett végtermékének tituláltak. Az történt az Egyesült Államokban, ami várható volt: a liberális mainstream média totális térfoglalással igyekezett kisajátítani annak a lehetőségét, hogy megmondhassa, mit kell a Trump-adminisztrációról állampolgári szinten gondolni.

Nem kell messzire mennünk ennek bizonyításához. Elég csak megnézni, hogy milyen módon hirdette Joe Biden győzelmét a mainstream média a választás másnapjától, valós alap nélkül. Ez az önmagát beteljesítő jóslat ugyanakkor csak csepp a propagandaáradat tengerében. Donald Trump saját maga is gyakran hívta fel a figyelmet a vele szemben álló média tevékenységére. Az elnök politikai kommunikációja meglehetősen offenzív volt ezen a téren: a „fake news media” vagy „álhírgyártó média” mellett az „enemies of the people”, azaz „a nép ellenségei” kifejezések gyakran megjelentek a beszédeiben, reakcióiban. Ő ezalatt elsősorban a New York Times, az NBC News, az ABC News, a CBS és a CNN médiumokat értette.

Miért haragudott meg ennyire Trump a jellemzően vele nem szimpatizáló médiumokra, balliberális orgánumokra? A világnézeti különbségeken túl azért, mert szisztematikusan igyekeztek rossz színben feltüntetni a republikánus vezetőt. Elég csak visszanézni, hogy hány alkalommal írtak arról, hogy az elnök rasszista. A témát tökéletesen feljátszották a Demokrata Párt elnökjelöltjének is, aki a helyzetet kihasználva nem sokat gondolkodott azon, hogy Trumpot „Amerika első rasszista elnökének” titulálja. Sőt, Biden gyakran beszélt az „institutional racism” jelenségéről is, vagyis a rasszizmus intézményesített megjelenéséről, ami ellen alkotmányos változtatásokat is sürgetett. A rasszizmus vádja ugyan sokak szerint csak egy „gyakran” használt kampányfogásnak tekinthető, azonban az USA elnökválasztásának alakulására nagy hatást gyakorolhatott. Ronald Reagan 1975-ben figyelmeztette az amerikai közvéleményt:

„Ha a fasizmus egyszer megérkezik Amerikába, azt a liberalizmus nevében teszi.”

Itt érdemes megemlíteni a Black Lives Matter mozgalmat is, amely a rasszizmus vádjával összekapcsolódva tökéletesen antipatikussá tehette Donald Trumpot a választók egy bizonyos rétege számára. Ez a két negatív kampányelem szemmel látható módon söpört végig a hivatkozott médiumokon, Joe Biden javára, Donald Trump kárára. A média hatalmi ágként történő megjelenése sosem volt ennyire látható. Sokak szerint mindezt Trump a Murdoch-médiahálózaton keresztül orvosolhatta volna, azonban erre nem sok esély mutatkozott a kampányidőszakban. Egyrészt azért, mert a Fox csapata, bár érezhetően konzervatív szemlélettel, de megmaradt az újságírás talaján, és nem álltak neki uszítani. Másrészt azt is tudni kell, hogy Rupert Murdoch átadta a Fox News irányítását fiának, Lachlan Murdochnek, aki apjánál jóval kevésbé konzervatív elveket vall.

Hogy milyen mértékű volt a Trump-ellenes hangulat, azt jól illusztrálja, ahogy a CBS „60 Minutes” című műsora – amely 1968 óta hagyományosan megszólaltatja az elnökjelölteket – Trumpot és Bident kezelte. Trump esetében, azon túl, hogy minden mondatába belekötött a riporter, a műsorszerkesztők meglehetősen tisztességtelen módon megvágták a felvételt annak érdekében, hogy Trump állításával ellentétes bejátszókat rögzíthessenek a minél hatásosabb lejáratáshoz. Az elnök az interjú vége előtt fel is állt a székéből, és megszakította a válaszadást, átadva helyét az alelnökének, Mike Pence-nek. Apróságnak tűnhet persze ez a mozzanat, és nem is feltétlenül emiatt lehet Biden a következő elnök, de a „sok kicsi sokra megy” elv alapján ez is hozhatott valamennyit a demokraták konyhájára.

Ami ennél jelentősebb, és az amerikai demokratikus működésre árnyékként vetül azóta is, az nem más, mind a média kontrollált szelekciós mechanizmusa, magyarul a Biden számára kényes ügyek elhallgatása és elhallgattatása. Ezek közül a legjelentősebb október 14-én a The New York Post című lapban jelent meg. Eszerint Hunter Biden, az elnökjelölt fia már azelőtt bemutatta – aki akkor Barack Obama alelnöke volt – a Burisma ukrán energetikai cég legfőbb vezetőinek, hogy Joe Biden alelnökként nyomást gyakorolt volna ukrán kormányzati tisztségviselőkre annak érdekében, hogy rúgják ki a Burisma esetleges korrupciós ügyeit vizsgáló főügyészt. Joe Biden korábban tagadta, hogy bármi köze lenne Hunter Biden üzleti ügyeihez. Ez azonban mit sem számított a későbbiekben. Ugyanis nemcsak a hagyományos médiumok jelentős része nem szemlézte a történéseket, az Amerikai Egyesült Államokban Magyarországhoz képest jóval elterjedtebb Twitter-platform is hamar politikai szereplővé vált ez ügyben.

A Twitter ugyanis elutasította Hunter Biden leveleinek közlését, sőt, nemcsak magukat a leveleket, de még az azokról szóló cikkeket sem lehetett megosztani vagy retweetelni. Amennyiben ez nem lenne elég, a Facebook is hasonlóképpen cselekedett. Ne gondoljuk azonban, hogy ez lett volna az első alkalom. A Twitter ezt megelőzően is többször korlátozta – sokak szerint önkényesen – a szólásszabadságot. Már májusban megjelentek úgynevezett tényellenőrzések egyes bejegyzések alatt. Többek között Donald Trump amerikai elnök tweetjei alatt is lehet ilyet olvasni.

Összességében talán már ennyi példa is elég ahhoz, hogy rájöjjünk, nem Joe Biden volt Donald Trump elsődleges kihívója, hanem a cikk elején negyedik hatalmi ágként definiált médiumok egy része. A következő, második epizódban a techóriások az elnökválasztás szempontjából releváns tevékenységének egy-két gyanús pillanatát idézzük fel az olvasók számára.